Utolsókból elsők?

Szlovákia lakossága a hazai és a nemzetközi felmérések szerint is az eurooptimisták közé tartozik, s bár a szlovák euroszkeptikusok esküsznek rá, hogy a nagy derűlátás oka a tájékozatlanság, az uniós viszonyok felületes ismerete, a tény tény marad: a polgárok 75–80 százaléka támogatja az ország európai uniós csatlakozását, és rövidebb-hosszabb távon – „legalább unokáimnak jobb lesz” megjegyzéssel – életfeltételeik jobbulását várják a gazdasági közösséghez tartozástól. A felvidéki magyarok körében a csatlakozás támogatóinak az aránya még ennél is nagyobb, 90–95 százalékos, vélhető azonban, hogy az ő esetükben nem a gazdasági-szociális helyzet alakulásának optimista vagy pesszimista megítélésének szempontjai játsszák a főszerepet, hanem az a tudat, hogy május 1-jével légiesülnek, szimbolikussá válnak azok a határok, amelyek az anyaországtól választották el őket idestova 86 éve.
Talán e derűlátó hangulat okozta a szükségesnél is nagyobb riadalmat tavaly, amikor megjelent az Európai Bizottság kora tavaszi jelentése, amely arra figyelmeztette Szlovákiát, hogy a csatlakozó országok közül a legkevésbé készült fel a strukturális és kohéziós alapok merítésére, s minden jel arra vall, hogy északi szomszédunk a belépést követő első években több pénzt fizet majd a brüsszeli büdzsébe, mint amennyit képes lesz onnét lehívni. A riadalmat az ellenzéki pártok azonnal egy totális magyarellenes hangulatkeltésre használták fel, és a kormány magyar minisztereinek távozását követelték. Csáky Pál ellen még a bizalmatlansági indítványt is benyújtották a parlamentben, azt sem vették figyelembe, hogy az integrációs feladatokért a kormány alelnökeként csupán a 2002-es választásokat követően lett felelős a magyar politikus, vagyis alig fél éve volt arra, hogy szlovák elődjei mulasztásait, illetve a legfontosabb feladatokat áttekintse. (Tegyük hozzá: arról is „megfeledkeztek”, hogy a korábbi négy esztendőben ugyancsak a magyar politikusok segítségével mászott ki nagy keservesen Szlovákia abból a politikai izolációból, amelybe éppen a nacionalista és antidemokratikus kormányzat vezette az országot annak idején.) S ugyanez vonatkozott Gyurovszky László régiófejlesztési és Simon Zsolt mezőgazdasági miniszterre is. Legfeljebb abban volt igaza az ellenzéknek, hogy a magyarok kulcsfontosságú tárcákat kaptak az uniós csatlakozás szempontjából – a nevezetteken kívül a környezetvédelmi minisztériumot Miklós László felügyeli –, de ez csak azért bánthatta az oppozíciót, amiért korábban – mint említettük – ők izolációba vezették az országot.
A brüsszeli értékelésnek persze nem az volt a célja, hogy eszelős politikai reakciókat váltson ki Szlovákiában, ellenkezőleg: valós gondokra figyelmeztette Mikulás Dzurinda kormányát. Elsősorban arra, hogy a csatlakozási tárgyalások lezárása után koordináltan kell teljesíteni a kialkudott feltételeket, s erre nem volt felhatalmazása Csákynak, hiába volt az integrációért felelős kormány alelnöke, a tárcavezetők munkáját nem ellenőrizhette, közvetlenül nem adhatott feladatokat nekik. A mezőgazdasági kifizetési ügynökség központjának összesen hat alkalmazottja volt, amikor Simon Zsolt átvette a tárca irányítását (az Európai Bizottság akkoriban már hatszáz hivatalnokot alkalmazó, vidéken is jól kiépített rendszert várt el Szlovákiától). A meglévő csapatnak ráadásul nemigen volt elképzelése arról, mit kellene tenni, hogy az ügynökség működőképes és elfogadható partnere legyen Brüsszelnek. (A régiófejlesztési ügynökségek kiépítésének a koncepciója ugyan már kész volt, amikor Gyurovszky lett a régiófejlesztési miniszter, de ezekből még egy sem működött.)
Sorolhatnánk még azokat a hiányosságokat, amelyek miatt a brüsszeli jelentés megszületett s a lesújtó vélemény igaz volt. És nem csak a magyarok vezette minisztériumokban volt hasonlóan lehangoló a helyzet tavaly kora tavasszal.
Más kérdés, hogy a jelentés nyilvánosságra hozatala előtt tudtak már Csákyék a bizottság elmarasztaló véleményéről, tegyük azonban hozzá, a legjobb helyről: a biztosoktól és hivatalaiktól. Merthogy megbízatásukat követően azonnal felvették a kapcsolatot Brüsszellel, nyíltan és őszintén tájékoztatták partnereiket, és nyitott füllel tárgyaltak az unió székhelyén. Körbejárták azonban azokat az országokat is, amelyek a legutóbbi bővítés során lettek az unió tagjai, s minden jó ötletet, javaslatot megszívleltek. Ezért lehettek higgadtak a jelentés megjelenését követő hazai csatazajban, ezért tudtak választ adni minden kérdésre, s mert lemondtak nyári szabadságukról, a csatlakozás feltételeinek teljesítéséért felelős minisztereket pedig Csáky – az új kormányfelhatalmazás alapján – kéthetente számoltathatta el. Ennek köszönhetően az Európai Bizottság már őszi jelentésében azt szögezte le, hogy Szlovákia hat hónap alatt öles léptekkel haladt előre, s behozta lemaradását a többi országgal szemben.
A megállapítást csak azért hangsúlyozom, mert ennek alapján tett le az egyre populistább és magyarellenesebb Robert Fico arról, hogy novemberben újabb bizalmatlansági indítványt nyújtsanak be Csáky ellen. A feladatok folyamatos és következetes teljesítése ugyanis Szlovákia érdeke volt, és a kabinet magyar tagjai nem saját politikai túlélésük miatt végezték dolgukat, hanem azért, hogy az uniós csatlakozás ne okozzon csalódást az Európa-orientált polgároknak. Szlovákiai viszonylatban ennek azért is volt, van fontos szerepe, mert a szlovák politikában folyamatosan jelentkeznek azok a politikusok, akik nagy előszeretettel használják ki a legkisebb hibákat, a legenyhébb csalódásokat is arra, hogy kisebbség-, de legfőképpen magyarellenes hangulatot keltsenek. Ezért is volt fontos, hogy Szlovákiában az őszi-téli hónapok már azzal telhettek, hogy a kormány és az egyes tárcák, illetve a már kialakított ügynökségek – brüszszeli szakértőket is bevonva – régiónként konferenciákat, szemináriumokat, tanfolyamokat szervezve a csatlakozást követő időszakra, a pályázati lehetőségekre és feltételekre készíthették fel a polgármestereket, az önkormányzati képviselőket, a gazdákat, a vállalkozókat, sőt a nonprofit szervezeteket is. Ezért is volt fontos, hogy Csákyék Brüsszellel egyeztetve már az év elején pontosan meg tudták határozni, melyek azok a fejlesztési irányok, amelyek feltétlenül támogatásra számíthatnak az uniós pénzalapokból, ha a pályázók jó tervezeteket dolgoznak ki. Ezért is volt fontos, hogy a kormány tisztázni tudta a támogatások ütemezését és azt is, mire van szükségük a hazai gazdáknak, vállalkozóknak ahhoz, hogy szándékaikat, céljaikat elkezdhessék megvalósítani, s az uniós csatlakozást követően ne okozzanak „sokkot” az új feltételek – ellenkezőleg, a „túlélés” zökkenőmentes legyen –, s biztosan hozzájussanak pénzeikhez azok, akik élni akarnak az uniós csatlakozás adta lehetőségekkel.
Május elseje, amely Szlovákiában is majálisokkal, tűzijátékokkal, a csatlakozás ünnepségeivel telik majd, karnyújtásnyira van már csupán. Nyilván nem ez a nap mutatja meg, mennyire volt sikeres a csatlakozási felkészülés a riadalmat kiváltó brüsszeli jelentés óta eltelt egy esztendőben. Azt azonban már most el lehet mondani, hogy Szlovákia volt az első a csatlakozásra váró országok között, ahol a mezőgazdasági őstermelők megkapták a nemzeti támogatást az unióval kialkudott feltételek szerint, s a márciusi kifizetéséket azok az ügynökségek hajtották végre, amelyeken keresztül a brüsszeli pénzek is érkezni fognak az év második felében. Az is elmondható, hogy a csatlakozásra váró országok közül elsőként a szlovák régiófejlesztési és környezetvédelmi minisztérium hirdetett konkrét pályázatokat a strukturális alapok terhére, sőt mindkét esetben ott tartanak már, hogy a beérkezett pályázatokat értékelik, hogy akár képletesen, akár szó szerint május 2-án már kopogtathassanak Brüsszelben az első támogatásokért. S bár még ez sem jelent automatikus sikert, annyi elmondható, hogy ma már a szlovák ellenzék is belátja, rossz lépés lett volna, ha a tavaly tavaszi brüsszeli értékelés után leváltották volna a szlovák kormány magyar alelnökét és az MKP minisztereit.