Az európai integráció egy fejlődési folyamat eredménye volt, s ez a folyamat még hosszú ideig eltart. Két motorja – a politika és a gazdaság – hol egyszerre, hol felváltva játszott szerepet az integráció elmélyülésében és kiterjedésében, ebben a folyamatban voltak megtorpanások, de nem volt visszafejlődés.
A második világháború után az integrációnak két alapvető motivációja volt: hogy soha többé ne legyen európai – főleg német–francia – háború, s hogy soha többé ne ismétlődjön meg az 1929–1933-as világgazdasági válság „kezelésének” egyik alapvető tévedése: az országok bezárkózása védővámok és egyéb szabályozások mögé, ami lényegében az európai gazdaság feldarabolását eredményezte. Ezek a célok vezettek elsősorban a Montánunió megalapításához – mivel az acél- és a szénpiac integrálása kiküszöböli az európai háborút –, valamint az Európai Fizetési Szövetség megteremtéséhez, amely döntő lépés volt a multilaterális fizetési rendszer kifejlődésében.
A Montánunió pozitív tapasztalatai nyitották meg az utat az Európai Gazdasági Közösség létrejöttéhez, célul tűzve ki a védővámok leépítését és így a Közös Piac kialakulását. Ám a siker csak félsiker maradt volna, ha nem egészül ki monetáris unióval. Az európai országok ellentétes válaszokat adtak a hetvenes évek dollárválságára és az első olajsokkra. Ugyanakkor a dollár „lebegtetése” által megindított nagy árfolyam-ingadozások megértették a politikai és a gazdasági elittel, hogy ezek óriási károkat okozhatnak a Közös Piac működésében. Az európai monetáris rendszert azért hozták létre, hogy valamiféle árfolyam-stabilitást biztosítson az árfolyam-lebegtető világban az Európai Közösség tagállamai között. Az árfolyamok csak bizonyos határokon belül változhattak: fel- és leértékelhették egyes országok fizetőeszközének árfolyamát, de csak közmegegyezés alapján. A rendszer előkészítette a talajt a monetáris unió bevezetésére.
A nyolcvanas években az európai monetáris rendszer működése többé-kevésbé megfelelt a várakozásoknak, ám a Közös Piac fejlődése megtorpant. Két dolog vált nyilvánvalóvá: a Közös Piac nem szűkíthető le az áruk szabad mozgására, és a vámmentesség még nem jelent árumozgási szabadságot. Ezért kezdődött meg 1987-ben az egyetlen piac megteremtése, amelynek célja az áruk, a szolgáltatások, a tőke, a pénz és az emberek szabad áramlásának a biztosítása. Ez az erőteljes liberalizációs folyamat – amelynek egyik legfontosabb része a tőke- és pénzmozgás minden akadályának a felszámolása volt – új érvekkel szolgált mindazoknak, akik szerint a monetáris unió létrehozása gazdasági szükségszerűség.
A berlini fal leomlása előrevetítette Németország egyesülését, s ez döntő szerepet játszott a monetáris unió előkészítésének felgyorsulásában. A háttérben a Kohl– Mitterrand alku állt: Franciaország (de nem csak Franciaország) elfogadja a német egységet, ugyanakkor a Német Szövetségi Köztársaság elfogadja a monetáris uniót, amely együtt jár a német márkának és a német márka hegemóniájának a megszűnésével.
Ugyanakkor az európai monetáris rendszer 1992–93-as válsága bebizonyította a gazdasági elitnek, hogy az árfolyam-stabilitás csak radikális lépéssel valósítható meg. Ez pedig a monetáris unió volt, amely végső fázisában eltörölte a tagországok közötti árfolyamokat. Így jutottunk el 1999. január 1-jén az euró megszületéséhez, 2002. január 1-jén pedig az euróbankjegyek és -érmék bevezetéséhez.
A monetáris unió lényege, hogy a tagországok közötti kereskedelem a közös pénzben bonyolódik le, tehát belkereskedelemmé válik. Abból, hogy nincs pénzváltás, két előny fakad: megszűnik az árfolyam-bizonytalanság, és eltűnnek az átváltáshoz kötődő (tranzakciós) költségek.
Egyes közgazdászok úgy vélik, hogy rövidebb-hosszabb távon a szabadon működő devizapiac megtalálja a „helyes” árfolyamot. Ez egy végtelenül leegyszerűsített példával szemléltethető: ha A országban az éves infláció tíz százalék, B-ben pedig csak két százalék, több-kevesebb tapogatódzás után A ország pénze nyolc százalékkal leértékelődik B országéhoz képest. Ha ez valóban így történik, a két ország egymással versenyző termelői között a versenyképességi viszony lényegében nem változik meg. A valóságban azonban nem így alakulnak az árfolyamok. Egyrészt, mert nemcsak a kereskedelemhez kötődő adásvétel hat az árfolyam változására, hanem a tőkeforgalom is, és ez sokkal bonyolultabb módon befolyásolja az árfolyamot. Másrészt, mert még ha az árfolyamok a helyes irányba reagálnak is – ahogy ez sokszor történik –, akkor is mindig túlreagálnak. Az árfolyam-bizonytalanság ellen lehet védekezni különböző „biztosítási” módszerekkel, ám minél nagyobbak az árfolyam-ingadozások, annál többe kerül ezeknek a módszereknek a használata.
A tranzakciós költségekre a legjobb példa az idegenforgalom. Ha egy turista több országban jár, a készpénzátváltás árrése miatt könnyen elveszítheti – a bankok és pénzváltók javára – az utazásra szánt költségvetésének 10–20 százalékát.
A monetáris uniónak persze vannak hátrányai is: az unióhoz való csatlakozással feladjuk a nemzeti szuverenitás egyik fontos részét. Tény azonban, hogy a mai globalizált világban és Európában ez a szuverenitás gyakorlatilag eltűnt vagy eltűnőben van – és ez nem csak egy kis országra igaz. Az euró bevezetése előtt a francia monetáris politika akarva-akaratlanul követte a márkát, a Bundesbank politikáját anélkül, hogy beleszólása lehetett volna annak döntéseibe. Ma az Európai Központi Bank elnöke a francia központi bank volt elnöke. De továbbmegyek. Az eurózóna nélkül a tagállamok monetáris politikája az Egyesült Államok monetáris politikájának a függvénye lenne. Ma már sokkal kiegyensúlyozottabb a kapcsolat a két monetáris unió között.
De az uniónak gazdaságpolitikai hátránya is van: a nemzeti monetáris politika megszűnésével az ország elveszíti a gazdaságpolitika egyik legfontosabb eszközét. Ez megbéníthatja reakcióképességét egy esetleges külső vagy belső „sokk” esetében. (Olyan sokkról van szó, amelyik csak egy vagy néhány tagországot érint.) A külső sokk valószínűsége elég csekély, mivel az eurózóna tagországainak gazdasági struktúrája hasonlít egymáshoz. Ráadásul az USA-ban is vannak struktúrakülönbségek: az egyes amerikai régiók gazdasági szerkezete sok szempontból eltérőbb, mint az európai országoké, a közös monetáris politika mégsem jelent kockázatot. Hosszabb távon azonban feltehető, hogy éppen az integráció hatására nagyobb mértékű szakosodás jön létre a tagállamok között. Ebben az esetben aggasztó lehet, hogy az EU „központi”, elosztó költségvetése nagyon alacsony. Ezt helyettesíti a tagállamok költségvetési politikája, de működésének előfeltétele, hogy a „bőséges” években a költségvetés többletet adjon, vagy legalábbis egyensúlyban legyen.
A „belső” sokk leggyakrabban emlegetett példája a bérszínvonal robbanásszerű emelkedése, amely jóval meghaladja nemcsak az ország termelékenységnövekedésének a rátáját, hanem – főleg – a többi tagország egységnyi munkaerőköltség-növekedését is. Ennek következménye a versenyképesség csökkenése, amely az unión belül már nem egyensúlyozható leértékeléssel, és amely így munkanélküliséghez vezet. Mekkora a valószínűsége annak, hogy ez bekövetkezik? Eddigi tapasztalataink alapján nem sok. Sem 1999 óta, sem az unió megalakulása előtti három-négy évben nem láttunk ilyen típusú „belső” sokkot. Ehhez hozzájárult a monetáris unió előkészítése, 1999 után pedig az a tény – amely nyilvánvalóvá lett mind a munkaadók, mind a munkavállalók számára –, hogy már nem lehetséges a foglalkoztatás és a bérszínvonal szinten tartása a pénz leértékelése árán. A béralkuk tárgyalásain minden résztvevő árgus szemekkel figyeli, hogy miképp cselekszenek külföldi (de EU-tag) versenytársai. Magyarán: a munkaerőpiac résztvevőinek a magatartása megváltozóban van. Talán hozzátehetünk ehhez egy másik tényezőt is: a hetvenes években kiderült, hogy azok az országok, amelyek azt hitték, hogy folyamatos leértékeléssel elkerülhetik a munkanélküliség csapdáját, végül magasabb munkanélküliséget és magasabb inflációt produkáltak. Arról nem is beszélve, hogy ezekben az országokban lassabban növekedtek a reáljövedelmek, mint „konzervatív” versenytársaiknál.
Érdeke-e Magyarországnak az Európai Gazdasági és Monetáris Unióhoz való csatlakozás? Magyarország aránylag kicsi, ámde nyitott ország, és már most aránylag jobban integrálódott az EU gazdaságába, mint jó néhány más tagország. A közgazdaságtan egyik legáltalánosabban elfogadott tétele, hogy minél kisebb, nyitottabb és integráltabb egy ország, annál érdekeltebb abban, hogy pénzének árfolyamát egy nagyobb országéhoz kösse. Ezt felismerték olyan országok – Ausztria, Hollandia, Belgium –, amelyek már a hetvenes–nyolcvanas évek óta a német márkához rögzítették pénzük árfolyamát, és ezzel minden szempontból (az árstabilitás, a reáljövedelem, Belgium kivételével a munkanélküliség tekintetében) sikert könyveltek el.
Ha a szuverenitás bizonyos mértékű feladása elkerülhetetlen, botorság lenne nem azt a megoldást – vagyis a monetáris uniót – választani, ahol a csatlakozó fél tagországként részt vehet a döntésekben. A monetáris unióhoz való csatlakozás Magyarország számára sajátos előnnyel is jár: a monetáris politikát az az Európai Központi Bank vezeti, amelynek elsődleges kötelessége az árstabilitás megőrzése, és amelynek a vezetői mentesek a politikai befolyástól. Márpedig Magyarországnak súlyos inflációs hagyományai vannak (például a két világháború utáni hiperinfláció), amelyek máig élnek. A monetáris unió gazdaságpolitikai pillére fejlődőben van, és lesz is még jó néhány éven át. Ezt a fejlődést kívülről nem lehet befolyásolni. Az ország csak az övezeten belül tudja megvédeni érdekeit.
A csatlakozás kritériumai közül a legnehezebben megvalósítható Magyarország számára a maximum háromszázalékos államháztartási hiány. Joggal merül fel a kérdés: mikorra lehet vagy lenne kívánatos ezt a célt elérni? A jelenlegi (illetve tavalyi) deficit, amely körülbelül 5,8–6 százalék, fenntarthatatlan – függetlenül a monetáris unióba való belépéstől –, mivel a magas deficit áthárítja a fedezéséhez szükséges adóterheket a jövő generációjára; magas reálkamatokat idéz elő, és ezzel kiszorítja a vállalati beruházásokat, s lényegesen hozzájárul a folyó fizetési mérleg hiányának magas szintjéhez.
A magyar államháztartás egyensúlyát nem lehet, illetve nem szabad általános, minden aktiválást érintő kiadáscsökkentéssel kezelni. Elsősorban a deficit mögött rejlő három problémakört kell kezelni a következő irányelvek szerint: szükség van a nagy ellátórendszerek (egészségügy, oktatás, társadalombiztosítás, nyugdíjrendszer) átfogó reformjára; csökkenteni kell a közigazgatásban dolgozók létszámát (e téren Magyarország az élcsoportban van); meg kell reformálni az adórendszert, amely túl bonyolult, nem hatékony, s éppen nem munkára serkentő.
E problémák kezelése igen nehéz feladat, megoldásuk során nem szabad rögtönözni. Nemcsak a rövid távú hatékonyságnövekedést kell megcélozni – bár arra is szükség van –, hanem szem előtt kell tartani az ország jövőjét is. A reformok kidolgozása és kivitelezése évek feladata.
Ha ideális világban élnénk, azt mondhatnánk: várjunk az euró bevezetésével addig, amíg ezeket a feladatokat megoldjuk. De nem abban élünk. A reformokat serkentő politikai gépezet csak kényszer hatására fog megindulni – ahogy ez Nyugat-Európában is szokásos.
Természetesen nem várható el, hogy a jelenlegi hatszázalékos deficit a jövő év végén három százalék alá süllyedjen. Tehát valamiféle értelmes kompromisszumot kell találni: az eurózónához való csatlakozás időpontjának elég közelinek kell lennie ahhoz, hogy kényszerítő hatást gyakoroljon a politikai döntéshozókra, és hogy a piac számára ez „horgonyt” jelentsen, de elég távolinak ahhoz, hogy ne vezessen elkapkodott és társadalmilag elfogadhatatlan költségcsökkentésekhez.
A fenti szöveg a március 29-én elhangzott előadás rövidített, szerkesztett változata.
Az előadás megtekinthető április 3-án (szombaton) 10.50-től a Duna Televízióban, április 4-én (vasárnap) 13.15-től az MTV-n, valamint 22.05-től az M 2-n.
A Mindentudás Egyetemének következő előadása április 5-én 19.30-kor kezdődik a Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem informatikai épületének B28-as előadójában (Budapest XI., Magyar tudósok körútja 2/B).
Az előadások teljes szövegét a hozzászólásokkal és a vitával együtt a www.mindentudas.hu honlapon találják meg az érdeklődők.
origo.hu
Két frontális baleset is történt rövid időn belül
