Egy gyilkos szeme (2.)

„A börtön ablakába soha nem süt be a nap.
Az évek tovaszállnak, mint egy múló pillanat.
Ragyogón süt a nap, szikrázik a fény,
De a szívem szomorú, ha rád gondolok én.
Szeretlek én.”
(Mai népdal)

Csak nézem B.-t, aki szemben velem ül a Csillag börtön egy kis szobájában. Kicsi, de szívós fajta. Karban is tartja magát: korombéli, de egy fölösleges deka sincs rajta. Szóval ő szabadnak érzi magát.
T.: Mit gondolt maga a móri mészárlásról?
B.: Szörnyű, gyertyát gyújtottam. A Donászi jutott eszembe. Mindig erre vágyott. Mit szarakodsz, mindig azt mondta, a tett halála az okoskodás. Húzzál már el, és lőjük őket agyon. Maga volt a téboly. Fognom kellett. Csakhogy én közben nem azért kerültem bíróság elé, mert mit tudom én, hány ember életét megmentettem… Nem tudom, érti-e.
T.: Azt tudom, hogy nem olyan nehéz elválasztani a testet a lélektől, és azt is, hogy a bűn és a bűnhődés egy tőről fakad.
B.: Így van.
T.: Vannak, akik szerint a bűnözés logikus kiterjesztése egy olyan viselkedésnek, amelyet teljesen tiszteletreméltónak tartanak a törvényes üzleti életben.
B.: Pontosan. Ez így működik, így működik, uram. Úgy szoktam volt mondani, hogy a rendszerváltás nekem jött el. Az, hogy megjelenik a gonosz, a gengszter itthon is, abban a pillanatban mutatta, hogy most ezt kell tenned, és már pörgeted is, és tényleg így is volt, na, mondom, a rendőrök nekem fognak tisztelegni, és úgy volt. Úgy is volt.
T.: Igen.
B.: Na most, ha összekeveredtem egy ilyen bohóccal, aki úgy akarta megvalósítani magát, hogy minél több embert megöl, oszt annál nagyobb vagy, hát az egy tébolyda volt, és mire esztet észreveszed, mire ezt megfogod, hogy huhú, hát mi ez? Hát hogy lehet az, hogy megbeszélünk valamit, és akkor a következő percben már egészen más van, hát az maga volt a téboly, hát az egy szenvedés volt…
T.: Ja, hogy mint kollégával se lehetett vele jól kijönni.
B.: És akkor úgy hozzák ki, hogy „társam”. Aki utána elárul, cserbenhagy, milyen társ az? Meg, meg ilyet írt nekem, hogy alá lett írva, hogy barátod, ilyen, azt hittem, megőrülök, hát b…meg, a barátot az ember nem árulja el, a társat nem hagyja cserben, hát, hát miről beszélünk? És elkápráztatta a bíróságot, mindenkit elkápráztatott, ezért mondtam, hogy nézze meg az anyagot…
T.: Meg fogom nézni…
B.: A bíróság odaírta, hogy kilencvenkilenc százalékban az ő vallomását fogadta el. Mit tudtam csinálni?
T.: Egy igazi gyilkos a lehető legkisebb sérülést akarja okozni, de akkor úgy, hogy azzal vége is legyen a történetnek. Maga nem így van ezzel?
B.: De. Egyáltalán nem akarok sérülést okozni.
T.: Nem is akart ölni soha?
B.: Nézze, most a vadászok rám támadtak, én mentem oda hozzájuk? Hát mi köze annak ahhoz, hogy én most céltáblára lövök? Most arról kezdjük el, hogy azoknak is feketén volt a pisztolyuk, feketén volt a fegyverük, nem volt engedélyük, vadászengedélye volt, pisztolyra nem volt, ugyanolyanok voltak, mint én.
T.: Na, de miért kellett lelőni?
B.: Hát mert fegyvert rántott rám (ingerülten).
T.: Ja, mert ő magát akarta lelőni.
B.: Átlőtte a vállamat. Uram, nem szórakozunk, hát átlőtte a vállamat pisztollyal, hát akkor miről beszélünk?! (Nagyon feldúltan, érthetetlenül hadar.) A Legfelsőbb Bíróság nem mondja ezt ki, hogy megközelítették a sértetteket, egymás felé lövéseket adtak le. Hát tűzharcban, kimondta a bíróság. Hát akkor nem tudom, mit kellett volna csinálnom.
T.: Pedig ami bűnt ketten követtek el, azért mindig egyenként kell bűnhődni. Most ez a Donászi mikor dobta fel a bakancsot? Ja, mondta már. Amikor magának a születésnapja volt.
B.: Három napig mondta a Kossuth rádió, hát azt hittem, eldobom az agyamat. És ez is a ge…sége – elnézést! –, direkt kiszámolta, kiszámolta ő, augusztus 10-én ölte meg magát, és pontosan kiszámolta, hogy 12-én van a születésnapom.
T.: Ez figyelemre méltó dolog…
B.: Ilyen fickó volt. Előtte költő volt, utána öngyilkos. Előtte költő volt.
T.: De milyen költő volt? Mondjon egy…
B.: Én nem tudok semmit se…
T.: De milyen költő volt, Istenről írt, a természetről, a lányokról, borról… (B. közben folyamatosan értehetetlenül dadogva hadar)
B.: Én, én nem tudtam elolvasni a verseit, szörnyűek voltak. Halálról, halál, jaáááj, förtelem… szörnyűek voltak. Hogy a hóhér labdázzon a fejemmel, meg ilyeneket, meg ilyen antik bölcsességeket, ilyen olimposzi magaslatokba’. Ő egyszerűen istennek hitte magát. És leírta, hogy leköpöm az isteneket, és én vagyok a mit tudom én, micsoda… És amikor oszt megjelentek a vadászok, nem akarom ismételni magam de, itt b…ódott el az egész…
T.: Először ő lőtt?
B.: A vadászoknál? Nem. Leterítettem mind a kettőt, és nem kellett volna. Ugyanis a következő van, ha a vadászok a helyzetet látták volna, elmentek volna. Képzelheti. Már szedtem szét a puskát…
T.: Na most mi van, ha az ember lefekszik, és továbbmennek?
B.: Hát nem mozdul meg (majdnem kiabálva), ha nem rohan be a kocsiba, mint a Donászi, és tőlem ott öt-hat méterre bóklászott, nézte a céltáblákat, nem rohan be, és befutott a kocsiba, és betette a lábát… Azt mondja, menjünk. Abban a pillanatban száz méterre voltak a vadászok, már ránk is ordítottak. Ha nem rohan… Hát magunkra rántotta az egészet. Ha nem mozdul, hanem nyugodtan néz egy tárgyat, honnan tudták volna, hogy mi az ábra ott, a horhosban? Valahol lövést hallottak. Mentek volna a büdös francba, ha ő nem mozdul! Tudni kell meglapulni, kész.
T.: Meglapulni, ezt mondom én is.
B.: Az volt a megtévesztő, hogy beugrott elém. Beült, és be is takart nekem, és én mozdulatlan voltam. Láttam, két csapágygolyósat betett a puskába, így szerencsétlenkedett. Ha meg akartam volna ölni a vadászokat, akkor nem várom meg, hanem felemelem a puskámat, és piff! Két lövéssel, és tudtam, azonnal szétvágja őket. S akkor közeledtek, közeledtek, na mondom, gyertek közelebb! Mert közben azt láttam, hogy a fickónál puska van. Na, mondom, gyere közelebb, mert akkor ráb…tál. Nem tudod, nem tudod mozdítani a puskát, közel jössz, nálam a 38-as, na apukám, eddig volt, fegyvert leteszed, kocsit, mindent, azt’ tűnés innen a francba. Ez volt a tervem. Iszkolni, de a vadászok már harminc méterre kiszálltak, s a gyereknek a kezébe’, a sofőrnek, a húszéves gyereknek a kezébe’ megláttam a pisztolyt. Hohó, gyerekek, itten másról van szó. Hát ez nem az a dolog. Pisztoly? Vadász pisztollyal? (Egy szót sem érteni, úgy hadar és kiabál.) Csináltam egy hurkot, a fickó még nem látott meg, már lőttem is… Nagyon messze volt még, szerencsétlen már meg is emelkedett. Azonnal meghalt. A gyerek meg kikerülte, és akkor rám ürített egy tárat. Mit kellett volna csinálnom? Most az előbb hivatkozott az Istenre. Hadd mondjak egy példát erre.
T.: Én nem az Istenre hivatkoztam, csak említettem…
B.: Szabadna nekem is említenem akkor? Említeném, hogy mikor… Legalábbis a Tóra szerint. Igen, azt mondja, hogy vannak, akiknek Isten adja kezére az áldozatát. Én most ezt úgy veszem, hogy…
T.: Az az Ószövetség.
B.: Igen. Olyan szerencsém volt, úgy éreztem, hogy a gyerek rám ürítette a tárat, olyan szerencsém volt, hogy az Isten nyakon ragadta a szerencsét, és odalökte nekem.
T.: Vagy csak ilyen rosszul célzott?
B.: Hát nem, hanem hogy én milyen jól lőttem! Hát tisztára mondom, ííígy, tizenöt méterről? Halálfélelmem volt…
T.: De hát magára a tárat kilőtte, és mégse találta el.
B.: Ki?
T.: Az a srác.
B.: (…????)
T.: Én elmondom, amit erről gondolok: kétféle ember van. Az egyik az egy becsületes ember, aki azt hiszi, hogy bűnös, egész életében megy a templomba gyónni, a másik, aki bűnös, és azt hiszi, hogy ő meg nem.
B.: Nem, nem, én egyik se vagyok. Én bűnös vagyok. Bűnös vagyok.
T.: Önmaga előtt is, vagy csak a törvény előtt?
B.: Én magammal rendben vagyok. A tükörbe belenézek, akkor rendben vagyok.
T.: Amit az imént mondott, tökéletesen igazolni látszik azt, amit egyesek mondanak. Hogy nevezetesen a bűnelkövetés az utolsó spontán esemény, ami még valódi, mert életre megy. Maga ezt így gondolja?
B.: Én így gondolom. Hogy még egy ilyen lehetőség többet nem lesz. Hogy két vadász így rám támad. És én ezt így megúszom. Itt érzem Istent és a küldetéses részt, amiről már beszéltem…
T.: Vannak olyan emberek, talán nem annyira ebben az országban, de most már itt is, akik azt mondják, hogy a gengszterizmus az egyfajta módja a társadalomba való beépülésnek. Tehát fölhalmozunk valamilyen módon annyi pénzt, amivel szépen beépülünk, és akkor majd mi szépen megvagyunk.
B.: Így van! Így kell működnie.
T.: Ebben a társadalomban erről szól a történet, ebben a vadkapitalizmusban. És tényleg maga ezt alá is írja?
B.: Alá. Így kell csinálni, így, így.
T.: És ez működik. Maga épp itt van, de ez pech. Kint vannak éppen elegen maga helyett is.
B.: Hát elárultak, Jézus Krisztust is elárulták, azzal meg mit tudok tenni, ha elárultak.
T.: Jézus Krisztus azért egy kicsit mást csinált!
B.: Úgy értem, elárulták. Engem is elárultak, hát mit tudok csinálni. Most már elárulni se lehet.
Folytatjuk