Hogyan legyél humoralista (29.)

Én már csak azon tudok felszabadultan röhögni, ha egy agyonjátszott, kurblis kamerával fölvett filmen habos süteményeket vagdosnak egymáshoz a korzó megvadult polgárai. Az egyik épp kidugja a fejét a fedezékből, méltatlankodva körülnéz, s ekkor találja telibe egy adag. A másik igyekszik rendet tenni, méltóságra és emelkedettségre inti a felbőszült társakat, mire tetőtől talpig beborítják a felé zúdított lepények. Ártatlan és buta dolog ez, így eshet jól. Különben nevethetünk a hetedik krajcáron. Vagy ne kacagjunk, miközben és látszólag ezt elkerülhetetlennek állítjuk be? Mondjunk elsöprően, ellenállhatatlanul nevetséges dolgokat úgy, hogy magunk el sem mosolyodunk? Mert nem tudunk. Ez az üzenet. Hogy nem megy. Jöjjön a poénekes, az anekdotanár, a kabarégész, a vigyorsíró, a bruhahalottkém, a mosolymász, a vicceházmester, a tréfaragó. S végül és a valódi tehetségnek kijáró utolsó sorban a humoralista. (Csak hallgatom már jó ideje ezt a rám hangolást, és teljesen lehangolódom, hogy jövök én ki ebből? ezek után? a pódiumra… Kovács Imre Attilának a végén kellett volna elmondania ezt a bevezetőt, hogy fokozódjon a hatás… dramaturgia!)
Aki úgy csinál (én?), mintha lehetne még szó lelkiismeretről, akinél a humor végtelen keserűségét a morál végtelen derűje oldja. Én azt a bohócot szeretem (mégis másról van szó?), aki ha elbotlik (nem, ez megint rólam…) vagy elvágódik a porondon (mondtam), önkéntelenül a lábamra nézek, rossz érzéssel rásandítok, hogy abba bukott-é fel a jóember. (Mégsem én leszek.)
Mintha lehetne még szó lelkiismeretről. Rólunk szóló kellemetlen tudásról. Az orrunkhoz csomózott mulasztásokról. Ez a röhögés előtti utolsó józan pillanat. Íme a humoralista szabadalma – nem az enyém! (Na jó, nem csak…) Török Endre így ír a Kairosz által kiadott Ki a szabad? című remekművében: (…) A magunk bűneiért érzett bűnbánat a szenvedés első foka, melynél a gonosznak még van esélye a beavatkozásra.
A második fokozat már megszabadítja az egyént önmagától: a mások szenvedéseiért való szenvedésben lelkének belső tere kitágul, megtérésének hitelességet ad. Szenvedését mindenki szenvedésével egységbe hozza. (…) „Az Üdvözítő az ember iránti szánalomból szállt le a földre. Elviselte szenvedéseinket, mielőtt a kereszten szenvedett, sőt még mielőtt felvette volna testünket, mert ha előbb nem viselte el volna őket, nem jött volna el, hogy részt vegyen életünkben” (Origenész).
A szeretet szenvedése Istenben szenvedés a szenvedtetőkért is, akik nem érzik bűnösségüket a másoknak okozott fájdalom miatt, sőt esetenként élvezettel teszik, amit tesznek. A földi megbocsátás irántuk kivételes lelki képességet követel. Márpedig valamiképpen (bármely képtelenségnek hat is) mindenki mindenkiért felelős. Az egyén azáltal válik Isten emberévé, ha a szenvedtetőkért is szenvedés járja át, vezeklése nincs tekintettel az elkövetés természetére és mértékére, mert talán nincs egyetlen öntudattal bíró vétkes a világon, akiben valamilyen váratlan b e l s ő esemény, főként a kegyelem ajándékaként ne támadhatna fel a bűnbánat. A bűnbánaton múlik a megtérés, a megtérésen a kiváltás az elveszettségből. (…)
Az élet szentségének tagadása: a világ összetartó erejének, a szeretetnek a tagadása. A szeretet éppen azért szakrális érték, mert a személy beavatása a közös emberi sorsba. Szenvedésével képes levezekelni a gonosz által előhívott bűnösséget. Viszont a személybe betelepült rossz éppen hogy a szenvedés ellen lázítja az egyént. Odadobja a gyűlöletnek olykor éppen saját magával szemben, de jobbára mindenki másnak, a világnak és Istennek a kihívásaként. A „mindenhatóságától” félrevezetett ember fenntartja magának a bosszú jogát, holott mindenhatósága csak a szeretetnek van. „A szeretet mindenhatósága a megbocsátás” (F. Varillon), nélküle az élet nem Isten szándéka szerint működik. A pénz zsarnoka a saját öntörvényű zsarnoksága, a politika részben ennek a zsarnokságnak a szolgája, részben haszonélvezője, az emberi kapcsolatok jobbára testben és lélekben fertőzött viszonyok halmaza, míg a „független”, kiváltképp az írástudó elit többnyire képtelen túllépni önhittségén. Csak egy töredék tudja, hogy szellemi nemesség nélkül minden beszédmód önámítás, amelynek lehet, hogy köze van a személyes szenvedéshez, de nincs a közös emberi sorshoz. (…)
Visszatérve K. I. A. bevezetőjének – remélhetőleg már – a végéhez, ami után ugye jössz te önálló esteddel (én ott Hódmezővásárhelyen), valami klasszikus némafilmhasonlattal próbált hozzám kedvet csinálni. „A röhögés előtti utolsó józan pillanattal” – ami szerinte „az én szabadalmam”. Látjuk (még nem látták… fogják???), ahogy előrelökődik a kéz, a felkar húsa erőszakosan rendül egyet, a csukló átbukik egy képzeletbeli tengelyen, s a kar, mint egy apró ostromgép, a cél felé lódítja a lepényt, az pörögve szeli át a teret – Istenem, mekkora író ez! Már megjelenik az arc, felismeri a veszélyt, érzi a becsapódás végzetszerűségét, ám egyelőre nem történik semmi, mert fenn van a karmester ujja, még nem intett, a lepény fegyelmezetten vár, az arc árnyalatossá és védtelenné válik, szinte emberi, már-már beletörődött a sorsába, de (itt az én mutatóujjamra utal) még fenn van, még nem jelez, a sütemény az utolsó centikre készül, szétlapul, a hab feltorlódik a szélén, az arc megadná magát, de a kéz, a karmester keze fönt jár, még mindig… és tovább… és kivár…
Pilinszky egyik interjúja legvégén Apokrif című verséről mondja: én ezt a verset úgy írtam, ahogy egy diszkoszvető forgatja diszkoszát, de soha nem hajítja el, szóval nem engedi kiröpülni, a karja már majd kiszakad, de még fogja a diszkoszt, és forog vele és gyorsítja és súlyosbítja. Tehát ez egy alapvetően bezárt vers. Ezért nehéz elmondani, mert nem tudod kifuttatni, mert ez befelé tendál, ha akarod, megreked önmagában – még húsvét előtt kötelező olvasmány. (Babits is!)