Az elhallgatott Teleki Pál

n Megyeri Dávid
Nemcsak a terem telt meg zsúfolásig a budapesti Kossuth Klubban, de még az előtér is tele volt érdeklődővel a Lakiteleki Népfőiskola és a Csengey Dénes Vándoregyetem Teleki Pál emlékezetét idéző vasárnapi konferenciáján. A diskurzus természetesen arról folyt, vajon át kell-e írni az egykori mártír miniszterelnök életművét pusztán azért, mert egyes – ki tudja, honnan hangolt – körök hangulatot gerjesztenek Teleki Pál munkásságával kapcsolatban. Mint a tanácskozáson kiderült, nem csupán a szoborállítást nem lehetett meggátolni, de a história lapjait sem lehet sötétebbre festeni, bármilyen erős is a szándék az aktuálpolitikai torzításokra. A neves tudományos előadók elemzéséből kiderült: Teleki Pál nem szorul rá arra, hogy védelmébe vegye bárki is, életművének tisztasága, politikusi erényei azonban kikövetelik a vele szemben tanúsított történelmi tiszteletet.
Lezsák Sándor, a Lakiteleki Népfőiskola vezetője elmondta: olyan provokáló erővel állunk szemben, amely nem is a gondolatainkat, hanem az indulatainkat akarja előhívni. A Teleki Pál Emlékbizottság azonban érzi azt a fajta szolidaritást, amely országhatárokon belülről éppúgy sugárzik a szoboravatást kezdeményezők felé, mint ahogy országhatárokon kívül is számos kiváló személyiség adja tanújelét az ellenkampány feletti felháborodásának. Talán jellemző adalék lehet az is, amit Bakos István tudományos kutató, a Teleki Pál Emlékbizottság tagja osztott meg a népes publikummal. Az internetes szavazások tanúsága szerint ugyanis amióta a szoborellenes hecckampány beindult, egyre inkább túlsúlyba kerülnek azok, akik helyeslik egy méltó emlékmű felállítását.
Csicsery-Rónay István író-politikus – aki már felnőtt fejjel élte meg az akkori történelmet – szemtanúként idézhette fel a mártír miniszterelnök alakját. Nem kívánt pontról pontra válaszolni az erőltetett, aktuálpolitikai indíttatású vádaskodásokra, ám hangsúlyozta: azok a történészi vélekedések, amelyek szerint a hazai zsidóságon úgymond vajmi keveset segített Teleki Pál németekkel szemben távolságot tartó politikája, vagy éppen az, hogy Horthy Miklós kormányzó 1944 nyarán leállította a deportálásokat – enyhén szólva megalapozatlanok. Megerősítette: a trianoni zsidóság mintegy fele ennek a kiállásnak köszönhette, hogy túlélte a vészkorszakot, s ha nem így lett volna, talán mi sem vitatkozhatnánk ezekről a történelmi kérdésekről. Csicsery-Rónay István arra is figyelmeztetett: abban az időben senki sem hitte el, hogy a zsidóságot nem csupán munkára, hanem megsemmisítő haláltáborokba viszik el. A történelem utólagos dilettáns átírása tehát nem csupán káros, de a történelmi tisztánlátást is lehetetlenné teszi. Az író summázata: Teleki Pál külpolitikája négy évvel halasztotta el a német megszállást. A mártír miniszterelnök legbátrabb akciójaként jellemezte azt a tettét, amikor a német csapatok magyarországi átvonulását megtagadta Hitlernek, azt követően pedig, dacolva a történelmi realitásokkal, befogadta a lengyel menekülteket, akik közül igen sokan állami segédlettel szökhettek Nyugatra. Természetesen Telekinek számos súlyos engedményt kellett tennie, ám a hazai zsidóság életét is biztosító korlátolt függetlenséggel haláláig kivédte Magyarország német megszállását.
Boross Péter volt miniszterelnök is a szemünk előtt kibontakozó meghamisított történelmi tudat következményeit kárhoztatta. Emlékeztetett arra, hogy nem csupán a nemzetközileg akkor és most is messzemenően elismert Teleki Pálnak, de Tisza Kálmánnak, Tisza Istvánnak és Bethlen Istvánnak sincsen szobra, míg a magyar történelemben meglehetősen negatív szerepet betöltő Károlyi Mihálynak vagy Lukács Györgynek viszont igen. Mit is tett Teleki Pál? – tette fel a szónoki kérdést a volt kormányfő. Második miniszterelnöksége idején betiltotta a nyilaskeresztes pártokat, és egy olyan országban állt ellen minden eszközzel a német propagandának, amely csak alig több mint egy éve kapta meg a fegyverkezési jogot. Boross Péter levonta a konklúziót: nem véletlen, hogy a mártír miniszterelnök alakját az akkori zsidó vezetők memoárjaikban pozitív kontextusban említik, mint ahogy az sem véletlen, hogy Horthy Miklós újratemetésén az egyik koszorúra az volt írva: „A hálás budapesti zsidóság”. Hamisak tehát azok a beállítások, amelyek szerint Teleki Pál tevékenységével „kikövezte volna az utat” a holokauszt felé, s bátorságát talán az a tény is demonstrálja, hogy a szomszédos országok 1941–42-ben már csoportosan, nagy tömegben adták át a zsidóságot a németek rendelkezésének.
Gyulay Endre szeged–csanádi megyés püspök a hitvalló Teleki Pál alakját idézte meg. S idézte Teleki egy személyes vallomását is, amely szerint nem gyűlöl senkit, még haragudni sem tud, ezt sokan hibaként értékelik benne. Kiemelte: sosem kérkedett a vallásosságával, ám tudta, hogy európaiság és magyarság egymást feltételező fogalmak. Éppen ezt az európaiságot vette górcső alá Csirpák Lilli, az ELTE egyetemi oktatója. A hazai közvélemény számára minden bizonnyal meglepő lehet, de tény: azt az európai uniós terminológiát, amit ma használunk, Teleki már használta – korát évtizedekkel megelőzve. Írásaiban lépten-nyomon találkozhatunk az Európai Unió, az európai integráció kifejezéssel, pedig az akkori világpolitikai helyzet – a náci Németország támadó közelségében – még egyáltalán nem tette indokolttá ezt az európai optimizmust. Azt vallotta, hogy az Amerikai Egyesült Államok egységtörekvései asszimilálnak, ám az európai egység differenciál. Vagyis azt a fajta sokszínűséget kell megteremteni az öreg kontinensen, ami lehetővé teszi a kis népek fennmaradását, kultúrájának megőrzését és jogegyenlőségét. Csirpák Lilli arra is kitért, hogy Telekinél a revízió gondolata sohasem a mai értelemben vetődött fel. Nála az európai rend revízióját jelentette ez a terminus technicus, a magyarságra vonatkoztatva pedig nem a Szent István-i Magyarország automatikus helyreállítását, hanem az etnikai alapú revíziót szorgalmazta. S hogy mennyire támogatta a Kárpát-medencei nemzetiségek felemelkedését Teleki Pál, az más felszólalásokból is kiviláglott. Török Bálint közíró például arra emlékeztetett, hogy az egykori miniszterelnök mindig a nemzetiségi kultúrák istápolásán fáradozott, s el akarta érni például azt is, hogy a hivatalokban mindenki az anyanyelvén intézhesse ügyeit. Mészáros István akadémiai doktor példázata nem kevésbé lehet szinte hihetetlen a marxista– leninista történetíráson edződött füleknek. Mint felidézte, 1941 márciusában olyan törvény született Teleki miniszterelnökségének utolsó idejében, amely A nemzetiségi érzület büntetőjogi védelméről címet viselte. Mindenki, aki a nemzetiségieket lealacsonyító kifejezéssel illette, hat hónapig terjedő fogházzal volt büntethető. Amúgy a hazai zsidóság az iskola-ügy reformján keresztül is megtapasztalhatta többek közt Teleki Pál gondoskodó és támogató figyelmét, 1919 végétől 1941-ig egyre-másra nyíltak a magyarországi zsidó általános, majd középiskolák és szakiskolák. Mészáros István leszögezte: a hazai zsidó iskolaügy sosem látott kibővülésének korszakai voltak a Teleki Pál miniszterelnökségére eső periódusok. Nyugat-Európában ugyanis ismeretlen volt az az újítás, hogy a nyelvi kisebbségek saját nyelvükön végezhették még középiskoláikat is. Kubassek János, a Magyar Földrajzi Múzeum igazgatója Teleki, a máig világhírű földrajztudós alakját elevenítette fel. Ő is emlékeztetett arra, hogy földrajzi ismeretei a tudós miniszterelnököt a világpolitikai tisztánlátásban is segítették. Más előadókhoz hasonlóan Kubassek is felidézte, hogy Winston Churchill angol miniszterelnök mindig a legnagyobb elismerés hangján szólt Telekiről. Az a Winston Churchill, akinek egy-két éve szobrot lehetett állítani Budapesten, pedig a brit légierő 1944-ben még rendszeresen bombázta a magyar fővárost. Úgy tűnik, egyes körök megbocsátó történelmi látásmódja csak szelektíven érvényesül: Churchill-lel szemben igen, Telekivel szemben nem. A geográfus arra is emlékeztetett, hogy Churchill idejében még a brit birodalom része volt például az apartheidpolitikájáról máig híres Dél-Afrika, a bennszülötteket elnyomó gyarmatbirodalommal egyetemben. Levonva a konklúziót: a Kádár-rendszer történelemoktatásának és oktrojált történelemszemléletének köszönhetően a mártír miniszterelnök tetteit máig egyfajta mesterségesen fenntartott homály fedi. Akár titkos tevékenységként is aposztrofálhatnánk mindazt a históriai, politikai eredményt, amelyet a nevéhez köthetünk. Pedig a szó valódi értelmében vett titkos tevékenységét a miniszterelnöki rezidencián, a Sándor-palotában fejtette ki 1939 és 1941 között – emlékeztetett rá Vígh Károly történész. Betiltotta a nyilaskeresztes mozgalmakat és a hungarista mozgalmat is, a lakosságnak a német veszélyről történő felvilágosítására pedig kiterjedt könyvkiadási tevékenységet folytatott. Különösen híres volt az a szürke könyv, amelyet 1939-ben nyomtattak ki, és adatait kizárólag a náci Németország hivatalos brosúráiból, kiadványaiból vették. Vígh Károly értékítélete: talán már csak ezért a bátorságáért is megérdemelte volna Teleki Pál, hogy éppen tevékenysége színterén, a köztársasági elnöki rezidencia, a Sándor-palota előtt helyezzék el Rieger Tibor műalkotását.