Ezerkilencszázötven előtt országszerte a plébániákon és az iskolákban meghívott előadók tartották a többnapos elmélkedéseket, triduumokat – különösen a szent időkben, adventben és nagyböjtben. A kommunista hatalom azonban nem nézte jó szemmel a lelkigyakorlatozók tevékenységét: a jezsuita Manrézát elvették, a lelki napok szervezését minden eszközzel igyekeztek megakadályozni. Ami ugyanis ellenőrizhetetlen, az veszélyes, ezért üldözendő. És a lélek történéseinél kevés nehezebben ellenőrizhető dolog van – legalábbis a hatalom számára.
Harminchárom évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy a nagy államegyházi húzd meg, ereszd meg játszmában végül a kommunista hatalom kegyeskedjen engedélyezni egy lelkigyakorlatos ház működését, amelyben jezsuita atyák teljesíthettek szolgálatot. A hétköznapi élet megszokott abszurditásainak volt ez is a része: miközben a Jézus Társasága Magyarországon hivatalosan nem létezhetett a szerzetesrendek betiltását követően, néhány jezsuita lelkigyakorlatokat tarthatott a híveknek. Lékai László mégis joggal tekintette a kis lépések taktikája győzelmének a Leányfalun épült Szent Gellért-házat.
A hazai katolicizmus azt remélte, hogy a szerény lelkigyakorlatos központ állami engedélyezése a kommunista hatalom első bizonytalan lépése a jezsuita, valamint az összes eltörölt szerzetesrend rehabilitálásának irányába. Persze nem így történt, hiába próbált tárgyalni a párthatalmasságokkal a jezsuita rend akkori legfőbb elöljárója, Pedro Arrupe. A törvénytelen korlátozások megszűnéséhez előbb a teljes rendszernek kellett összeomlania. Az állam és az egyház kapcsolatát „szabályozó” Állami Egyházügyi Hivatal vezetője, Miklós Imre például csak közvetlenül a rendszerváltás előtt jutott el erre a
következtetésre: „A vallást és a vallásos embereket már nem tekintjük eleve politikai ellenségnek.” 1988-at írtunk ekkor, egészen addig az egyházi ügyek intézését hivatalból segíteni köteles intézmény vezetője eleve politikai ellenségként kezelte a vallásos állampolgárokat!
Az események felgyorsultak. Korábban mindennapos jelenség volt egy-egy plébániai ifjúsági táborban, hogy civil ruhás nyomozók jelentek meg ellenőrizni, nem végeznek-e a fiatalok rendszerfelforgató lelkigyakorlatokat. Volt olyan pap a nyolcvanas években, akit azért kényszerített emigrációba a hatalom, mert a szószékről küldte – minden hívő füle hallatára – üdvözletét azoknak a titkosrendőröknek, akik szentbeszédét a templom előtt álló Ladában hallgatták nagy érdeklődéssel. A lelkigyakorlatok végzését segítő irodalom az országon belül egyszerűen nem jelenhetett meg egyik könyvkiadónál sem; házilag, eleinte írógéppel, majd stencillel sokszorosított szamizdat formájában terjedt egy-egy jól sikerült rekollekció szövege. Egyszóval: lelkigyakorlaton részt venni Kádár Magyarországán sokszor szokatlan meglepetéseket tartogató élmény volt, bár tagadhatatlan, hogy az atrocitások száma a rendszer agóniájának előrehaladtával folyamatosan csökkent. A pártállam összeomlása után pedig egyre-másra nyílhattak a lelkigyakorlatos központok.
De mi is az a „lelkigyakorlat”, az exercitia spiritualia, amely akkora veszedelmet jelentett a kommunista politikai hatalom számára, hogy az apparátus nem volt rest rendőri segéderőkkel üldözni a lelkigyakorlatozó renitenseket? Nehéz lenne tömören összefoglalni a szó jelentését. A lényeg a lelkigyakorlat elmélkedési rendszerének gondos megtervezettségében rejlik, és abban, hogy következményei legyenek az elmélyülésnek. Ha nem változik meg valamilyen értelemben a lelkigyakorlatozó élete, ha nincs különbség az „előtt” és az „után” között, nem érte el igazi célját. A világtól való elvonulás csak külsőség ugyan, de a körülmények nagyon sokban segíthetik vagy akadályozhatják a benső koncentrációt. Nem Loyolai Szent Ignác „találta fel” a lelki megújulás e módszerét; ő az elmélkedéseket Jézus Krisztus életére irányította, és megalkotta azok igen átgondolt sorrendjét hatékony és aprólékos gyakorlati tanácsokkal, utasításokkal. A rendalapítónak és követőinek oroszlánrészük volt az elmélkedési módszer népszerűsítésében és az egész világon való elterjesztésében. Szent Ignác eredeti, harminc napig tartó gyakorlatait kevesen tudják megvalósítani, de annál többen próbálkoznak a háromnapos, egyhetes elmélyüléssel.
Amikor a rendszerváltás után nyilvánvalóvá vált, hogy a Manréza eredeti épületét nem kaphatják vissza a működésüket újrakezdő jezsuiták, 1993-ban megegyeztek a volt dobogókői pártüdülő, kormányőrség és Kádár-villa épületegyüttesének átvételéről, hogy ezt a négy különálló építményt hasznosíthassák lelkigyakorlat- és konferencia-központként. Ma ezek viselik Loyolai Szent Ignác kedves tartózkodási helyének, az észak-spanyolországi Manresa városának nevét, bennük tartanak – a nemzetközi konferenciák mellett – bárki számára elérhető lelkigyakorlatokat.
Sajgó Szabolcs SJ, a központ vezetője kérdésünkre elmondta, hogy látogatóik a társadalom legkülönbözőbb rétegeiből érkeznek, de a lelkigyakorlatozók között kiemelkedően sok az értelmiségi. A lelki megújulásra vágyók többsége inkább a fiatalabb nemzedékhez tartozik, mindössze 20–30 százalékuk nyugdíjas. Gyakran jelentkeznek egyik felekezethez sem tartozó, de a hit tanításai iránt nyitott keresők. „Őket csend- vagy képmeditációval vezetjük az elmélyülés irányába” – mondja Sajgó Szabolcs. Ebből is látható, hogy a Manrézában nem csak hagyományos ignáci lelkigyakorlatokat tartanak, hiszen ezzel a módszerrel nem volna lehetséges a kívülállók megszólítása.
Persze nem mindegyik módszer alkalmas bárkinek. Ritkán, de előfordul, hogy lelkigyakorlat közben – a lelki gyümölcsök érdekében – van szükség a váltásra. A régi Manrézában szinte csak a prédikált, előadások formájában megvalósuló módszert követték, ezzel szemben ma gyakori az egyénileg kísért lelkigyakorlat. Kevesebb a beszéd, több a csönd, és gyakoribbak a személyes találkozások. Sajgó Szabolcs szerint a vallás visszaszorulása miatt a rekollekciók során az egyéni állásfoglalással, kérdésekkel kell foglalkozni. Az 1950 előtti Manréza szigorúan jezsuita lelkigyakorlatos ház volt és csak férfiaknak. A mostanit férfiak és nők is látogatják, az intézmény nem csak jezsuita, sőt nem is csak katolikus. Reformátusok, evangélikusok, a keresztény család más tagjai is szívesen látott vendégek, és amint Sajgó Szabolcs elmondta, szép számban érkeznek is a Manrézába.
De nem jelent-e kockázatot ez a minden téren tapasztalható nyitottság? A központ vezetője szerint csak nagyon ritkán adódik probléma, mert az esetleges pszichés devianciák már a jelentkezéskor kiderülnek, és ilyen gondok esetén vagy rendkívül óvatosan végzik a vezetést, vagy egyáltalán nem ajánlják a lelkigyakorlatot a beteg embernek. Sajgó Szabolcs elmondta: ha valaki túlságosan nehéznek találja a tíznapos rekollekciót, akkor sincs baj. Isten jelenlétének megérzése, a lelkigyakorlat-vezetővel való személyes találkozások és beszélgetések, az ima és a böjtölés biztosan segítenek. Akinek pedig az időbeosztása nem teszi lehetővé, hogy hosszabb rekollekción vegyen részt, az is elmehet minden hónapban a meditációs vasárnapra. Megérezhetnek valamit a Manrézából azok is, akik a tízórai misével kezdenek egy vasárnapi kirándulást Dobogókőn.
A Manréza csak egy az ország területén lévő mintegy harminc–negyven katolikus lelkigyakorlatos ház közül. A bennük alkalmazott módszer sokféle, eltérő célcsoportokkal, más metódusokat követve működnek. A módszerek eltérők, a feladat azonban ugyanaz: Istenhez vezetni a résztvevőket, hogy megtisztulva ismét önmaguk lehessenek. Szent Bonaventúra szerint a meditációnak hármas célja van: megtanítani az igazságot, meggyógyítani a beteg emberi természetet, és kitárni az örökkévalóság kapuját. A három cél úgy függ össze, hogy lényegében egymásból következik. Az elmélkedések során azonban célszerű betartani a sorrendet, máskülönben a végeredmény is felemás lesz.
A Szent Ignác előtti lelkigyakorlatos irodalom másik klasszikusa, a bencés García de Cisneros a misztika hármas felosztását vette Exercitatorium nevű gyakorlatainak alapjául: a lelki tökéletesedés felé vezető úton az első szakasz a megtisztulásé (via purgativa), a második a megvilágosodásé (via illuminativa), a harmadik az egyesülésé (via unitiva). A három út az isteni erényekhez, a hithez, a reményhez és a szeretethez kapcsolódik. De Cisneros az elérendő célhoz a hét minden napjára elmélkedéseket rendelt, amelyeket a kora reggeli órákban, a matutinum után kell elvégezni egy hónapon keresztül. Ilyenformán az első út teljes céljának eléréséig, vagyis a lélek tisztulásáig is „elővételezi” mindhárom út megtételét, hiszen az elmélkedők hétfőtől vasárnapig eljutnak a bűnről való gondolkodástól a mennyei boldogságra vonatkozó meditációig. Ez azonban még nem a via illuminativa, ide a következő hónap Isten jótéteményeire vonatkozó meditációi vezetik az előző hónap gyakorlatai segítségével már megtisztult lelkeket.
Bonaventúra, De Cisneros vagy Loyolai Szent Ignác eredeti módszerét ma már csak a „profi” lelkigyakorlatozók vállalják, de kisebb-nagyobb változtatásokkal a legtöbb mai meditáció épít rájuk.
Hagyományosak a sümegi ferences kolostor lelkigyakorlatai. Talán azért vélte úgy a rendház vezetője, P. Barsi Balázs OFM, hogy az ide érkezők a szerzetesi élet, Szent Ferenc élete közelebbi megismerése révén újulhatnak meg lélekben, mert nemigen lehetne egyszerűen összefoglalni a rendalapító különleges lelkigyakorlatos „módszerét”. A háromnapos, egyhetes kolostori tartózkodás alatt a lelkigyakorlatozók a szerzetesi élet fegyelmezett ritmusával ismerkedhetnek meg, és előadásokat, konferenciabeszédeket is hallgathatnak. „Interakció” persze itt is van, mindig akad lehetőség a kérdések tisztázására és természetesen gyónásra. A keretet azonban a liturgikus élet adja, amelynek szépsége a templomba tévedő kívülállókat is magával ragadja.
A sümegi végvár alatt a XVII. században Széchényi György érsek adományából épült ferences kolostor egyik szintjét alakították át a célra alkalmas hálókká, ahol a ház elszállásolja a lelkigyakorlatra érkezőket. Korábban szerzetesi cellák voltak itt is, majd a kolostor államosítása után bérlakásokat alakítottak ki a háromszáz éves műemlék épületben. Amikor a rendszerváltás után ismét engedélyezték a Szűz Máriáról Nevezett Ferences Rendtartomány működését, és a szerzetesek visszavehették a meglehetősen leromlott állapotú épületet, hamarosan kiderült, hogy a csöndes kisváros festői környezetében lévő rendház kiválóan alkalmas helyszíne lehet kisebb-nagyobb csoportok, közösségek lelki megújulásának. Ahhoz azonban, hogy a kolostorban fogadni lehessen a lelkigyakorlatozókat, meg kellett teremteni a vendéglátás „infrastruktúráját”, és főképpen olyan tapasztalt lelki vezetőre volt szükség, akinek személye garanciát jelent, és bizonyos értelemben vonzerőt is gyakorol. A lelki vezetőnek kulcsszerepe van, de csak a lehetőséget tudja megteremteni: az „első lökést” adhatja a nagy ugráshoz. Maga az „ugrás” már saját teljesítmény, amelyhez nem kevés bátorság és kitartás is kell. Bármilyen különös, nem tét nélküli, ezért nem veszélytelen vállalkozás saját életünk vizsgálata. Nagy-nagy nyitottság és realitás kell hozzá. És külső-belső csönd, hogy semmi se zavarja meg a folyamatot.
A Manrézában alkalmazotthoz képest a sümegi „módszer” sokkal tradicionálisabb, és kezdők számára aligha eredményes, hiszen feltételez bizonyos alapokat, ismereteket. Ha hasonlattal szeretnénk megvilágítani a különbséget, talán azt mondhatnánk, hogy az egyik módszer alulról fölfelé próbálja megközelíteni a titkot, hogy aztán így szembesítse az embert saját magával; a másik metódus éppen fordítva, a titok irányából közelít az ember felé.
Ellentétes a „mozgás” iránya, és más a dinamikája is. De ami elérendő, ahová eljuttatni szeretné a résztvevőket, az azonos mindkettőben. És azonos a feltételek legfontosabbika is: a résztvevők szándéka, az akarat, a vágy, hogy az elcsendesedés eredményeként újrafogalmazódjon, átszerveződjön, a helyére kerüljön minden. Hogy kis időre kitisztuljon a kép, megszűnjön a sokféle függőség, rabság.
*
Laudes és vesperás
A csönd – amely nem némaság – megteremtését Sümegen segíti a napirend ritmusa is. A reggelt az első imaóra kezdi, a laudes, vagyis a reggeli dicséret, amelyet a közösség a templomban mond, énekel és recitál. Ez a katolikus egyház hivatalos imádsága, officiuma, amelyet az utóbbi időben a papok és szerzetesek mellett egyre több megkeresztelt is mond.
A keresztény közösségnek a mise mellett a zsolozsma a másik rendszeres imádsága, amely átfogja és megszenteli az egész napot, magát az időt. Az ószövetségi és a zsinagógai istentisztelet szent óráinak gyakorlatát vette át az ősegyház, és fejlesztette tovább Szent Benedek, aki Regulájában megszabta, milyen napi beosztással imádkozzák el a szerzetesek hetenként a 150 zsoltárt. Így alakult ki a zsolozsmának az a rendje, amely csaknem 1500 éve érvényben van.
Az első imaóra az éjszakai matutinum (eredetileg vigília). A laudes a virradatkor kezdődő reggeli dicséret, amely az egyik fő imaóra (ebben hangzik el mindennap Zakariás hálaéneke, a Benedictus). Napközben a kishórák teremtenek lehetőséget az imádságra. Ezek a régi időszámítás szerint a nap különböző óráiban tartott rövidebb imaórák. Eredetileg a nap első órájában a prima (kb. reggel hat órakor), a harmadik órában a tercia (kb. kilenckor), a hatodik órában a sexta (déli 12 órakor) és a kilencedik órában a nona (kb. délután három óra) volt. A másik fő imaóra este a vesperás, magyar nevén vecsernye, amelyet alkonyatkor imádkoznak; ebben hangzik el Szűz Mária hálaéneke, a Magnificat. A napot a completorium fejezi be lefekvés előtt.
A zsolozsma zsoltárokból, evangéliumi kantikumokból, ó- és újszövetségi olvasmányokból, a szentatyák írásaiból vett olvasmányokból, a napszakról vagy ünnepről szóló himnuszokból és könyörgésekből áll. A két fő imaóra, a laudes és a vesperás mellett a lelkigyakorlatozók több kishórát is megtartanak Sümegen, és a laudes után szentmisén vehetnek részt.
origo.hu
Hajmeresztő szökési terv Esztergomban
