Fekete időcsillag

Ha az ember Vasadi Péter legutóbbi esszékötetét olvassa, élő szövegben gázol. Lélegző füvek közt, olyan tájban megy előre, amely a megértés pillanatában belső tájjá hajlik, mélyen befelé vezet. Hogy pontosan merre? Semerre. Ez az út körkörös, ezek a mondatok egy olyan körutat írnak le, amelyen sétálva az olvasó ezerszer bekarikázza a helyes választ. Pontosabban: a helyes kérdést. Válaszokat csak az vár, aki még az út legelején van. Ők ne olvassák Vasadit.
Ehhez az úthoz bátorság kell. Nem a forradalmároké, hanem a szellem embereié. Ha Vasadi Péter belekérdez a sötétbe, mernünk kell követni őt. Mernünk kell megingatni létünk, kitenni magunkat a kérdő bizonytalannak, a szorongató semmi szikrázó hidegének: ki vagyok én, mi történik velem, mi végre vagyok itt, az élők között?
„Tülekszenek a mondataim, alig bírom szájjal s levegővel” – írja Vasadi. Minden szó valahonnan valahová. Nem tudni, honnan küldik, nem tudni, kikhez jut el. Az író dolga, hogy e két semmi között, amíg a szó a valamiben időz, merőkanálnak használja. Merni a kimerhetetlent, s szétosztani. Szellemi ingyenkonyha.
Az író dolga, hogy a két semmi közt, amiből a világra jött és amibe majd halálakor visszahull, ne csak tudja, de mondja is, hol tart, mi történik vele. Az író így táplálja kicsinyeit. (A szellem trükkje persze az, hogy a személytelen semmi lakói, akik a legéhesebbek, általában épp ők hiszik magukat a legjóllakottabbnak.) „Tudatosan megtérni nem más, mint fölismerni a megtapasztalt veszélyt, hogy személyesen sodródhatunk el a személytelen semmibe, ami van valahol, addig pedig a globális méretű önzéstől, a hazugságtól és a lealacsonyodástól átitatódva elveszítjük magunkat, illetve elveszünk a létharcban. (…) Aki észleli a süllyedést, és fölüti fejét az életveszélyes disszonanciák láttára és hallatára, az valami mást akar; öntudatlanul rálép a megtérés útjára. Az ösztönös és tudatos megtérés között hosszú idő telhet el, az ember forgatja magában az eszmélődés Rubik-kockáját, s egyik buktató jön a másik után.” A vallásos megtérés, úgy gondolom, csak alesete a jelzett megvilágosodásnak. (Jómagam a költészetben, filozófiában szabadabb, mégis törvényszerűbb „térítő” energiákat érzek, mint bármelyik vallás hittételeiben.) De ez mindegy. Mindenkinek más az útja, ám ezek az utak, ha hitelesen bejártak, végül összefutnak. Krisztus keresztje a szellem emberét – legyen bár buddhista, keresztény vagy őspogány – arra figyelmezteti, hogy a lineáris idősíkot, a mindennapi „létharcot” élve, amit a kereszt vízszintes szára jelképez, ne felejtse el, hogy mindig a csillagokat kell nézni. Ha az ember a múló időben bármikor képes arra, hogy túllásson azon, ami éppen van, akkor életsodrába bármikor villámként hasíthat a függőleges sík, irány, nézet. A kereszt metszéspontjában megélt időt úgy nevezzük: pillanat. A pillanat parányi tartam, amelynek közepében ott dobog minden, ami örök. Ehhez az időcsillaghoz vezetnek mondatok, de róla nincs mit mondani. Vasadi Péter könyve erről a pillanatról hallgat.
(Vasadi Péter: Nem ragyogtak hiába. Kairosz, 2003, 2200 Ft)