Feloldhatatlan ellentmondást jelentett a szakszervezetek számára, hogy miként viszonyuljanak a vörös–zöld koalíció megszorító politikájához, hiszen nem tiltakozhatnak túl hangosan a saját kormányuk ellen. (A Bundestag szociáldemokrata, azaz az SPD frakciójában ülő képviselők mintegy háromnegyede tagja valamelyik szakszervezetnek.) Ha viszont hallgatnak, végleg elveszítik szavahihetőségüket a tagság és a közvélemény előtt. Május 1-jére „A mi Európánk szabad, egyenlő, igazságos” jelszót választották, s országos felvonulásaikon természetesen most is demonstrálnak a neonácik ellen.
Ahhoz, hogy megérthessük a DGB döntésének pikantériáját, érdemes egy kicsit viszszatekintenünk a május 1-je németországi megünneplésének történetére. Annak ellenére, hogy a szociáldemokrata párt a weimari köztársaság időszakának – 1918–1933 – meghatározó politikai ereje volt, s jó néhány kancellárt is adott az országnak, képtelen volt nyugvópontra juttatni a május 1-je kérdését. Az alkotmányozó nemzetgyűlés az 1919. évit hivatalos ünnepnappá nyilvánította, a végleges szabályozással azonban nemzetközi megegyezésre vártak. A weimari köztársaság végét már szinte polgárháborús állapotok jellemezték. A felvonulási tilalmat megszegő kommunisták és a rendőrség háromnapos öszszecsapása 1929-ben közel harminc halálos áldozatot követelt, s mintegy 1200 főt tartóztattak le.
Radikálisan megváltozott a helyzet 1933. január 30-án Adolf Hitler kancellári kinevezésével. A Német Nemzetiszocialista Munkáspárt (NSDAP) hatalmának megerősítésére kiírt választásokat követően az új Birodalmi Gyűlés 1933. március 21-i ünnepélyes megnyitási ceremóniájának egyik legfontosabb üzenetét a nép egységének demonstrálása, az új és a régi Németország összefogása képezte. (Nem véletlenül időzítették így a potsdami ceremóniát: 1871-ben ezen a napon nyitották meg az egyesült Németország Reichstagját, ami egyúttal a második birodalom szimbolikus megalakulását is jelentette.) A helyszín kiválasztásában a Poroszországnak tett gesztuson túl szerepet játszott az, hogy 1933. február 27-én (máig tisztázatlan körülmények között) Marianus van der Lubbe holland kommunista felgyújtotta a Reichstag épületét. A történelem fintora, hogy az eset iránt éppen Moszkva tanúsította a legnagyobb megértést az épület leégését a politikai ellenfelek, többek között a kommunisták elleni tisztogatások felgyorsítására felhasználó hitleri vezetéssel szemben. Litvinov szovjet külügyi népbiztos sietett tudatni német partnerével, hogy Moszkva megérti, ha az új berlini kormányzat keményen lép fel politikai ellenfeleivel szemben. (Ekkor érte el csúcspontját a Moszkva által politikai okokból – az ukrán nemzettudat felszámolása céljából – gerjesztett éhínség, amelyben óvatos becslések szerint is mintegy hétmillióan pusztultak el.)
Az úgynevezett Potsdam-napot követően, amelyen az új nemzetiszocialista kormányzat a hadseregnek és a bürokráciának kínált szövetséget, Hitler figyelme a proletariátus azon rétegei felé fordult, amelyek addig vörös zászlók alatt masíroztak. A közeledést megkönynyítette az Általános Német Szakszervezeti Szövetség (ADGB) – az SPD-hez közel álló szakszervezet – elnökének, Theodor Leipartnak 1933. március 22-én Hitlerhez írt levele, amelyben hangsúlyozta: szervezete nem kíván politizálni, pusztán a munkások jóléte érdekében akar tevékenykedni, függetlenül a politikai rezsimtől. Március 24-én Josef Goebbels, az alig kilenc napja kinevezett propagandaminiszter – aki 1926 novembere óta az NSDAP berlini körzetvezetőjének posztját is betöltötte – javasolta a kormánynak, hogy május 1-jét, a munkásmozgalom harci napját nyilvánítsák a nemzeti munka ünnepnapjává. Az ötlet eredetileg Reinhold Muchowtól, az NSDAP szakszervezeteként működő Nemzetiszocialista Üzemi Sejtek Szervezetének (NSBO) berlini vezetőjétől származott. Amit a munkásmozgalomnak évtizedes küzdelemmel sem sikerült elérnie, azt sikerült megvalósítani az Adolf Hitler vezette kormány 1933. április 10-i rendeletével: ünnepnappá nyilvánították május 1-jét. A közös ünnepen való részvételre szólították fel tagjaikat a független szakszervezetek is.
1933. április 17-i naplóbejegyzésében, a Hitlerrel folytatott bizalmas megbeszélést követően, Goebbels így foglalta össze pártja cinikus politikai menetrendjét: május 1-jén a német népakaratot demonstrálják, május 2-án pedig következik a szakszervezeti székházak megszállása. Lehet, hogy néhány napig nagy lesz a lárma, de amennyiben a szakszervezeteket a kezükben tartják, a többi párt és szervezet sem tarthatja magát sokáig.
Az ötletgazda Muchownak a január 30-i hatalomátvételt követően eltökélt szándéka volt, hogy a közel nyolcmillió szakszervezeti tagot egységes érdekvédelmi szervezetbe tömörítse. Már 1933. április 16-án javasolta a szabad szakszervezeteknek a „népközösség” elve alapján történő egyesítést. A szakszervezetek felszámolása május 2-án bekövetkezett. Május 15-én tartotta alakuló kongresszusát a Német Munkafront (DAF), amely az akkori idők legnagyobb munkásszervezetévé nőtte ki magát: tagjainak száma 1942-ben elérte a 25 milliót. A DAF szociális tevékenységének eredményességét mi sem bizonyítja jobban, mint a sztálini politikai vezetés hiábavaló reménykedése abban, hogy az egykor Európa egyik legerősebb kommunista pártjába szervezett német proletárok majd fellázadnak a Szovjetunió elleni támadás megkezdésekor. Hogyan is emelhettek volna kezet a minden dolgozó hazájaként dicsért államra? S talán az sem véletlen, hogy a Hitlerrel szembeni ellenállás gócpontja a Wehrmacht jórészt polgári gyökerekkel és hagyományokkal rendelkező tisztikara volt.
Május 1-je megünneplésével kapcsolatban még egy, a harmincas évekből származó „haladó hagyományra” érdemes emlékeztetni. Amiképp régóta szokás, a berlini felvonulás útvonalán fekvő üzletek, vendéglők többsége az idén is napokkal május 1-je előtt bezár, s megkezdődik a mozdítható értékek mentése, a kirakatok bedeszkázása, ugyanis a szociáldemokrata belügyi vezetés képtelen a szélsőséges randalírozók megfékezésére. A rendőrség számára kidolgozták az úgynevezett „deeszkalációs stratégiát”, ami a gyakorlatban annyit jelent, hogy a rendfenntartó erők nem avatkoznak be, s a szélsőbaloldal ünneplés címén egész utcákat ver szét.
A tavalyi tüntetés szervezői odáig merészkedtek, hogy nyílt levélben figyelmeztették Ehrhart Körting berlini belügyi szenátort: „Amennyiben a rendőrség visszafogottságot tanúsít, bizonyos jelenségek száma is csökkenni fog.” A szervezők eme „bizonyos jelenségeken” a középületek, üzletek már megszokottnak mondható megrongálását, vandál elpusztítását és a „rosszkor rossz helyen” parkoló gépjárművek felgyújtását értették.
origo.hu
Utasokkal a fedélzetén gyulladt ki egy busz
