Párbeszéd

Fénylő színei, jellegzetes figurái a kiállítótermekben is kitűnnek. Legutóbbi tárlatát a Nemzeti Táncszínház galériájában rendezték, a Várban. Ludmann Mihály nemzedékének már nem jutott az állami gondoskodásból, cserében a kortárs magyar művészek abban reménykedhetnek, hogy az Európai Unió megnyitja kapuját előttük.
Épp a rendszerváltoztatás hajnalán, 1989-ben végezte el a képzőművészeti főiskolát Ludmann Mihály, aki Bráda Tibor és Szabados Árpád tanítványa volt. Akkor már ő is, festőtársai is tudták, hogy a képekből, a művészetükből nem fognak tudni megélni. Többségük, miként Ludmann is, tanítással keresi a kenyerét, rajzot, művészettörténetet oktatnak. Persze van más választási lehetőség is: be lehet állni a piaci termelésbe, névtelenül szakmányba gyártani az aranyba keretezett, néhány tízezer forintért a bevásárlóközpontokban árult giccseket. De hát ez is csak kényszerpálya.
A tanári fizetés nem sok, de legalább meg lehet váltani vele a művészi szabadságot. Lassan dolgozik Ludmann Mihály, szereti érlelni a képeket. A színek, az emberi figurák izgatják, amelyek festményein mindig egyfajta moralitást képviselnek, a művész és a világ közötti erkölcsi kapcsolat tükrei. Izgalmas, hogy mit képesek ebből közvetíteni a színek. Ludmann Mihály vallja, az üzenet lényege és minősége a belső érzelemben, értékrendben van, amelyet a kép áttételesen közöl. A fényes színekből a festő belső ereje, nyugalma árad.
„Finomabbak, árnyaltabbak a művek, ahogyan öregszem, mondja, de nem hagyom el a figurális festészetet. Csak kipróbálok bonyolultabb kifejezőeszközöket is. Minden kép egy-egy festészeti problémának a megoldását jelenti, ezért nehéz megválni tőle. A világ is sokat változott, elkeseredettebb lett, szélsőségesebb az értékrendje. Az arcokon, a gesztusokban sok a szomorúság. Ott van a képeimen a magányosság, társtalanság, de ott a vidámság, a szeretet és a szerelem is. A művészetnek az a küldetése, hogy megmutassa a szépséget, hogy árnyalja a világról alkotott felfogást.”
Bár az alkotás magányos műfaj, mégsem élhet magányosan a művész. Szüksége van hívekre, kollégákra, kritikára, egyszóval párbeszédre a világgal. Ludmann Mihály elmondhatja, hogy fényes képeinek vannak rajongói, vannak gyűjtői és hívei. Kellenek társak is, barátok, akik őszintén elmondják a véleményüket. A festő szerint újjászületőben vannak az évtizede szétesett alkotóközösségek, a művészek érzik, hogy nem jó egyedül, kellenek a szakmai beszélgetések, viszszajelzések. Működnek megint az egykori művésztelepek, ahol látni lehet, ki mit csinál.
Szeretjük-e, ismerjük-e kortárs képzőművészetünket? Ludmann Mihály szerint komoly az érdeklődés, vannak gyűjtők, befektetők is. Csakhogy annak a szellemi középosztálynak, amelynek a legnagyobb igénye lenne rá, nincs pénze, hogy megfizesse a néhány százezer forintos műveket. A bevásárlóközpontokban galéria néven működő giccsüzletek nemcsak az ízlést rombolják, hanem az árakat is lenyomják. S nem látszik ma esély olyan gazdasági felemelkedésre, amely el tudná tartani az igényes nemzeti művészetet. A könyvkiadók is szívesebben rendelnek a kiadványaikhoz színes fotót, mint grafikát, egy-egy verseskötet-illusztráció pedig inkább szerelemmunka, mint bevétel a mai művésznek.
Van azonban reménye is kortárs képzőművészetünknek. Az európai uniós csatlakozással nemcsak a műalkotások kivitele lesz egyszerűbb, hanem a kulturális kapcsolatok is nyitottabbakká válhatnak. Itt van tehát a nagy lehetőség, amellyel élni lehetne és kellene, amelyre Ludmann Mihállyal együtt sok magyar alkotó készül. Van ugyanis fogadókészség e művek iránt „odakint”, főként a Nyugaton élő magyarok segíthetnek a bemutatkozásban. Van fizetőképes kereslet is. Csupán egy a veszély: ha a hazai szűkös lehetőségek miatt legjobb művészeink csak külföldön tudják eladni az alkotásaikat méltó áron, a magyar képzőművészeti élet beszürkül, érdektelenné válik.