Félmillió, vörös zászlókat lengető tüntető az utcán, a háttérből radikálisan érvelő két belső ellenzéki csoport. Megafonok, kereplők, sípok hangorkánja itt, ideológiai eszmefuttatásra támaszkodó verbális ellenállás jelszavai ott. Az elégedetlenség indulatainak fókuszában a német történelem száznegyven esztendős múltra visszatekintő politikai szervezete: a szociáldemokraták. Az 1875-ben a Szociáldemokrata Munkáspárt és az Általános Német Munkásszövetség egyesüléséből megalakult szocik hajdani legendás alakjai – Ferdinand Lassalle, Wilhelm Liebknecht, August Bebel – nem pihenhetnek nyugodtan sírjaikban. Késői utódaik előadásában a második világháborút követően újjáalakult párt mély szakadék felett lejt bizonytalan kötéltáncot, gondoskodik rizikóval telített artistamutatványról. Lázasan keresi az egyensúlyt a múlt meg a jelen, a szociáldemokrácia tradicionális szelleme és a globalizáció kierőszakolta társadalompolitikai követelmények között.
A hagyományok ápolásának harcosai és a modern gazdasági irányvonalakhoz alkalmazkodók vakbuzgó igyekezettel bizonygatják téziseik igazát. A véleménykülönbségek tragikomikuma: a bázis tetemes része azon vezető réteg alatt fűrészeli az ágat, amely kormányfelelősséghez jutott egy több mint nyolcvanmillió polgárt számláló nép, az Európai Közösség motorjának tartott Németország jövőjéért. A Gerhard Schröder vezette és az ökológiai sínpáron haladó Zöldekkel kötött szövetségre támaszkodó kabinet elengedhetetlennek és elodázhatatlannak tartja az alapjaikban megrendült szociális rendszerek (beteg-, nyugdíjbiztosítás) és a nyomasztó munkanélküliség csökkentését szolgáló juttatások és segélyek megreformálását. Az operáció fájdalmasan érinti a lakosság tetemes részét, hosszú évtizedeken keresztül megszokott kiváltságokról kell lemondani a mindezek ellenére nem sok jóval kecsegtető jövő, a fiatal generáció javára.
„Nincs szociáldemokrata vagy konzervatív gazdaságpolitika, csak modern vagy elavult létezik” – hangzott a jelenlegi kancellár meggyőződése már akkor, amikor még csak Alsó-Szászország tartományt vezette. Schröder ellenezte a betegség esetén is folyósított fizetéseket, szorgalmazta a szombati munkanapot, kiállt a flexibilis tarifaszerződések mellett, törölni kívánta a munkaadók részesedését a munkavállalók betegbiztosításában. Ennek ellenére szinte csodával határos módon kapaszkodott felfelé a hatalom létráján, holott az SPD-tagság nem volt elragadtatva ötleteitől.
A híres-hírhedt Agenda 2010 előirányozta érvágások viszont túllépték az SPD-tagság türelmét. A párton belüli ellenzéknek nem kellett sokat keresgélnie, hogy megfelelő hangadót találjon. Oskar Lafontaine – hajdani pártelnök – saját Agendával jelentkezett azt az ősi szociáldemokrata szellemiséget kiemelve, hogy a szegények javára a gazdagokat kell terhelni – adókkal, megvont szubvenciókkal. Egyben követelte a nyugdíjak időleges befagyasztásának visszavonását, az orvosi kezelést igénylő páciensekre minden negyedév elején kiszabott tíz euró eltörlését. „Különben az SPD nem tudja visszaszerezni azt a bizalmat, amit elvesztett.” Nézeteit azonnal támogatták a szociáldemokratákkal hagyományosan szövetkező szakszervezetek. Sőt fitogtatni akarták erejüket, meghirdették az Agenda 2010 elleni tüntetéseket, és három nagyvárosban – Berlinben, Kölnben és Stuttgartban – összesen ötszázezer embert vittek ki az utcákra. A felháborodott tömegek az egykori NDK ellenzéki megmozdulásainak híres jelszavával figyelmeztették a Schröder-kormányt: Mi vagyunk a nép!
A nürnbergi Arvena szállodában ülésező A Munka és Szociális Igazságosság Iniciatíva szervezet tagjai pedig szokatlanul éles hangon megállapították, hogy Schröder regnálása során az SPD a szociális leépítés főszereplőjévé nőtte ki magát, az emberek jövedelme jelentősen alacsonyabb, mint korábban.
„E folyamat végére pontot kell tenni. Ha erre nem kerül sor, akkor a 2006-os parlamenti választásokat megelőzően az SPD-vel szemben álló alternatíváról kell gondoskodni. Terveinkbe ezt a lépést is bevettük” – hangzott a szakadárok fenyegetése.
Hasonló nézeteket vall a Választópolitikai Alternatíva 2006 nevű szervezet. Ha az SPD vezetősége nem tér el pillanatnyi reformirányvonalától, akkor a szociáldemokraták pártrendszerében tektonikus változásra kerülhet sor. A rebellis balszárny meg a hozzájuk csatlakozó szakszervezeti funkcionáriusok artikulációja beleillik a társadalom félelemtől áthatott gondolatvilágába. Nem csak a globalizáció befolyásától tartanak. Egyben a politikusokkal és a pártokkal szembeni bizalmukat is elvesztették. A németek hetven százaléka nem hisz abban, hogy az ország előtt álló kihívásoknak eleget tudnának tenni. A széles körű bizalmatlanság senkit nem sújt annyira, mint a domináns kormánypártot. Az SPD-t a Schröder-kabinet hatalomátvétele óta (1998) százharmincezer párttag hagyta el. Ennek a rétegnek kíván a radikális balszárny új menedéket nyújtani és véget vetni a politikai rezignációnak. A múlt emléke kísért és fenyeget, a szociáldemokraták 1917-ben már megélték a pártszakadást. Az újabb kettéválás lehetősége friss reményeket támasztott az NDK volt egységpártjának örökébe lépett PDS soraiban. A kizárólag a keleti tartományokban honos szocialisták szakszervezeti szinten már régen együttműködnek a szociáldemokratákkal, Berlinben és Mecklenburg-Elő-Pomerániában közösen kormányoznak, és Lothar Bisky PDS-elnök máris jelezte: a szociális állam alapjának fenntartása céljából nem elképzelhetetlen a közös menetelés további kiépítése. Gregor Gysi főideológus erről a lehetőségről már tárgyalt Oskar Lafontaine-nel – a titkolódzás leple alatt.
Elvtársak, figyeljetek a jelekre – írta az egyik hazai hetilap. Gerhard Schröder megszívlelte a figyelmeztetést. Erre utal lemondása a pártelnöki tisztségről – abban bízva, hogy utóda megtalálja azt a hangot, amely jobb belátásra bírja majd a hűtlenségre hajló balszárnyat, és pozitívan befolyásolja az SPD bázisát a reformtervekkel szemben. Ezek megvalósításáról ugyanis a kancellár nem akar lemondani. Franz Müntefering bemutatkozása az SPD élén, a személyétől várt megújulás nem járt sikerrel. A hamburgi választás során a szociáldemokraták történetük legsúlyosabb vereségét szenvedték el; a kereszténydemokraták abszolút többséghez jutottak. A legközelebbi komoly erőpróba június közepén vár a romos SPD-re, a szavazópolgárok a kibővített Európai Parlament összetételéről döntenek majd.
A közszolgálati ZDF tv-állomás politbarométere szerint a lakosság nyolcvanhárom, az SPD-szimpatizánsok hetvenkilenc százaléka úgy véli, Schröder nem számíthat pártja támogatására. A fatális ellentmondás orvoslására nincs recept. Erhard Eppler, a német szociáldemokrácia elismert szellemi autoritása szerint a globalizáció kényszerei annyira erősek, hogy azokat nem lehet egy nevezőre hozni a szociáldemokrata szándékokkal.
A szociális igazságosság fogalma nem definiálható August Bebel szellemében, az SPD iránykeresését a hűvös tanácstalanság hangulata kíséri.
A szerző lapunk németországi tudósítója
Három nagyvárosban
– Berlinben, Kölnben
és Stuttgartban –
összesen ötszázezer embert
vittek ki az utcákra.
A felháborodott tömegek
az egykori NDK ellenzéki megmozdulásainak
híres jelszavával
figyelmeztették
a Schröder-kormányt:
Mi vagyunk a nép!
