A tavaszi fesztivál jelszava: Üdvözlünk, Európa! Ez adta a mostani kiállítás ötletét: bebizonyítani, hogy a magyar irodalom mindig nyitott szívvel fordult Európa felé. Az Írók poggyásza címmel tervezett kiállítássorozat első része a Párizs nem ereszt el című bemutató, amely hazai literátoraink 1900 és 1939 közötti Párizs-élményét jeleníti meg sok fotóval, festménnyel, irodalmi alkotással. A következő állomás a tervek szerint Berlin lesz, ez a város szinte ugyanolyan fontos úti céljuk volt a magyar íróknak, mint a francia főváros.
– A sorozat címében szereplő poggyász kifejezés ezúttal több jelentést hordoz: jelzi azt a csomagot, amellyel íróink elindultak, illetve azt, amellyel hazatértek, szellemi értelemben mindenekelőtt – mondja E. Csorba Csilla muzeológus, a Petőfi Irodalmi Múzeum főigazgató-helyettese, a március 29-én délután öt órakor megnyíló tárlat rendezője, akivel a kultúrtörténeti érdekességeket is felszínre hozó kiállításról beszélgettünk.
– A magyar irodalom a felvilágosodás óta Párizs irányába tekintett – fűzi hozzá. – Jól tudjuk ezt Batsányi János költeményéből. „Vigyázó szemetek Párizsra vessétek”, írta a költő 1789-ben A franciaországi változásokra című versében. Szinte szerelemhez hasonlítható az a hol ilyen, hol olyan hőfokon égő érzelem, amely íróinkat, költőinket a franciák fővárosához fűzte. Tárlatunk kiindulópontja azonban a századforduló, az az időszak, amikor a magyar lapok munkatársainak megadatik a lehetőség, hogy újságírói igazolvánnyal Párizsba menjenek, és tudósításokat küldjenek haza az ottani eseményekről. Akinek hírlapírói igazolványa van, könnyebben kapcsolódik be a párizsi társadalmi életbe, gyorsabban tesz szert kapcsolatokra, mint aki rövidebb-hosszabb ideig turistaként van jelen egy idegen városban. Íróink különböző megfontolásból éltek is a sajtó által nyújtott lehetőséggel. Szomory Dezső a katonaság elől menekült Párizsba, az ifjú Illyés Gyula politikai emigráns volt. És akadt, aki tanulni ment vagy dolgozni. A Justh Zsigmonddal, Heltai Jenővel és Szomoryval kezdődő sor Szép Ernővel, Nagy Endrével és Színi Gyulával folytatódik. Közülük a „legpárizsiasabb” Justh Zsigmond, ámbátor A párizsi regényt Szomory írta meg. Justh Zsigmond mindenhová bejáratos, a legnagyobb színészekkel tart fenn jó kapcsolatot, Sarah Bernhardttal például, számos hírességnek ő mutatja be Szomory Dezsőt is. Szomory viszont azzal büszkélkedhet, hogy franciául jelenik meg a kötete. De a többiekről is elmondható, hogy a legrangosabb francia művészekkel létesítenek kapcsolatot. Bejáratosak Rodinhez, kapcsolatba kerülnek Cézanne-nal, Gauguin hitvesével, ott vannak Mallarmé vagy Apollinaire felolvasóestjein. A húszas években is ez a helyzet, sőt ekkor talán még erősebb a kölcsönhatás a francia és a magyar alkotók között: magyar művészek kiállítási katalógusához francia szerzők írják az előszót, magyar költők franciául írják verseiket, és magyarra fordítják a francia költeményeket. Magyarországról származó fotósokat, André Kertészt és Brassait tekintik a francia fotóművészet első s legjelesebb alakjainak, Blattner Géza teremti meg művésztársaival a francia bábművészetet megújító Arc-en-Ciel bábszínházat… És nem feledkezhetünk meg arról sem, hogy Jókai Mór is jár Párizsban, a világkiállításra utazik ki 1900-ban a második feleségével. A francia írók fényes ünneplésben részesítik, elismerik, hogy nemcsak a magyar irodalom fejedelme, hanem az európai irodalom egyik apostola jött hozzájuk. Az elismerő szavakra Jókai franciául válaszol. Azt mondja, a politika és az irodalom kapcsolatáról szeretett volna beszélni, de ráébredt, hogy az olyan nagy népnél, mint a francia, ez a kapcsolat nem ugyanazt jelenti, mint a kis népek, például a magyarok számára. Nagy nemzet írója megengedheti magának, hogy távol maradjon a politikai eseményektől, kis nemzet írója nem. De nem érezhette jól magát Párizsban, alighogy hivatalos kötelezettségeinek eleget tett, Nizzába utazott.
– Különös, hogy idehaza egyedül Ady Endre párizsi útjait tartja számon az irodalomtörténeti emlékezet…
– Ady hét alkalommal ment Párizsba, Léda kedvéért, Léda után, újságírói igazolvánnyal a zsebében. Ő fogalmazza meg azt a Párizs-élményt, amelyet a francia fővárosban járván mind a mai napig keresünk – válaszolja Csorba Csilla. – Olyan lángoló szerelemmel írt a fény városáról, a gigászi vadonról, hogy utána sokan csak azért mentek Párizsba, mert Adyt olvasták. Amikor azután nem ugyanazzal a képpel találkoztak, mint amelyet Ady sorai égettek beléjük, elcsodálkoztak. Bölöni György közreműködésével Ady minden fontos művészeti eseményről tudomást szerzett, ott volt a jelentős kiállításokon – egyik legszebb írása Rodin híres szobráról, A gondolkodóról készült, nem tudom, Nyugaton ismeri-e valaki. Adyt, miként több más Párizst járó magyart is, a franciák fővárosa döbbentette rá, hogy honnan jött. Idehaza állandóan Párizsba vágyódott, de ha ott volt, soha nem felejtette, honnan érkezett. Francia földön honvágya támadt Érmindszent és Budapest után.
– A magyar írók rajongása a francia szellem iránt jobbára egyoldalú szerelem maradt, de a kép mesterei, fotósok, festők, szobrászok talán nagyobb sikerre számíthattak a modern képzőművészet otthonában. Velük is találkozhatunk a Párizs nem ereszt el című irodalmi kiállításon?
– Természetesen nemcsak írókkal kapcsolatos leveleket, újságcikkeket, verseket, regény- és novellarészleteket, személyi dokumentumokat láthatnak az érdeklődők, hanem a magyar írókkal együtt élő, nem egy esetben velük együtt küszködő képző- és fotóművészek alkotásait is. A tárlatnak egyébként is négy csomópontja lesz: az első a pályaudvar, a Gare de l’Est, ahová a napkeletről érkező magyarok befutottak. A következő kiállítási fejezet maga a város, a Szajna-part a könyvárusaival. Nincs olyan Párizst járt írónk, aki ne emlékezne meg arról, mit vásárolt a folyóparti kis bódékban. József Attila hagyatékában is találtunk olyan könyvet, amelyet a Szajna partján vehetett. Illyés Gyulát fénykép örökíti meg, amint a könyvek között keresgél. Megjelenítünk azután egy kávéházat is – a művészek, értelmiségiek jelentős része sokat időzött a híres párizsi kávéházak valamelyikében, a Dome-ban, a Rotonde-ban – jellegzetes berendezési tárgyaikkal, a róluk készült fotográfiákkal, a korabeli híres plakátokkal. A kávéházból könynyedén lépünk át a „műterembe”, ahol azoknak a képzőművészeknek az alkotásai lesznek láthatók – Rippl-Rónai József akvarelljei, tusrajzai, Tihanyi Lajos Márai Sándort és Tristan Tzarát ábrázoló litográfiája, Vaszary János munkái –, akik párizsi tartózkodásuk során végigkísérték íróinkat. Teljességre törekedni nem lehet, hiszen a legújabb művészettörténeti kutatások szerint legalább nyolcvanra tehető azoknak a magyar festőknek, szobrászoknak a száma, akik 1900 és 1939 között Párizsban dolgoztak.
– Ígéretes ez a felsorolás; vajon valamennyi kiállítási tárgy a Petőfi Irodalmi Múzeum gazdag gyűjteményéből származik?
– A kiállított tárgyak nagy része saját gyűjteményünkből való, a képzőművészeti és a fotóanyagot társintézetektől kértük kölcsön. Sok értékes és érdekes dokumentumot kaptunk az Illyés és a Koffán családtól is.
origo.hu
Családi fotót posztolt Orbán Viktor anyák napja alkalmából
