Leszálló ág

Érezzük-e mi, magyarok a turizmus súlyát és helyét a világban? Eddig többé-kevésbé minden kormányunk deklarálta e szektor fontosságát. Kétségtelenül történtek bizonyos lépések, de tervszerű építkezés nem folyt, és a magyar vállalkozók támogatása csak szóban történt meg. „A turisztikai szakma továbbra is várja, hogy közvetlenül a miniszterelnökkel vitathassa meg az ágazat legfontosabb kérdéseit. Medgyessy Péter nem tudta személyesen fogadni az idegenforgalmi szakma képviselőit. (A miniszterelnökre várva. Panoráma Bulletin, 2004. I. 21.)
E gazdaság szempontjából rendkívül fontos ágazat tizenhárom éves irányítási rendszerének tervszerűtlen működése, súlyos hiányosságai látványosak. Véleményemet alátámasztják turizmusunk romló bevételei, míg a környező országokban ennek éppen az ellenkezője tapasztalható. Bécs új turisztikai rekordot állított fel, a vártnál magasabb az idegenforgalmi bevétel Csehországban, és jelentősen nőtt Horvátország idegenforgalmi nyeresége is. A turizmus bevételeivel akkora szeletét adja gazdaságunknak, mint az építőipar, s mintegy háromszázezer embert foglalkoztat. Vendéglátásunk pedig népszerűsítője és piaca lehetne a magyar élelmiszernek, mezőgazdaságnak. Ráadásul a panziók, vendéglátók, utaztatók csoportjába az „állandóan támogatott és fontosnak tartott”, jelentős számú magyar kis- és családi vállalkozás tartozik. Működik egy ágazat, amelyben tizenhárom év és négy egymást váltó kormányzat után kér konkrét javaslatokat a gazdasági miniszter, mindenféle hosszú távú stratégia nélkül.
Az ágazat jelenlegi helyzetének kialakulásában döntő jelentősége volt a rendszerváltás utáni privatizációnak. A privatizációból a magyar vállalkozó gyakorlatilag kimaradt, részben a rossz törvények, a kisvállalkozói stratégia hiánya és mindenekelőtt a termelőtőke támogatásának elmaradása miatt. Magyarul a mai napig működésképtelen hitelrendszer miatt. Ezért áttételes, igazságtalan tulajdonviszonyok alakultak ki. Ez természetesen a fogyasztói árakban is érvényesíti hatását. A magánosítást mi úgy képzeltük, hogy apáink, nagyapáink államosított tulajdona visszakerül az eredeti tulajdonosokhoz. A negyven év alatt létrehozott köztulajdont pedig a dolgozók között osztják fel. Szállodaiparunk jól felkészült szakembergárdával, jövedelmezően működött. Természetesen a piacgazdaságra való átállás szükséges lépéseit meg kellett volna tenni. Ma egy budapesti szálloda értéke annyi, amennyiért csaknem egy ágazatot adtak el hat-hét éve. A reális értéket minden valamirevaló szakember tudta akkoriban is. Ez a privatizáció sem a közérdeket szolgálta. Szállodaiparunk magánosítása a szakma, a valódi tulajdonosok véleményének és akaratának teljes kizárásával és megkerülésével történt. Szállodáink csaknem száz százalékban külföldi tulajdonba kerültek. Sőt gyakran azonos tulajdonos kezébe, ezzel a verseny lehetőségét is kizárva. Vendéglátásunkra is nemzetközi láncok települtek, tulajdon helyett döntően a bérlemény jellemző. A jól képzett irányítóréteg és munkavállalóink tömege ezáltal olyan kiszolgáltatott helyzetbe került országunkban, mint még soha, a külföldi vezetőgárda pedig minden más országtól eltérően nem tanul meg magyarul.
A gazdaság normális esetben törvényeivel és rendeleteivel elősegíti a vállalkozások működését, rendet, biztonságot, esélyegyenlőséget teremt. A jó irányítási rendszernek úgy kell működnie, mint egy vállalatnak: határidőkkel, felelősökkel – akik valóban felelősségre is vonhatók –, mérhető eredményekkel és főleg szakemberekkel. Alapfeltétel, hogy az adófizetők pénze rendszeresen elszámoltatható legyen. Minden kurzusváltás alkalmával érzékelhetően ideges várakozás hatja át szakmánkat. Négyévenként van átalakítás, amelynek hatása döntően két évig tart. Az újak részben vagy egészben leváltják a régieket. A hibákért mindig az előző időszakot okolják. A koncepciótlanság azonban makacsul tartja magát. A rendszerváltás óta eltelt időszak első hat évében sűrűn váltották egymást szakmai vezetőink. Gazdasági vonatkozásban előrelépni azóta sem sikerült, hiszen az OIB és egész szakmánk gazdaságra vonatkozó javaslatait rendre lesöpörték. Annak ellenére, hogy szakembereink évtizedek óta hajtogatott véleménye: a turizmus gazdaságunk húzóágazata – mely még ebben az átalakuló gazdaságban is hozta önmagát –, gazdasági prioritásait csak szóban támogatták. Az irányítás politikai motiváltsága napjainkig erősen érezhető. A folyamatos és állandó helycserében és osztozkodásban senkinek sem jutott eszébe, hogy egy ország és főleg egy szakma csak úgy tud jól működni, ha folytonosságát nem sérti semmi. Tapasztalataink alapján a folytonosság biztosításának előfeltétele szakmánk végleges leválása a mindenkori politikáról. Nem tudjuk minden négy évben kivárni, hogy elérkezzünk a gazdasági minisztérium útvesztőiben ahhoz a ponthoz, amelyet turizmusnak hívnak, nem is beszélve a fekete lyuknak tekintett vendéglátásról.
Nem folytatható az az irányítási gyakorlat, hogy vezetésünk csak a turizmust sorolja a szektorhoz – vendéglátás, gyermekétkeztetés nélkül. Szakmánk ezen ágazatai gazdátlanok, irányításuk senkihez sem tartozik, holott 400 milliárdos bevételei, így adói is meghaladják a szakma egyéb területeinek bevételeit. Ugyanakkor kötelező számlát vezetni a vállalkozóknak, aminek költségei meghaladják a betett pénz hozamát. Közel 1000 milliárdos konszolidációval közpénzen sikerült olyan bankrendszert létrehozni, amely a magyar kisvállalkozóval nem tárgyal.
Magyar bank és magyar pénz nélkül nincs vállalkozói támogatás, tíz év eredményei ezt bizonyítják. Miért nincs ma Magyarországon a bankoknak működőképes hitelképességi nyilvántartásuk, amely megkönnyítené a vállalkozások hitelfelvételét? A hitelfelvétel mind a mai napig tortúra. Tíz évvel ezelőtt azt mondták, azért nincs hitel, mert nem ismernek, és nincs vállalkozói múltunk. Most már van múltunk, de hitelünk továbbra sincs. Üzleti tervet kérnek tőlünk, mikor nem volt még olyan év a gazdaságban, amikor a központi szabályok és az adórendszer ne változott volna. Amikor a gazdasági vezetés se tudja, mi történik két hét múlva. A vállalkozások 99,7 százaléka kis és közepes méretű Magyarországon. Ez a réteg állítja elő a GDP 50 százalékát, és foglalkoztatja a munkavállalók 70 százalékát. Mégis ez a kör fizeti a lakossággal együtt az adók 80 százalékát. Vajon mennyi a hitelekből való részesedése?
Gazdaságunk kvázi gazdasággá vált. 1994 óta folyamatosan közöljük számításainkat a különböző gazdasági vezetésekkel – érdemi válaszok nélkül. Ezek a számítások azt igazolják, hogy jogkövető magatartás esetén mára egy kisvállalkozó a vendéglátásban forgalma után bevételeit meghaladó adót fizet be. Gazdaságunk valós állapotát mutatja, hogy hallgatólagosan mindenki eltűri, hogy a munkavállalók jó része minimálbéren van nyilvántartva, közterheink magasabbak minden környező ország munkavállalóiénál. Ezért vonulnak ki a multik tőlünk, nem pedig a magas munkabérek miatt, hiszen azok még mindig hétszer-nyolcszor kevesebbek az uniós országokénál.
Voltak e javaslatok?
1995-ben Lakiteleken politikai vitanap volt az idegenforgalomról. Felszólalásunkban kijelentettük: a gazdaságban csak taktikával találkozunk, stratégiával nem. 1996-ban az Országos Idegenforgalmi Bizottságnak írtuk: „Miért nem készül el a nemzeti turisztikai marketing, stratégia?” Továbbá megírtuk 1997-ben A magyar vendéglátás helyzete című tanulmányt, 2000-ben az Egy egyéni vendéglátó vállalkozó eredményének vizsgálata és Teendő a vendéglátásban című tanulmányunkat. Két miniszterelnöki konferencián fejtettük ki véleményünket szektorunk tarthatatlan helyzetéről a parlamentben. Továbbá javaslatot készítettünk a magyar borról, magyar konyháról, a minősítés szükségességéről, a magyar nemzeti arculat kialakításáról és az operatív irányítási rendszerről.
Ma egyetlen területe sincs szakmánknak, amelyben tisztázott, törvényesen rendezett működési körülmények uralkodnának! Fel kell vetni a szakmai hozzáértés kérdését ott, ahol évek óta harc folyik az alaprendeletek, a támogatás, a stratégia, a külföldi gasztronómiai megjelenés, a hazai vendéglátás védelme, a gyermekétkeztetés, a minősítés, a gasztronómia, a bor, házi sör, házi pálinka, az oktatás, a felkészítő tanfolyamok ügyében. Itt az idő eldönteni végre, mit kell tenni, hogy az adófizetők akarata jusson érvényre szakmánkban és irányításában, ne pedig az éppen aktuális párt csoportakarata, ahogy ez tíz éve folyamatosan történik.