Végtelen viták az Európai Unióban

Harminc év közös uniós tagság után a briteknek csak mintegy tíz százaléka szimpatizál a franciákkal, és a családi ezüstöt sem bíznák rájuk. A franciák megbízhatósági rátája a britek szemében hasonlóan csekély, mindössze tizenöt százalék. Ennél rosszabbul csak maguk a britek állnak a franciák szemében, négyszázalékos megbízhatósági rátával. Mindez egy most elvégzett felmérésből derült ki, amelyet a The Guardian brit és a Libération francia újság megbízásából végeztek annak tiszteletére, hogy Franciaország és Nagy-Britannia éppen száz éve írta alá a magyar fülnek eléggé rosszul hangzó „Entente Cordial”-t, az idehaza antantként emlegetett szívélyes együttműködést, melynek lényege a világ felosztása volt. A szerződő felek egyetértettek abban, hogy a britek szabad kezet kapnak Egyiptomban és fölfelé a Nílus mentén, míg Marokkó a franciáké lesz. A szerződés egyéb pontjai a kereskedelmi és halászati vitákat igyekeztek megoldani Kanadától Indokínán át a Csendes-óceánig. Mindez persze már rég feledésbe merült, a szerződés azonban lezárta azon véres háborúk sorát, amit a két ország vívott egymással az évszázadok során. A viták és a különböző gazdasági és politikai érdekek azonban fennmaradtak. De Gaulle például nem engedte be Angliát a Közös Piacba, bár annak idején a szigetországból szervezte a francia ellenállást. Az is emlékezetes, hogy a falklandi háború idején az argentinok a francia Exocet levegő-föld rakétával kilőtték a Sheffield nevű brit rombolót, ami a franciákat büszkeséggel, az angolokat haraggal töltötte el. A legújabb nézeteltérés az amerikaiak iraki háborúja kapcsán került a felszínre.
Az unióban megmaradtak az egy országon belüli ellentétek is. A vallonok és a flamandok például közel kétszáz évvel az után, hogy Belgiumot Franciaország és Hollandia közötti ütközőállamként létrehozták, sem tudtak belgává válni. Spanyollal is nehéz találkozni Európában, mert akiről azt hihetnénk, hogy az, arról csakhamar kiderül, hogy katalán vagy andalúziai. A skótok is függetlenednek Angliától, éppen az utóbbi években sikerült visszaszerezniük nemzeti jelképüket, a koronázási követ. És akkor még nem is beszéltünk a történelem előtti korokból valahogy megmaradt, és ma önálló államiságért küzdő baszkokról, vagy az országuk visszaszerzéséért szintén hétszáz éve küzdő írekről.
A bővülő unióban a fentihez hasonló ellentétek tovább szaporodnak. A közép-európai országok beviszik a maguk, igaz, a nyugat-európaiakhoz képest szerényebb ellentéteiket, továbbá azt a sokak szemében furcsának tűnő helyzetet, hogy míg a csatlakozó térség gazdaságilag elég egyértelműen német érdekszférát jelent, politikailag az Egyesült Államoknak van igen erős befolyása, akár a nagyszámú ott élő népesség (Lengyelország), akár az amerikai pénzügyi hatalom miatt (Magyarország). Előre látható, hogy az említett és más, a nemzeti, a gazdasági és a külpolitikai érdekeket érintő ellentétek véget nem érő vitákat fognak eredményezni az unió vezető szervében, az Európai Tanácsban. De azért a véget nem érő viták talán mégis jobbak, mint a véges háborúk.