A bogaras különctől a szúrós tekintetű mágusig sok-sok sztereotip kép létezik a pszichiáterről, ahogy maga a pszichiátria is többféle megítélés alá esik: van, aki mindenhatónak, van, aki fölöslegesnek és károsnak tartja. Ön mit tapasztal, mit várnak ma az emberek a pszichiátertől?
– Nemcsak az én pályafutásom alatt, hanem kezdettől fogva állandó változáson megy keresztül ez a szakma. Változnak a jellemző betegségek is: a múlt század elején paralitikusok töltötték meg az intézeteket, a század közepén skizofrének. Ma a legtöbb betegünk alkoholista, szenvedélybeteg, vagy valamilyen személyiségzavarban szenved. A pszichiátriai osztályokat elönti a deviánsok, a beilleszkedni nem tudók, az élősdi életmódot folytatók sokasága. Sokan a személyiségük fogyatékosságának terhét szeretnék a pszichiáter vállára rakni, vagy családi problémáik megoldását várják az orvostól: tessék már segíteni, hogy a fiam ne legyen ilyen lusta, a férjem ilyen agresszív – mondják.
– Mi a pszichiátria valódi feladata?
– Ez a feladat kettős: az egyik az elme- és lelki betegségek kezelése, a megelőzés, illetve a rehabilitáció; a másik az egyéb betegségek lelki vetületének képviselete. Azt hiszem, a magatartási szempontok elhanyagolása lehetetlenné teszi a legtöbb betegség gyógyítását. Mindenki tudja, mi okozza a szívinfarktust: elzáródik a szívet ellátó ér. Az ehhez vezető kockázati tényezők: túlsúly, kevés mozgás, stresszes életmód. Ezek magatartási problémák.
– Hogyan lehet megváltoztatni egy ember magatartását? Nem lép túl ez a törekvés az orvoslás határain?
– Attól függ, mit tekintünk orvoslásnak. A XIX. században az orvostudomány a társadalomtudományok közé tartozott, mára azonban a természettudományok értékrendjét öltötte fel. A pszichiáter azzal foglalkozik, amitől ember az ember. A keringésünk, az anyagcserénk, sőt a genetikai állományunk kilencvenhét-kilencvennyolc százalékban azonos a fejlett emlősállatokéval; alapvető különbség viszont, hogy az ember biológiai vagy idegrendszeri folyamatait átéli a tudatában, mondhatjuk úgy is, a szubjektumában. Ilyen szubjektuma az állatnak nincs. Ez a szubjektum mintegy megkettőzi a világot, egy másik világot épít fel, s ez nem vezethető vissza teljes mértékben az idegsejtek közti információáramlásra. Érdekes, hogy erre nem az orvosok, hanem az elméleti fizikusok jöttek rá. Heisenberg mondja: a megfigyelt valóság nem választható el a megfigyelőtől. A mentális betegségek óriási többségében, de a testi betegségekben is döntő szerep jut a szubjektumnak. Aki naponta részegre issza magát, biológiai vonatkozásban nem különbözik attól, aki ezt nem teszi. A különbség a szubjektumban van: az egyik ember számára az egészség érték, ezért ellenáll a pillanatnyi csábításnak a későbbi jutalom, mondjuk a hosszú, egészséges élet reményében. A másik nem képes mostani cselekedetét alárendelni a jövőnek.
– A pszichiátria tehát az orvosi tevékenység mellett vállal valamiféle értékközvetítést is?
– Az orvoslás során mindenképp történik valamilyen értékközvetítés. Kimutatták, hogy a hosszas orvos-beteg kapcsolat során közelít egymáshoz a két fél szóhasználata. Az orvosnak képviselnie kell az egészséges magatartás szempontjait, például az érszűkületes betegnek azt mondja, ne dohányozzék, mert akkor le kell vágni a lábát.
– Sokan úgy beszélnek az emberi pszichéről, mint fátumról, amely saját törvényei szerint működik bennünk, és cselekedeteink tulajdonképpeni okozója. Erőszak helyett azt mondjuk, agresszív magatartászavar, aberráció helyett, hogy alternatív szexuális orientáció, s mindezekért lelki alkatunk és környezetünk okolható.
– Ez a determinista álláspont azokra jellemző, akik csak a biologikumot látják az emberben, ezért úgy vélik, döntéseink az idegrendszerben tőlünk függetlenül lejátszódó folyamatok eredményei. Van egy ennek ellentmondó modern álláspont is. A szubjektumot nemcsak pszichológiailag, hanem filozófiailag és jogilag is szabadnak tételezzük fel, természetesen bizonyos határok között. Ez a szabadság elsősorban a jövővel összefüggésben érthető meg, hiszen a jövő az, ami alternatívákat tartogat, a múlt már nem. Heidegger egyenesen úgy fogalmaz, hogy létünk önmaga előtt van, az ember létének lényege egy jövőbe vetített terv. E terv alternatívái közül kell választanom. Döntéseket kell hoznom, és vállalnom az ezekkel járó felelősséget. Ez biztosan közelebb áll ez ember lényegéhez, mint ha automatának képzelnénk el. Ön említette a szexuális irányultságot; igen kényes téma, de jó példa erre. Nem foglalkozom tudományosan a genetikai determináltság kérdésével, azt azonban tudom, hogy az azonos neműek iránt vonzódók jelentős csoportja kifejezetten szenved ettől. Szeretnének segítséget kérni, s ha kapnának, talán a szexuális orientációjuk is átalakulhatna. Az Egyesült Államokban az ilyen emberek külön szervezetet alakítottak, s követelik, hogy a homoszexualitást újra minősítsék betegségnek, hiszen 1973 óta, amikor ez a betegségkategória hivatalosan megszűnt, e terület semmiféle kutatási támogatást nem kap. Egyébként sajátos módon ugyanaz a pszichiáter, aki élharcosa volt annak, hogy a homoszexualitás lekerüljön a betegségek listájáról, most a visszahelyezését követelő csoport szószólója. Valóban sokféle meghatározottságunk létezik, például a temperamentum vagy az idegrendszeri alkat, mégis van mozgási szabadságunk. Az igazságügyi elmeszakértői terület sok tanulsággal szolgál e téren. A bűncselekmény megvalósulása előtt gyakran nyersen és világosan kimutatható, hogy az illető fejében ott volt az alternatíva. Adott volt a lehetőség, hogy másként cselekedjen, s ezt a jogi megítélésnél is figyelembe kell venni. Ha nem így lenne, nem volna működőképes a társadalom.
– Az a világ, amelyben ma élünk, a társadalmi érdek fölé emeli a személyiségi jogokat.
– A közösségi jogok és struktúrák leépülnek, a családi, iskolai, egyházi közösségek felbomlanak, miközben a személyiség szinte megistenül. Ennek megfelelően burjánzanak a narcisztikus személyiségzavarok. Katasztrofálisan összemosódott a személy és a személyiség fogalma. Pedig a személy fogalma magát az embert jelzi általában, míg a személyiség csak az egyedi személy attribútuma, kifejeződése. A személyiségi jogok élharcosai a deviáns viselkedést is jogokkal kívánják védeni a közösségi jogok rovására. Deviánsok tömegei követelik a segélyezésüket, felmentésüket, s a tetteikért minden erkölcsi és jogi következményt másokra, többek között az orvosra akarnak hárítani. Szélsőséges példát mondok: egyik betegünk, felháborodva azon, hogy haza akartuk bocsátani, mivel a kórházi kezelést már indokolatlannak tartottuk, a következőt kérdezte: „És ha otthon belevágom a kést a férjembe, ki lesz a felelős?”
– A globalizáció kritikájának már-már közhelyszerű eleme, hogy létrehozza a lokális közösségről leválasztott, mindenre nyitott, globális – mondjuk így, egységes – embertípust. Ez a folyamat milyen hatással van a pszichiátriára?
– Mióta egységes a nyelvhasználat, és egységesek a betegségkategóriák, az állampolgár csak olyan betegségben szenvedhet, amelyre van megfelelő kategória. A páciensek betegségkarrierjük folyamán pszichiátriai kategóriák sokaságán tántorognak át, azonban a globális kategória nem számol egyedi vonásokkal. A kategóriákból nem derül ki az, hogy az egyik depressziós beteg valószínűleg öngyilkos lesz, a másik pedig nem. Egyik skizofrén betegünk, amikor csoportos összejövetelen valaki kiejtette azt a szót, kolbász, kiáltozva kirohant. A másik skizofrén számára ez a szó nem jelent semmit. Ugyanígy elsikkadnak a nemzeti vagy a kulturális sajátosságok. Egy depressziós betegünk semmi más tünetet nem produkált azonkívül, hogy nem kelt ki az ágyból. Egyszerű, dolgos parasztasszony volt, akinek az, hogy nem kel föl, az élet lehetetlenségét jelentette. A nemzetközileg előírt tünettant nem tudta produkálni, mégis legalább olyan súlyos depresszióban szenvedett, mint aki teljesíti a kategória minden követelését.
– Hogyan alakulnak ki ezek a kategóriák?
– Fogyasztói piac szerveződik a segítségükkel, mégpedig a kínálattal fellépő gazdasági hatalmak érdekei szerint. A közgondolkozásban, amely fogyasztói asszociációkat kapcsol a betegséghez, meghonosodtak a betegségkategóriák, a páciensek ezeknek megfelelő hipotézisekkel keresik fel az orvost, és sokszor konkrét kezeléseket kérnek. Az ügyes orvos igyekszik megfelelni az elvárásoknak, ezért előszobájában sokasodnak a kuncsaftok. A szolgálatunkból szolgáltatás lett, a hivatásunkból foglalkozás. Az orvosi pálya presztízse hanyatlik. Át kell értékelnünk egész eddigi tevékenységünket. A betegség, amely ellen fölesküdtünk, teljesítménnyé válik, önmagunk és intézményünk megélhetési forrását képezi, paradox módon értékké válik. Azt az intézményrendszert, amely eredetileg a társadalmi szolidaritáson alapult, átszövi a gazdasági szemlélet. A gazdag nyugati országokban a túlméretezett szociális állam leépítésébe fogtak, nálunk leépül, mielőtt fölépült volna. A globalitás olyan feltételeket diktál, amelyek nem felelnek meg az emberi természet sajátosságainak. Ez meglátszik a pszichiátria globális definícióján is. Alfred Freedman írta: a pszichiátria természettudományként való meghatározása azzal a veszéllyel jár, hogy a szakma illetékességi körét a biológiai értelemben vett létezésre szűkítjük. 1947-től Magyarországon kivonták a forgalomból az „elme- és lélekgyógyászat” kifejezést. Ez akkor a tudományos materializmus, ma a globalizált egyengondolkodás számára szalonképtelen. Helyette használjuk a nyelvtörő és idegen pszichiátria szót.
– Az azonnali eredményekre irányuló törekvéstől nyilván idegen a jövőben való gondolkodás. Egyáltalán: a globalizált társadalom másként viszonyul az időhöz.
– Így van. Ha megnézünk egy XX. század eleji kórrajzot, kitűnik, hogy a pszichiáter vállalkozott az egyén élettörténetének felfejtésére, ebből a perspektívából szemlélte a betegséget. Állítom, hogy a gyógyítás lehetetlen az ember személyes múltjának, sőt jövőjének figyelembevétele nélkül. Ez olyan időértelmezést feltételez, amely múlt és jövő dinamizmusa, az ezt jelölő görög szó a kairosz, amelyet létidőnek fordíthatunk. A globális kategóriák a jelenbe zárt adottságok, csak a pillanatnyilag mérhető tartamra, fizikai mennyiségre vonatkoznak, erre a kronosz szót használja a görög nyelv. Tudjuk a mitológiából, hogy Kronosz felfalja a gyermekeit. Ha előveszünk egy mai kórrajzot, nem biztos, hogy szerepel benne a beteg élettörténete, vagy ha igen, az csak egy nyúlfarknyi száraz adat.
– Professzor úr a lélekgyógyászatot említette. A psziché és a lélek fogalma a görögben nem fedi egymást, ott az ember halhatatlan lényegét a pneuma szóval fejezték ki, míg a psziché végső soron a testhez kötődik.
– Sőt Hippokratész az agyat sem tartotta a gondolkodás szervének, azt hitte, az csupán az orrváladék termelését szolgálja. Persze a psziché az idegrendszer legmagasabb szintű működését jelenti, a filozófia lélekfogalma más. A pszichiátria határterületen mozog. A lélek metafizikai vagy filozófiai fogalmát nyugodtan azonosíthatjuk a szubjektummal. Ez szoros összefüggésben áll a létezéssel. Leibniz mondta: miért van az, hogy inkább van valami, mint hogy nincs semmi? Ez a létező, amely felfoghatatlanul és valóságosan létezik, és a nem létezőből állt elő. A hívő ember itt a teremtésre gondol. A nem hívő visszamegy az ősrobbanást követő sokmilliomod másodpercig, de a zérusig nem mehet vissza, ott már történnie kell valaminek, hogy a „nincsből” „van” legyen.
– Nem okoz feszültséget a kollégái vagy a betegei körében, hogy orvos létére metafizikai kérdésekben is állást foglal?
– A pszichiáter egyre többek számára jelenti a lelkipásztor szekularizált változatát. Erre a szerepre természetesen nem vállalkozhatunk. Sokan tudják rólam, hogy hívő ember vagyok, de nem győzhetek meg senkit a világnézetemről, ez nem az én feladatom. Az orvosnak messzemenően tiszteletben kell tartania a páciens világnézeti meggyőződését. Előfordul viszont, hogy a páciens maga tesz föl ilyen természetű kérdést. És úgy látom, hatékonyabb az az orvos, akinek van határozott állásfoglalása, mint aki eleve elhárítja az ilyen kérdéseket. Megítélésem szerint a metafizika irányába történő elmozdulásnak az a szintje, amelyet a szubjektum kifejezéssel érintettem, ma már minden gondolkodó embertől elvárható.
– Milyen távlatai vannak az elmegyógyászatnak?
– Vannak betegek, akik emberi kapcsolatot, szeretetet várnak a pszichiátertől. Sajnos, amennyire növekszik ez az igény, annyira szűkül annak a lehetősége, hogy a személyesség szintjén foglalkozzunk a betegekkel. A teljes embert gyógyítani kívánó orvosnak a kronoszban mért teljesítménye alacsony, pontszáma elégtelen. Mégis az orvosi gyakorlat, az orvos-beteg kapcsolat etikai alapokon nyugszik. Szükség van olyan orvosokra, akik a beteget, aki a kronosz áldozata és a „tér” számkivetettje, segítik, hogy a létidejébe, a kairoszba illeszkedhessen, tudatában legyen gyökereinek és jövőjének, ezáltal megtalálja a helyét. Nem tudom, mit hoz a jövő, de tanárként is ezen dolgozom.
Tringer László ideg- és elmegyógyász, egyetemi tanár 1939-ben született Győrszentmártonban. Az orvosi diploma és klinikai pszichológiai oklevél megszerzése után a Pázmány Péter Hittudományi Egyetem levelező tagozatát végezte el. 1994-től a Semmelweis Orvostudományi Egyetem Pszichiátriai és Pszichoterápiás Klinikájának igazgatója, tanszékvezető. 2002-től a Magyar Pszichiátriai Társaság elnöke. Az Egészségügyi Világszervezet európai irodájának elme-egészségügyi összekötője és a közép-európai régió koordinátora.
