New York City likes Europe

Auster könyve éppen olyan, mint Jim Jarmuschtól a Mistery train: az utolsó pillanatig teljesen értelmetlen, csak éppen nem lehet felállni és otthagyni.
Idegesítő. Bosszantó az aprólékossága, és dühítő, hogy pontosan tudja, mennyire bosszant, részben talán ezért csinálja, és valószínűleg remekül szórakozik, amíg ír. Megteheti. Nem nyilatkoztat ki semmit – ami a szerteszét erkölcs ezer parancsának hazugságai között különösen szimpatikus –, csak kérdez, csendesen, mert az igazán fontos dolgokról csak úgy lehet beszélni, ha voltaképpen nem azokról beszélünk; behatárolni valamit ugyanis egyenlő annak biztos elvesztésével. (Tudták ezt mifelénk is sokan, Ottlik, Hamvas, Weöres és néha – amikor nem volt épp überkulturáltan és gőgösen ex cathedra – talán Márai is.)
Persze mindenki mást keres, és ha épp író, mást és mást is talál. De hogy a Warhol-félék és a majomarcú elnökök (ikú nyolcvannégy) földjén a ki nem mondott válaszai itt, egy megfeneklett kultúrában (már csak civilizáció, szól közbe Spengler) is érvényesek legyenek, ahhoz több kell, mint jópofáskodás.
New York – idegen, a benne élők mégsem (Carrie Bradshaw semmit nem fél megkérdezni, és az ember nem tudja utálni, még ha kötelező sem); lehet, hogy ez a duplaburgerek, a baseball és Martti Larni gonoszkodása ellenére mégis egy kultúrkör? (A rock and rollról nem is beszélve, most épp mifelénk, mert nem divat, létezik.)
Tehát: New York. Magányos figurák, magándetektívek, akik lehetetlen feladatokat kapnak: meg kell figyelniük valakit, és jelenteniük kell élete minden mozzanatát. Jelentik. Először lelkiismeretesen, mindent lejegyezve a piros spirálfüzetbe. A megfigyeltek nem csinálnak semmit. Mintha a fő dolguk az lenne, hogy megfigyeltek legyenek – és a fő dolguk az. A megfigyelő megfigyel, míg rá nem döbben, hogy a megfigyelt megfigyeli. Először nem hiszi el. Kapkod. Aztán elkezdi figyelni önmagát – nem, ez nem Kafka, nincs benne semmi iszonyatos –, míg rájön, hogy az ismeretlen megbízók célja éppen ez… Addig figyeltetni mást, a világot valakivel, amíg rádöbben a mindennapokban szétszakadt önmagára, és leveszi a név, a lakóhely, a karrier, a megfelelési vágy és a kapcsolatok maszkját, hogy ott álljon a valódi arcával a megbízója előtt, aki tulajdonképpen nincs, vagy ha volt, eltűnt, esetleg csak a hangja van meg, a zárt ajtón át. A trilógia három történet, három válasszal. Az Üvegváros hőse, Daniel Quinn (Paul Auster) nem találja a megfigyelt arcot, a sajátját, ír, mániákusan, a piros füzetbe, keresi a leírt és sohasem elég pontos szavak között az egyetlen lehetséges szót, de a füzet véget ér, és kifogynak belőle a szavak (elvontam tőlem magam…).
A második történetben, a Kísértetekben a soha meg nem talált válasz miatti düh erőszakhoz vezet: Blue véresre veri megbízóját, anélkül, hogy valójában felfogná, miért teszi.
A harmadik, A bezárt szoba (pontosan ez a dolga az Auster-féléknek: benyitogatni a hetedik szobába), végül mindent érthetővé tesz: a megfigyelő darabokra tépi a ki tudja már ki által teleírt piros füzetet – mert csak az író tudja, hogy, hála Istennek, soha nincsenek meg és nem is lesznek meg a pontos szavak.
Hogy ebben mi a jó? Az, hogy van dolgunk: keresni őket.
(Egyébként azt beszélik, Wim Wenders filmet szeretne forgatni Austerrel. NYC likes Europe. Vagy fordítva? És Berlin felett az angyal csendesen nevet.)
(Paul Auster: New York trilógia. Fordította: Vághy László. Európa Kiadó, Budapest, 2004, ára: 2300 forint.)