A fenti megállapítás Sáska Géza oktatáskutatótól ered, és azért kívánkozik az írás elejére, mert ijesztő adataival összefoglalja a jelent, és előrevetíti a jövőt. Miközben oktatáspolitikánk vezetői a PISA-felmérés rossz eredményeire hivatkozva „liberalizálják” a tananyagot – sok szakértő szerint inkább szétverik a hazai oktatási rendszer még működő részeit –, és a miniszterelnök a felnőttképzést tekinti az uniós csatlakozás egyik sarkalatos pontjának, növekszik a funkcionális analfabéták száma. Ez pedig a társadalomban mindjobban eluralkodó motiválatlanság, magyarul a tudás iránti közöny, valamint a lustaság mellett a felzárkózás gátja lehet. Sok negyven év feletti időhiányra hivatkozva nem vállalja a felnőttkori tanulást, miközben tévénézéssel európai viszonylatban is igen sok időt, napi négy és negyed órát töltenek a magyarok.
„A világ fejlettebb régióiban hosszú időn keresztül úgy tűnt, hogy a kiépült iskolarendszer, az általános elemi szintű tankötelezettség, a tanulási lehetőségek gazdag kínálata, a pedagógiai módszerek fejlődése az írás- és olvasásnélküliség, az analfabetizmus jelenségét teljességgel felszámolta; ha egy-egy eset előfordult is, az már inkább kuriózumnak, nem pedig megoldásra váró társadalmi problémának minősült. A hatvanas évek végétől, a hetvenes évek elejétől – párhuzamosan azzal, hogy a kizárólagosan fizikai természetű munka részaránya és relatív jelentősége az intellektuálisabb tevékenységekkel szemben erőteljes csökkenésnek indult, és a modern technikák és technológiák terjedésével az írásbeliség szerepe a McLuhan ihlette jóslattal ellentétben nemhogy viszszaszorult volna, hanem éppen növekedett – kezdtek felfigyelni arra, hogy a munkaerőpiacon jelentkező (fiatal) felnőttek nem kis hányada, bár legalábbis elemi szinten járt iskolába, és valamikor tanult írni, olvasni, számolni, nem tud megfelelni bizonyos munkaköri követelményeknek, mivel a szóban forgó készségei túlságosan gyengék ahhoz, hogy képes és kellőképpen nyitott legyen új ismeretek és új eljárásmódok elsajátítására. Ezt a jelenséget funkcionális analfabetizmusnak vagy – manapság szívesebben használt terminussal – funkcionális illiterációnak nevezték el” – írja Terestyéni Tamás Adalékok a magyarországi kommunikációs kultúra állapotának leírásához című tanulmányában.
A funkcionális analfabetizmus tehát nem jelent teljes írástudatlanságot, hanem az írás-, számolás- és olvasáskészség visszamaradását. Vagy ki sem alakultak az iskolában, vagy menet közben elvesztek. A funkcionális analfabéták arányáról csak becslések vannak, de ezek a számok és arányok valóban riasztóak. Az UNESCO közlése szerint a potenciális analfabéták száma a világban csaknem százmillió. Más adatközlők szerint az Egyesült Államokban huszonötmillió analfabéta és 45 millió funkcionális analfabéta van, de újabban már nemcsak Amerikában, hanem nálunk is szembe kell nézniük a felsőoktatásban oktatóknak, hogy sok diákjuk nem sokat ért abból, amit olvas. Ez azt jelenti, hogy rossz olvasási készséggel is el tudta végezni a középiskolát, sőt bekerült a felsőoktatásba. Az Ifjúság, 2000 című magyarországi vizsgálat azt mutatja, hogy a felsőoktatásban tanuló diákok negyvenhárom százaléka nem olvas szépirodalmat.
A Gazdasági Együttműködési és Fejlesztési Szervezet (OECD) kezdeményezésére 1994-ben nemzetközi vizsgálat indult a felnőtt népesség olvasási, szövegértési képességének felmérésére. Először hét országban (Kanada, Németország, Hollandia, Lengyelország, Svédország, Svájc és az Amerikai Egyesült Államok) vették fel az adatokat, aztán egy évvel később ezekhez öt újabb ország (Ausztria, Belgium, Új-Zéland, Észak-Írország és Nagy-Britannia) csatlakozott. Magyarország 1996-ban vállalta a felmérés lebonyolítását Chilével, a Cseh Köztársasággal, Dániával, Finnországgal, Olaszországgal, Norvégiával és Szlovéniával együtt. Az OECD nemrég közzétett elemzéséből az derül ki, hogy a középiskolát végzett magyar fiatalok felének olvasásban való jártassága a kritikus szint alatti. A tagállamok közül csak Lengyelországot és az Egyesült Államokat előzzük meg. A felmérés szerint az OECD több államában – így hazánkban is – gond, hogy a 16–25 évesek 30–50 százaléka bár ismeri a betűket és az írásjeleket, mégsem érti az összetett szövegeket annak ellenére, hogy évről évre nő a középiskolát elvégzők aránya.
Minőségi vagy tömegoktatás? Minőségi és tömegoktatás? Lassan választani kell.
A funkcionális analfabetizmus terjedésének egyik, méghozzá alapvető oka mindenképpen a közoktatásban keresendő. Aki ugyanis életének első éveiben nem tanulja és nem szereti meg az olvasást, később már nem is fog könyvet venni a kezébe, hiszen nem érti a szöveget, így nem is élvezi. „Két unokámra mondták az első osztályban, hogy diszlexiás – mesélte egy nagymama a minap az egyik rádióműsorban. – Mondtam a menyemnek, bízza csak rám, majd én megtanítom őket olvasni úgy, ahogy hatvan éven át a tanítványaimat is oktattam: betűolvasással, szótagolva. Azóta nincs gondjuk.” A baj, hogy az efféle vélemények elszállnak, az illetékesek nem is hallják meg, miközben az állítólagos diszlexiások, diszgráfiások és diszkalkuliások száma folyamatosan nő. Az embernek néha az a benyomása, hogy talán valamiféle logopédusbiznisz bújik meg a háttérben. Adamikné Jászó Anna, az ELTE BTK tanszékvezető főiskolai tanára is évtizedek óta mondja, hogy nagy bajok vannak a hazai olvasástanítással. Pontosabban ott vannak az alapvető bajok.
*
Magyarázatként és bevezetésül Illyés Gyulát idézi: „A pusztán mindenki megtanult olvasni.”
Ha nem válik készséggé, automatikus tevékenységgé az olvasás, magyarázza Jászó Anna, akkor a betűk bogarászása elvonja a figyelmet a szöveg jelentéséről. A funkcionális analfabetizmus és a diszlexia problémája nem új keletű, napjainkban az iparilag fejlett országokban jelentkezik nagymértékben. Mindenképpen súlyosbította a képi kultúra terjedése, valamint az, hogy a családokban és az iskolákban is csökkent a beszélgetésre fordított idő. Az ismeretek mérése sem szóban, hanem tesztekkel történik. A szóképes olvasás pedig, amely minden rossz tapasztalat ellenére is elterjedt a hazai oktatási rendszerben, a néma olvasást hangsúlyozza. A diák magában olvassa el a szöveget, a megértést pedig a tanár teszttel ellenőrzi. Ilyenkor persze nagy tere van a találgatásnak, az élelmesebbeket a kép is segíti. A baj a harmadik–negyedik osztályban jelentkezik, ahol már nincs támaszt jelentő kép.
Ma a tanár nem olvas fel az órán, folytatja a hibás gyakorlat sorolását Jászó Anna, így az új anyagok feldolgozását néma olvasás előzi meg. De hogy mi történik a tanuló fejében a néma olvasás alatt, mit ért meg, illetve mit képzel bele a szövegbe, azt senki sem tudja. Ha pedig a diák nem jól produkál, ha a rossz módszer miatt lemarad, gyorsan kiderítik: diszlexiás, pedig nem az. Samuel T. Orton, a diszlexiakutatás szaktekintélye azt hangsúlyozta, hogy a diszlexia rendkívül ritka rendellenesség, ezer közül legfeljebb egy-két ember lehet diszlexiás.
Jászó Anna, a hangoztató olvasásoktatási módszer híve és harcosa szembehelyezkedik a még mindig létező, a szóképes olvasásoktatást követő lobbival. Mint mondja, a nyelvészek szerint az írás és az olvasás a beszédre épül. A középkorban az emberek hangosan olvastak még maguknak is, és megfigyelhető, hogy a gégefőnk ma is mozog a néma olvasás alatt. A hangos olvasás történetileg megelőzte a néma olvasást, s így van ez a kisgyerek esetében is: nem szabad kihagyni a hangos olvasási szakaszt. A kezdő olvasástanítás csakis hangos lehet. A tanítónak is hallania kell a hibákat, hogy idejében ki tudja javítani őket. A helyesíráshoz is szükség van belső hallásra, az olvasási és beszédértési nehézség pedig összefügg. Tehát a beszédészlelést kell fejleszteni ahhoz, hogy segíteni lehessen az ennek gyengeségeiből következő hibákon.
Az ötvenes években heti tizenkét óra olvasás és írás mellett még heti három óra beszéd- és értelemgyakorlat is szerepelt az alsós diákok tanrendjében. Most heti hét óra van minderre. Az iskola elnémult. Nincs gyakorlás, nincs mód a gyengébbek vagy fontolva haladók felzárkóztatására, bevárására, korán megindul tehát a polarizáció. A szóképes olvasási technika tudományos háttere az amerikai pszicholingvisztika egyik irányzata, amely szerint az olvasás találós játék. Jászó Anna szerint azonban a szóképes olvasás a felnőtt stratégiája, nem a hatesztendős gyermeké. Az egyre terjedő baj láttán Bush elnök négymilliárd dollárt biztosított Amerikában a hangoztató olvasási program fejlesztésére.
Nem nehéz elveszíteni tehát az évek során azt a készségünket, amelyet igazán meg sem szereztünk, de szellemi tunyasággal még a meglévőt is elkoptathatjuk. A kilencvenes évek közepén végzett felmérések szerint a tizennyolc éves magyar lakosság tizenhat százaléka arról számolt be, hogy semmilyen nyomtatott terméket nem olvas, harminchét százalékuk csak ritkán, alkalomszerűen követi a betűket. A kérdezettek negyvennégy százalékának a munkája során nem is kellett írnia, olvasnia vagy számolnia. „Leszűrhető, hogy az írás- és olvasásnélküliség önmagától hosszabb időtávon belül nem enyhülő, makacsul újratermelődő jelenség. … Mit jelent mindez az információs társadalom [magyarországi] kiépülésének esélyeit illetően? Aligha kétséges, hogy egyfelől az írás-olvasás anyanyelvi, másfelől az idegen nyelvi kommunikációs készségek széles rétegeket érintő visszamaradottságának – sajnálatos módon – fokozódó szociokulturális szegregáció lesz a következménye, hiszen miközben a népességnek a modern technológiák birtoklásához és működtetéséhez megfelelő gazdasági és szellemi potenciállal rendelkező elit csoportja (i) különösebb gond nélkül besétál (nak) az információs társadalomba, az ezen potenciállal nem rendelkezőknek a feltehetően túlnyomó többséget alkotó sokasága kívül reked” (Terestyéni Tamás: A magyarországi nyelvi kommunikációs kultúra állapota és az információs társadalom).
A funkcionális analfabetizmus jelenségének feltárására világszerte folynak kutatások. A vizsgálatok szerint az OECD-országokban a tizenöt éven felüliek húsz százalékát jellemzi ez a probléma. A kilencvenes évek elejétől már a hazai munkaügyi központok is észlelték, hogy egyre több jelentkező át- vagy továbbképzésének a gátja az írás- és olvasáskészség hiánya. Terestyéni szerint az oktatás csekély hatékonyságában szerepet játszik a nagyfokú társadalmi értékválság és motivációhiány. Miközben az elit egy szűk csoportjának a szeme előtt a korszerű tudásra építő információs társadalom képe lebeg, napjaink valóságát a tudást kevésre becsülő „bunkóság” jellemzi.
Felnőttoktatás, mondogatja a miniszterelnök. Vajon elegendőek-e a szlogenek ahhoz, hogy megforduljon a trend akkor, amikor a magyar értelmiség csendben asszisztál a „bunkósításhoz”?
A 2000-ben hazánkban végzett Literacy-kutatás megállapította, hogy a felnőtt lakosság 80 százaléka rosszul vagy legalábbis gyengén olvas. Nincs min csodálkoznunk, ugyanis Csoma Gyula és Lada László egyik dolgozatából kiderül, hogy az 1990-es évek kezdetén a magyar felnőtt lakosság közel 20 százaléka nem végezte el az általános iskolát és mintegy 35 százalékának a legmagasabb iskolai végzettsége nyolc általános volt.
Az OECD, a fejlett világot tömörítő együttműködési szervezet tíz évvel ezelőtt felméréseket készített a tagországokban az olvasási, szövegértési szintről. Ezeknek a felméréseknek az adatait nagy óvatossággal kell kezelnünk, ugyanis érthető módon senki sem dicsekszik azzal, ha egy rövid álláshirdetésből szinte semmit se ért meg. A „rejtőzködő”, funkcionális analfabéták számát éppen ezért a duplájára teszik a fejlett világban. Egyes kutatók szerint ez a szám megközelítheti a 30 százalékot is.
Az említett OECD-felmérés szerint az írott szöveg megértésében a finnek végeztek az első helyen. Ám a nyelvészek azt hangsúlyozzák, hogy nem lehet egyforma mércével mérni a különböző anyanyelvek elsajátításának szintjét. Például a finnt ugyanúgy ejtik, ahogy írják. Hasonlóan az olaszhoz, amelyben 25 fonéma, azaz olyan megkülönböztető szereppel bíró hang van, amelynek megváltoztatása hatással van a szó jelentésére. A franciát sokan nehéz nyelvnek tartják, ám ebben is csak 38 fonéma szerepel, 130 megkülönböztető hanggal. De ebben a nyelvben a helyesírás a legnagyobb kihívás! Egyes franciatanárok szerint a kisdiákoknak legalább egy tanévben csak a nyelvtannal kellene foglalkozniuk, hogy elkerüljék a benne rejlő csapdákat, ám a XXI. század felgyorsult világában erre nincs idő.
A közelmúltban a Le Point francia hírmagazinban terjedelmes cikk támadta a francia olvasástanítást. A riportban megszólalók a francia általános iskolában alkalmazott módszert tartják felelősnek azért, hogy a tanulók tíz százaléka nem tud olvasni az elemi tanulmányaik végén. A kudarcok okát egyre többen a szóképes olvasástanítási metódusban vélik felfedezni.
Az ENSZ 2003-ban a következő tíz évet az olvasás évtizedének nyilvánította. Elsősorban az eredeti analfabetizmus elleni harcra összpontosítanak, hiszen vannak a világnak olyan szegletei, ahol 80-90 százalékos az írástudatlanság. A leginkább elhanyagolt vidékeken megpróbálják felére csökkenteni az analfabéták számát, és elterjeszteni az alapoktatást. Európát ez a probléma kevésbé érinti, de azért itt is van mit tenni. Például a Spanyolország déli részén fekvő Murcia tartományban, ahol azon felnőttek számára hoztak létre alapítványt, akik hajdanán nem jártak vagy kimaradtak az általános iskolából. Főleg kétkezi munkások, a tartósan munkanélküliek és háztartásbeliek járnak a képzésre. Az alapítványnál különös figyelmet fordítanak a különféle kisebbségekre, hiszen nekik fontos, hogy megtanulják a befogadó ország beszélt és írott nyelvét.
origo.hu
Hajmeresztő szökési terv Esztergomban
