Az erőszak spirálja

Úgy néz ki, mégiscsak Huntingtonnak van igaza, és nem Fukuyamának: naponta kapunk híreket a civilizációk összecsapásáról és a világrend átalakulásáról. Mert mi az, ha nem a civilizációk összecsapása, amikor helikopterből, rakétával lőnek ki egy tolószékes öregembert, aki a hajnali imáról igyekszik haza? Minek nevezhető az elmúlt hét eseménye, amikor egyik oldalon szerb kolostorokat és templomokat, a másikon oldalon pedig dzsámikat gyújtogattak a vélt igazuk védelmében? És miért kellett kétszáz embernek meghalnia Madridban egy vasúti pályaudvaron, és azt megelőzően miért robbant bomba többször is Isztambulban, bankot és konzulátust döntve romba?
Vegyük sorjába a dolgokat. Francis Fukuyama A történelem vége és az utolsó ember című könyvében arról vizionált, hogy a nyugati típusú demokrácia a huszadik század végére minden téren bebizonyította felsőbbrendűségét, megállíthatatlanul terjed a földön, és minden létező világok legjobbika. A történelemben tehát lezárult ez a folyamat, nem várható minőségi változás – a részletek persze módosulhatnak, de a lényeg adott és megdönthetetlen. Az efféle dolgokat örömmel hallgatta a zsidó-keresztény kultúrkörben szocializálódott és a fogyasztói társadalom kényelmét élvező ember, Fukuyamát divat lett idézni, és jó volt hinni, hogy igaza van. Aztán 1993 nyarán megjelent a Foreign Affairs című folyóiratban az amerikai Samuel P. Huntingtonnak egy cikke egy teljesen új koncepcióról, melyet nem akartunk meghallani, mert semmi jót nem ígért a közeljövőre. A globális politikai jóslat arról szól, hogy a jövőnket nem a racionalizmus és a felvilágosodás fogja meghatározni, és nem is az egyetemesnek hitt nyugati értékek elterjedése, hanem az ösztönök és a helyi értékek-érdekek, valamint az előítéletek köré szerveződő zsigeri indulat. A szabadság–egyenlőség–szolidaritás triumvirátusa helyett a különböző kultúrák és civilizációk harca, az egymásnak ellentmondó értékek ütközése várható, amelyben tartós béke nem, csak ideiglenes fegyverszünet képzelhető el. Huntington véleménye szerint a civilizáció ébredésével a legnagyobb harcot a Nyugat és az iszlám között láthatjuk, és ez fogja meghatározni a hétköznapjainkat a végtelen fejlődésbe és a műszaki haladásba vetett hitünk helyett. Az embereknek egyre inkább fontos lesz saját nemzeti és vallási gyökerük, önazonosságuk, és nem akarnak feloldódni a globális, multikulturális maszszában.
Vizsgáljuk meg napjaink történéseit. A hightech ember a maga intelligens eszközeivel – a szennyeződést felismerő liposzómás mosóportól a célra vezérelt levegő-föld rakétáig – felépített egy elöregedő, szekularizálódó, a hagyományokat nem tisztelő társadalmat, melyben az egyén van mindenek fölött. Többnyire magányosan, családunktól elhagyatva élünk – valódi társak helyett gépek, háziállatok és törzsvásárlói kártyák adják a „tartozom valahová” illúzióját. Ez a világ retteg attól a másiktól, amelyben a legfontosabb érték a család és a gyerek, tagjai életüket adnák a hitükért, és nagyon ragaszkodnak a hagyományaikhoz. A civilizációk összecsapása elkezdődött: az egyik oldal helikopterről küld rakétát a másik oldal tolókocsis, félvak és félsüket emberére, és mégis az előbbi retteg az utóbbitól.
Jaszin sejk megölésének módja épp annak a civilizációnak az alapértékeit kérdőjelezi meg, amelynek érdekében elrendelték a célzott likvidálást. A merénylethez választott módszer olyannyira durva, hogy mindenféle válaszcsapást legitimál, ugyanis előre kicsavarta a kezünkből az összes erkölcsi-jogi érvet. A több kilométeres, biztonságos távolságból a joysticket kezelő katona (a dupla robbanófejű Spike-ER rakéta hatótávolsága nyolc kilométer, a kezelője hajszálvékony optikai szál segítségével látja a rakétafejben elhelyezett kamera képét) a nyugati civilizáció teljes gőgjével nyomhatta meg a kioldógombot, muzulmánok millióiban indítva be ezzel a bármi áron való bosszú parancsát. És nem csak a Közel-Kelet robbanhat fel emiatt, hiszen erős muzulmán közösségek szinte a világ minden szegletében élnek.
A civilizációk harca már több frontot nyitott Európában is. A háború Koszovóban a hitvesi ágyakban kezdődött: miközben a szerbek erőszakos betelepítéssel próbálták javukra billenteni az etnikai egyensúlyt, az albánok a gyerekek vállalásában látták a jövőt. Az idő őket igazolta: bár a szerbek öt évvel ezelőtt még megpróbálkoztak az utolsó megoldással, az albánok megölésével-elüldözésével, a fegyver ellenük fordult, hiszen lakásiak-templomaik épp a napokban váltak a lángok martalékává. Az albánok türelmetlensége érthető, hiszen ötesztendőnyi nemzetközi igazgatás sem volt elegendő ahhoz, hogy újra kinyissanak a gyárak és rendeződjön a tartomány jogi helyzete. Aki pedig népirtásról beszél a legutóbbi koszovói események kapcsán, annak ajánlom figyelmébe a fotóügynökségek temetésről szóló képeit: nem azért látunk több albán temetésről fényképet, mert a szerbek nem engedik fotózni a kegyeleti aktust, hanem mert több albán halottja van a zavargásoknak, mint szerb. Civilizációk összecsapása: az albán többség kövekkel és Molotov-koktélokkal támadja a templomokat és házakat, a sarokba szorított szerb kisebbség pedig géppisztollyal és kézigránáttal lő bele a tömegbe.
A balkáni iszlám–keresztény összecsapás mellett a terror is megérkezett Európába: előbb csak fél lábbal az isztambuli robbantások idején, hogy március tizenegyedikén tele talppal belegyalogoljon a biztonságosnak hitt hétköznapjainkba. Most már nem az a kérdés, hogy lesz-e következő, hanem az, hogy hol és mikor – Angliát, Franciaországot és Lengyelországot mondják a potenciális célpontoknak, de egyetlen ország sem érezheti magát biztonságban. Az is érdekes, hogy a két tizenegyedike után (szeptember és március) a statisztikák szerinti két, a legbiztonságosabb közlekedési eszköz lett félelmünk tárgyává. Létezik ember, aki ma úgy ül repülőre, hogy eszébe sem jut a toronyba becsapódó gép látványa? És tudunk úgy beérkezni egy vasúti pályaudvarra, hogy ne idézzük fel a madridi borzalom képkockáit? A törésvonalak eközben nem fogynak, sőt. Huntington új könyve, a Kik vagyunk? az amerikai dilemmáról, a hispán–angol konfliktusról szól. Mexikóból és Latin-Amerikából ugyanis megállíthatatlanul özönlik az országba egy olyan tömeg, mely nem akar azonosulni a befogadó ország értékeivel. Nem tanul meg angolul, nem fontos neki az arany hitelkártya, és nem is hallott az amerikai álomról. A kétnyelvűség önmagában nem baj – vallja Huntington –, csak tudomásul kell venni, hogy a háromszáz év alatt kialakult nemzeti identitásnak vége. A korábbi faji (feketék kontra fehérek) megosztottságot kulturális árok váltja fel, és ez sokkal több a nyelvi gátnál.
A civilizációk összecsapása – úgy tűnik – beindította az erőszak spirálját. A csapást még nagyobb ellencsapás követi, amire újra lehet válaszolni, überelve az előbbiek erejét. Eközben meg kellett tanulnunk a megelőző csapás és a célzott likvidálás fogalmait is, de ezek szabályait még nem ismerjük. Mi, a zsidó-keresztény kultúrkör tagjai a demokráciafelfogásunkat, jogrendszerünket védjük a bankszámlánk, kényelmünk és illúzióink mellett, míg a másik oldal mindent egy lapra téve új harcmodorral, saját életét sem kímélve száll hadba a gyűlölt Nyugat ellen. Hiába a csúcstechnika, nincsenek hatékony fegyvereink az asszonyokra, gyerekekre aggatott bombák ellen. És ha túl is éljük a mát, a holnap már nem a mienk.
A holnap ugyanis bizonyosan azoké lesz, akik akkor is benépesítik a földet.