Az ember nemcsak alkalmazkodik a természeti adottságokhoz és körülményekhez, hanem „világot” alakít maga köré. A dolgokat úgy rendezi el, hogy biztonságban érezhesse magát. A világ képzetéhez ezért valamiképpen a burok képzete is járul: a belső rendezettséghez a kifelé való védettség vágya kapcsolódik. Környezet szavunk a kör képzetét kelti – a környezet mindig egy középpont környezete. Környezetem többrétegű burokként vesz körül, amelyben szeretném magam otthonosan érezni. E burkok nemcsak védenek a külvilágtól, de össze is kapcsolnak vele: pontosabban magának a külvilágnak az észlelését, a vele való termékeny és gyakorlati kommunikációt is ezek biztosítják a számomra. S mivel társadalmi lény vagyok, az érzéseket, amelyek a világgal való kommunikációmat kísérik, nem ok nélkül nevezzük közérzetnek.
A lakás szintén egyfajta burok. Az otthon fogalma valami térbelit idéz fel: rámutat egy „ott”-ra, „ahol” otthonosan vagyok. Leginkább a házamban, a lakásomban vagyok „otthon”, mert ott ismerem ki magam a legjobban. „Az én házam az én váram” – szokták mondani, s e mondásban az a figyelemre méltó, hogy az otthon fogalmát a hataloméval kapcsolja össze. E két fogalom közös alapja a rend képzete: otthonom rendje felett én rendelkezem. A rend azonban nem magától értetődő adottság, hanem norma, szabály, amit teremtünk – megállapítunk és betartunk vagy megszegünk.
A város is burok, de az első olyan burok, amelynél a szóhasználat összevonja a felhasználót az épített művi kerettel: ha azt mondjuk, város, egyszerre gondolhatunk a házak, utak, terek, közművek bonyolult hálózatára és a benne élő emberek közösségére is. A lakáshoz, lakóházhoz hasonlóan a város is helyek, utak és funkciók sajátos szerveződése, amelyben többé-kevésbé kötött pályákon, ahhoz hasonló rutinnal mozgunk, ahogyan otthonunkban is tesszük. Ennyiben a várost sem tekinthetjük pusztán térbeli kiterjedésnek – a város is tér-idő egység, amennyiben élünk, mozgunk, tájékozódunk benne, és ha ez sokszor nem is világos, azért „van benne rendszer”.
A városok kialakulása több mint hatezer éve Mezopotámia folyam menti kultúráiban ment végbe, meglepően gyorsan, néhány évszázad alatt, ami arra utal, hogy a városok nem a lakosok egyszerű megsokasodásának köszönhetők. A város nem nagyra nőtt település, hanem merőben újszerű, „szimbolikus világ”. A vallási szertartások jelképes helyei gyűjtötték maguk köré a környék szétszórt közösségekben élő lakóit, s csak e koncentráció rendszeressé és intenzívvé válásával lettek e helyek előbb vallási, majd uralmi központokká. Persze szellemi centrumból valódi, tartós életközösséggé csak olyan helyek válhattak, amelyek megfelelően illeszkedtek a földrajzi környezetbe is, amelyeket kereskedelmi útvonalak érintettek, s amelyek katonailag védhetők voltak. Mindenesetre jellemző, hogy a városfal, amely évezredeken át biztosította és szimbolizálta a város ilyen elkülönült, magába záródó jellegét, csak jóval később nyert katonai-védelmi funkciót, és még később kezdték közigazgatási határnak is tekinteni.
A város a benne élők számára az érintkezés és a kollektív kommunikáció merőben új formáit teremtette meg – ami fontos dolog, ha meggondoljuk, hogy milyen probléma lehetett a „központ” számára az egyre nagyobb számban köréje sereglők szervezése, féken tartása.
Már a korai városok építtetői is súlyt helyeztek arra, hogy templomaik, palotáik, a kapuk, a lépcsők, az oltárok monumentális arányaikkal, díszes megformáltságukkal lenyűgözzék az odaérkezőket, s ezzel biztosítsák a hely vonzerejét, tartós fennmaradását. A város egyfelől – mint valami tárolóedény – vonzza magához a környék lakóit, anyagi és szellemi javait, másfelől szét is sugározza saját értékeit, szétküldi embereit és javait. „Élete” csak ebben a lüktető kölcsönhatásban tekinthető olyan egésznek, amely élő organizmushoz való hasonlítását indokolja.
Ám a városok sosem csupán a szakrális, reprezentációs rituálék vagy a laikus kollektíva megmutatkozási helyei voltak. A városokban mindig is zajlott termelőtevékenység: kezdetben egyszerűbb kézművesipar, később fejlettebb kooperációk stb. A modern nagyvárosban az ipari üzemek, gyárak felelnek meg ennek a funkciónak. Ma egyre erősebb a tendencia, hogy a városokból a környező telepekre költöztessék ki az ipari üzemeket, nemcsak azért, mert méreteik és komplexitásuk egyre növekszik, hanem mert élőmunka-szükségletük is csökken. Egyre kevésbé integrálhatók a városok szövetébe: Budapest is tele van elhagyott és részben újrahasznosított gyárépületekkel.
A városi műhely a mai városban inkább a szolgáltatások terén érhető tetten. A boltosok régi utcáinak feladatait a nagy szolgáltatóházak és bevásárlóközpontok látják el. Ezek az intézmények vették át a régi városok kommunális találkozóhelyének, az agorának a funkcióit is. A mai város már egyáltalán nem a konkrét áruk adásvételének színhelye: a piaci szerep rendkívüli módon virtualizálódott. Az ipari és mezőgazdasági termékek anélkül cserélnek gazdát a „piacon”, hogy fizikai valójukban megjelennének a város terein. A modern városban a hagyományos piactereket állandó, e célra emelt, funkcionális épületek helyettesítik, amelyek már nehezen tekinthetők a cserebere, vagyis a mindenoldalú kommunikáció „demokratikus” színtereinek.
Ha azzal jellemezzük a modernséget, hogy abban minden fennálló megkérdőjeleződhet és meg is kérdőjeleződik – miként ez Heller Ágnes múlt heti előadásában elhangzott –, akkor a modern várost is tekinthetjük a mitikus eredetű, isteni alapítású városokkal szembeállított elképzelésként, új elveken alapuló, még nem létező konstrukcióként, amely a fennálló fölülbírálásának, tökéletesítésének programját egy jövőbeli perspektívában szemléli. Az első ilyen elgondolásokkal a modern kor hajnalán, a reneszánsz idején találkozunk. A meglévő, az idők és háborúk tépázta, többnyire zűrzavaros, elhanyagolt, nyomorral és elviselhetetlen zsúfoltsággal küszködő történelmi városok (például Róma) örökölt szakrális egysége helyébe egy szellős, szabályos, rendezett és tiszta város eszméjét állították. A különféle elképzelések közös vonása, hogy olyan dimenziókban és léptékekben gondolkodtak, ami megváltoztatja a térszemléletet. Míg az ősi város még valamely alapító esemény, például egy istenség megjelenésének helyéhez kötődött, s így a város maga is a társadalmi emlékezet gyűjtőhelye és gyújtópontja volt, most az irány megfordul: a modern építészeti utópiák a kész hely kitágításának, a térben való kiterjedés végtelenségének képzetén alapulnak. A modern építészet mégis kevés példát ismer arra, hogy városokat minden előzmény, vagyis a hely hagyománya nélkül, a puszta prérin hozzanak létre. De ilyen például Brasília, a hatalmas dél-amerikai ország vadonatúj fővárosa. Hogy valami mégsem stimmel ezekkel az ideális városokkal, azt a köréjük települő nyomornegyed, az úgynevezett favellaövezet mutatja: a város nem szerves egység. Van valami absztrakt, az eleven embertől elvonatkoztató ebben a mégoly kifinomult, esztétikailag szervezett rendben, olyasmi, amivel az utópikusok nem számoltak, s amit én az otthonosság fogalmával jelölök.
Tipikusabb következménye a modern utópiák fellépésének a városrendezés megszületése. Én szeretném ezt egyfajta művészetként értelmezni.
Utópikus városok kiagyalásához elegendő a morális eltökéltség, a szárnyaló képzelet és kreatív művészi tehetség, a városrendezéshez azonban mindenekelőtt óriási hatalom és nagyon sok pénz szükséges. Gondoljuk meg, mennyi ember, jószág mozgatását, mennyi szervesen kialakult kapcsolat megbontását követeli meg egy városban, ha az építész úgy dönt: mindent el kell bontani, ami tervének útjában áll! A modern Európa első városrendezői ezért az abszolút monarchák voltak. De mi a helyzet a modern társadalomban, ahol ilyen erőkoncentrációra se gazdaságilag, se politikailag nincs mód? A városrendező keresztülvihet-e bármit is újat teremtő elképzeléseiből, ha a társadalmi, politikai, gazdasági és személyes érdekek és szükségletek végtelenül sűrű hálóján át az adottságok, a szokások és a hagyományok tekintetbevételével kell érvényesítenie szándékait? Nézzünk egy hazai példát! Az Andrássy út megépültével egy időben vetődött fel egy másik sugárút terve, amely a belső Erzsébetvároson vezetett volna keresztül. Több elképzelés is született, az egyik szerint a Dob utcát szélesítették volna ki, egy másik viszont egyenes vonalat húzott volna a városháza középtengelyétől a Damjanich utcáig. A nagyszabású koncepción alapuló rendezésből végül kis színpadi szkeccs, a monumentális nagyjátékfilmből kis filmetűd sikeredett.
A város tervezője tehát csak akkor képes betölteni hivatását, ha vízióit reális előrelátással, a roppant sok együtt ható tényező és a leküzdendő akadályok számbavételével regulázza; ha nem tervet, hanem inkább – ahogy a meteorológusok mondják – prognózist készít.
Nem kétséges, hogy a demokrácia általánosságban kedvezőbb helyzetet biztosít az urbanisztika szakembereinek. Ám furcsa paradoxon, hogy – mint a történelem bizonyítja – a hatalom központosítása, a parancsuralmi rendszer több lehetőséget teremt arra, hogy nagyszabású, egységes városfejlesztési elgondolások valósuljanak meg. III. Napóleon politikai akarata és az anyagi források koncentrációja tette lehetővé Haussmann bárónak, hogy kialakítsa Párizs nagyon erőteljes, koncepciózus városrendjét. A nárcisztikus akarnokság elborzasztó példája Ceausescu bukaresti palotája és annak erőszakos városrendezéssel megtisztított környéke.
A városproblematika egyik leglényegesebb adottsága, hogy soha és sehol nem lehet minden egyes városlakónak a kedvére tenni. Ebből következik, hogy a mindenkori döntések hátterének a lehető legteljesebb nyilvánosságot kell biztosítani. A magánérdek és a közérdek – a történeti-kulturális hagyomány okán – eltérő hangsúlyt kap a különféle fejlett demokráciákban is. Az angolszász országokban „az én házam az én váram” szellemében járnak el, vagyis a városfejlesztésben és -rendezésben a magántulajdon elve az alapvető. A kontinentális európai gyakorlatban jóval fontosabb a közérdek.
A megalopoliszok kialakulása párhuzamos az úgynevezett globalizáció és a kommunikációs társadalom születésével. A televízió, az internet, a mobiltelefónia egyre inkább globalizáló hálózatai a valaha volt „széles e világból” bizonyos tekintetben beszűkülő „világfalut” csinálnak. Fel kell tehát tennünk a kérdést: miként hat az emberi együttélés formáira és szervezeteire az, hogy a várost alkotó egykori funkciók nagy része (például a piaci kereskedelem) virtualizálódik, miközben az ember megmarad annak a fizikai, „lakozó” lénynek, akiről korábban beszéltünk. Azért kell ezekről a kérdésekről gondolkodunk, mert a város jövője az emberi közösség jövője is. Meggyőződésem, hogy nincs ember város nélkül. Hadd válaszoljak hát az általam feltett kérdésekre Lewis Munforddal: „A város a maga komplex és maradandó szerkezetével az ember azon képességének kibontakozását mozdítja elő, hogy ne csak értelmezze ezeket a folyamatokat, hanem aktívan, alakítóan részt is vegyen bennük, s így a város által színre vitt minden dráma a lehető legnagyobb mértékben rendelkezzék a tudatosság megvilágító erejével; az elszánt célratörés mellett szeretettel. Az élet valamennyi dimenziójának bensőséges érzelmi kapcsolatok, ésszerű kommunikáció, technikai jártasság és mindenekelőtt drámai megjelenítés révén való megsokszorozása – ez volt a város legfőbb hivatása a történelem folyamán. Alighanem ezek bizonyítják a város további fennmaradását.”
A fenti szöveg a február 9-én elhangzott előadás rövidített, szerkesztett változata.
Az előadás megtekinthető február 14-én (szombaton) 10.45-től a Duna tévén, február 15-én (vasárnap) 13.15-től az MTV-n, valamint 22 órától az M 2-n.
A Mindentudás Egyetemének következő előadása február 16-án 19.30-kor kezdődik a Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem informatikai épületének B28-as előadójában (Budapest XI., Magyar tudósok körútja 2/B).
Az előadások teljes szövegét a hozzászólásokkal és a vitával együtt a www.mindentudas.hu weblapon találják meg az érdeklődők.
