Ez az írás 2004. március tizenegyedike előtt nyilván egészen másmilyen lehetett volna. Talán több szó esik a spanyolok pompára való hajlamáról, temperamentumos muzsikájáról, García Lorca gitárzenére komponált, párja nincs költészetéről. De hát másképpen adódott: a helyi, nemzeti otthonosságokat félresöpörni látszik a globális terrorizmus. (Noha van nekik lokális is: a baszk ETA.) Nem elég, hogy örömeinket és fogyasztásban megnyilatkozó birtoklási vágyunkat körmönfont rábeszélő apparátusok világszerte ugyanarra a kaptafára húzzák – most már lassan a félelmeink is egyetemlegesek. A brutális madridi robbantássorozatban áldozatul esett kétszázaknak személy szerint semmi közük egy messze-távol zajló háborúhoz („békefenntartáshoz”), áttételesen viszont legalább annyi van, mint nekünk, magyaroknak. Csoda-e, ha összerándulunk, amikor éretlen telefonbetyárok miatt a Keleti pályaudvar csarnokában rendelnek el – szerencsére vaklármának bizonyult – bombariadót?
Spanyolország ettől függetlenül a sztereotípiák országa, s ezekre lakói is tudatosan rájátszanak. A történtek tudatában persze óhatatlanul a tragikumba hajló közhelyeket vagyunk hajlamosak fölerősíteni velük kapcsolatban. Bernarda Alba nyomasztó házát idézzük meg a túlhajtott erotikát, amely mögött mindig ott rejtőzik a halálkultusz. A bikaviadalok népe maga is szereti azt hinni, hogy a halálos szerelem meg a halál szerelme, Erósz és Thanatosz birodalma szorosan összetartozó fogalmak. A bikák (s esetenként a torreádorok) rituális leölése, illetve a köréjük épült makacs kultusz olyan civilizációs ősmasszívum, amelyet a felvilágosodás által törvényszerűen elgyengített, feminizált civilizációnk nemhogy fölfejteni, de még becserkészni sem képes igazán. Az agilis állatvédőknek amúgy nyilvánvalóan igazuk van, de míg a magyar kakasütő legényekkel sikerrel vehetik fel a versenyt, ennek az iparszerű ibériai rituálénak még a felszínét sem tudták megkarcolni. S nem azért, mert csökevényes az állatvédő ideológia (az árulkodóan antropomorf megközelítés elsősorban a gerinces állatok szenvedéseire érzékeny); hanem azért, mert a fennkölt humanizmus jár tévúton: amíg csupán tessék-lássék lép fel az amerikai sokszorosításban tálalt, ember-ember viszonylatban űzött gyilkosságkultusz ellen, a védtelen (ugyanakkor tiltakozni sem tudó) állatokat az átütőbb médiasiker reményében istápolhatja. Érdekes probléma: vajon a spanyol állatvédők kivételeznek-e a bikával? Ha Picassóra gondolunk, aki a vizuálisan kissé bárgyú békegalambot a Guernica torz bikafejével ellentételezte, ez a kérdesfelvetés talán nem is anynyira légből kapott. (S kihagyhatatlan utalni a hellén Európa-legendára is: Zeuszra, a bika képében felbukkanó nőrablóra.)
A vér kultusza a spanyoloknál mégis inkább szimbolikus, mint valóságos. Úgy tűnik, a harcias történelmi folklór mindinkább más, békésebb sportokban – elsősorban a már-már vallásos jegyeket is mutató futballőrületben – él tovább. S bár például a Real Madrid mindig kicsit a kasztíliai többséghez, míg a Barcelona a katalán kisebbséghez való tartozás jele is (a baszkok csapata az Atletico Bilbao), a spanyol mentalitás kifelé törvényszerűen összemosódik. S ki kárhoztathatja a felületes világot, ha jobban szeret könnyebben kezelhető klisékben gondolkodni?
A helyzet azonban bonyolultabb ennél. Beszélhetünk-e töretlen nemzeti szolidaritásról egy olyan országban, ahol évtizedek óta fegyveres szakadár mozgalom működik? Mennyiben más a helyzet, mint a katolikus íreket és a protestáns angolokat szembeállító Ulsterben? Európa mindig szemérmesebben viszonyult a spanyol határokon belüli véres villongásokhoz, mint például az észak-írországi helyzethez. Most ennek alighanem jó időre vége. A baszkügy március tizenegyedike óta európai belüggyé vált – s az uniós csatlakozás folytán a mi ügyünkké is. S nem csupán azért, mert néhány szabófalvi csángó vendégmunkás is áldozatául eshet egy politikai merényletnek.
A spanyoloknak nemcsak a szigorú etikettet, a spanyolcsizmát, a spanyolfalat meg a spanyolnáthát köszönhetjük, hanem azt a felismerést is, hogy Európán belül immár nincsenek távoli és közeli szegletek. A spanyol polgárháborúban a köztársaságiak oldalán fegyveresen harcoló magyar kommunisták még tekinthették közreműködésüket az internacionalista segítségnyújtás főpróbájának, terepgyakorlatnak a közép-európai nagy bevetés előtt – mára azonban nyilvánvalóvá vált, hogy büntetés nélkül nem lehet beavatkozni egyetlen más nép „magánéletébe” sem. A spanyolokat talán vigasztalja, hogy fél Amerika (s újabban az Egyesült Államok mind nagyobb része is) spanyol ajkú, ám a civilizációs versenyfutás nem mentesít a globális csapások alól. Valamelyik június tizenegyedikén tán Japánban történik valami jóvátehetetlen szörnyűség, egy tetszőleges december tizenegyedikén pedig mondjuk Ausztráliában. A világ végzetesen összement, nem tudunk elbújni benne. Ki tudja: hátha a volt gyarmatok most állnak bosszút a konkvisztádorokért…
origo.hu
Holtan találták azt a nőt Walesben, aki egy hete tűnt el a munkahelyéről
