Az UNESCO nyelvvilágatlaszának legutóbbi kiadása Európában ötven veszélyeztetett, harminchét súlyosan veszélyeztetett, hat halódó és tizenegy kihalt regionális nyelvet tart számon. Néhány közülük most ébredezik Csipkerózsika-álmából. Az Európai Unió több országában tudatos nyelvpolitikával igyekeznek megőrizni őket. Ennek egyik hatékony módja, hogy szorgalmazzák a többnyelvűséget, ami Kelet-Közép-Európában valamikor természetesnek számított.
Minden nyelv egy-egy közösség gondolkodásának, világlátásának, identitástudatának, immateriális kulturális örökségének legfontosabb kifejezőeszköze. Ha egy nyelv eltűnik, az emberi gondolkodás megismerésének és megértésének egyik fontos egysége vész el örökre – olvashatjuk Az eltűnéssel fenyegetett nyelvek világatlaszában (UNESCO, 2001). A veszélyeztetett nyelvek iránti érdeklődés az atlasz első megjelenése (1996) óta élénkült meg, noha az UNESCO kulturális szekciója 1992 óta törekszik arra, hogy a jelenségre felhívja a figyelmet, és előteremtse a kutatáshoz szükséges fedezetet.
Bocsássuk előre, még ha ezzel kitérőt teszünk is: a magyart a világatlasz nem sorolja a veszélyeztetett nyelvek közé, ahogy a szakemberek többsége sem! (A finnt és az észtet sem.) Nyelvünket Magyarországon alighanem elsősorban a pongyolaságtól és a szegényedéstől kell féltenünk – amiért mi, a használói vagyunk felelősek –, és nem az angoltól, a globalizációtól vagy az Európai Uniótól. A magyar május 1-jén hivatalos nyelv rangjára emelkedett az EU-ban, a többi tagország nyelvével együtt. Az összes hivatalos dokumentumot az összes tagország nyelvére fordítják – ami húsz hivatalos nyelven 190 párosítást jelent és tömérdek pénzbe kerül! Az EU ebből nem akar engedni, mert a saját nyelv használatának joga a másik iránti tisztelet kifejeződése. Bizonyos esetekben azonban szükség van néhány munkanyelvre ebben az új Bábel tornyában, amely remélhetőleg felépül, és épségben megmarad. Most az angol, a francia és a német a munkanyelv, de föltehetően felsorakoznak majd melléjük más igen népes közösségek által beszélt nyelvek, talán a spanyol vagy a portugál. (De ez már más nagy téma, itt csak jelezzük.)
Többen figyelmeztetnek arra is: nem kellene „kis országként” emlegetni magunkat, hiszen Magyarország a kibővült Európai Unióban a közepes méretű országok közé tartozik. Nyelve a húsz hivatalos nyelv közül a nyolcadik a nyelvet beszélő népesség nagysága szerinti besorolásban. Minden jel arra mutat: nincs okunk rá, hogy ismét Herder vészjósló és be nem teljesült előrejelzését idézgessük. Ma már sokan vannak – május 1-jétől még többen – az Európai Unióban, akik meggyőződéssel hirdetik: Európának a nyelvi, kulturális sokszínűség a legfőbb jellemzője és legnagyobb kincse. A különleges figyelem éppen ezért indokolt. Ez vezette a Magyar Tudományos Akadémia vezetőit, amikor március 31-én létrehozták az Anyanyelvünk az Európai Unióban elnevezésű bizottságot „az európai csatlakozással kapcsolatos kihívások és nyelvápolási teendők áttekintése, a feladatok kidolgozása érdekében”. Az Európai Unióhoz való csatlakozás „a nemzeti kultúra és nyelv szempontjából lehetőség, nem veszély. Lehetőség arra, hogy a nemzeti nyelvet a szakmai használattal, a világról szóló tudományos információk magyar nyelvű közvetítésével is megerősítsük” – hangsúlyozta Vizi E. Szilveszter a bizottság alakuló ülésén.
A magyar nyelv iránti különleges figyelem – ahogy a világ más részein hasonló helyzetben beszélt nyelvek iránt is – itthon és határainkon túl azért is indokolt, mert az anyaországon kívül élő magyarok évtizedekig csak elvben – vagy úgy sem – élhettek a szabad anyanyelvgyakorlás jogával.
A veszélyeztetett nyelvek többsége nem Európában, hanem a távolabbi földrészeken keresendő. De a számok itt is, ott is riasztóak. A világon valaha beszélt mintegy hatezer nyelvből a második és harmadik évezred fordulójára háromezer maradt meg! A természeti katasztrófák, hódítások, háborúk, a velük járók éhínség, járványok, az erőszakos áttelepítések sok népet és nyelvet tönkretettek, elpusztítottak.
A kihalt nyelvek közül csak néhányat sikerült mesterségesen életben tartani: a latint, az ógörögöt és a szanszkritot, ezeket viszonylag sokan használják most is. Kihalt viszont számtalan kisebb közösség által beszélt nyelv. (A „kisebb” fogalma persze viszonylagos.)
Európának, az Európai Uniónak nincs közös nyelvpolitikája, vannak viszont programjai arra, hogy a veszélyeztetett nyelvek megmaradását, fejlődését, korszerűsödését segítse. A munkát azonban az egyes országoknak kell elvégezniük, és az eredményt illetően nagyok a különbségek. A kisebbségi vagy regionális nyelvek európai chartáját Budapesten írták alá 1999-ben. Aláírta Franciaország is, de a mi Alkotmánybíróságunkhoz hasonló intézménye, a Conseil constitutionnel nem ratifikálta, mert ellentétesnek tartotta az alkotmány 2. cikkével, amely kimondja: „A köztársaság nyelve a francia.” Kevesen tudják, hogy ez a megállapítás csak 1992-ben került bele a francia alkotmányba. A XVIII. században Rivarol még azt mondta: „Ez már nem a francia, hanem az emberiség nyelve.” A francia forradalom, különösen a terror idején valóban üldözték a „patois”-t, a regionális nyelveket. A nemzetegyesítő törekvések egyenes következménye volt „az egynyelvűség mítosza”. Ez a hagyomány később sem kedvezett a franciaországi gyakorlatban megnyilvánuló soknyelvűség elismerésének. A francia országos demográfiai intézet 1999-es felmérésből az derül ki, hogy a felnőtt lakosság 26 százaléka emlékszik rá, hogy szüleitől gyermekkorában hallotta valamelyik regionális vagy idegen nyelvet (francia-provanszált, bretont, okszitánt, baszkot, katalánt, kreolt és így tovább), de ők már nem tanulták meg. Franciaországban és a valaha hozzá tartozott tengerentúli területeken pedig ma is 78 (!) nyelvet beszélnek. A „hatszögben”, a mai Franciaország területén több mint harmincat. Hogy 1992-ben bekerült a francia alkotmányba a fent idézett mondat, az elsősorban az angollal szembeni védekezést szolgálta, nem a regionális nyelvek ellen szólt.
Lionel Jospin volt francia miniszterelnök 2000-ben a kulturális minisztériumon belül hozott létre a nyelvvel foglalkozó önálló szervezetet (Délégation de la langue française) egy kitűnő nyelvész – az ELTE honoris causa profeszszora –, Bernard Cerquiglini vezetésével. Akkor még csak a franciával foglalkozott ez az intézmény, de Cerquiglini mindig a többnyelvűség híve volt. A Magyar Nemzetnek adott korábbi interjújában arról beszélt, hogy fenn kell tartani a „politikai egynyelvűséget” és „a kulturális többnyelvűséget”. Az állam nyelvének mindenütt ismertnek kell lennie, de minden kisebbségnek lehetőséget kell kapnia a saját nyelve, kultúrája fenntartására. Cerquiglini úgy tartja: az egynyelvűség újfajta analfabetizmus, de gyógyítható! Az országon belüli soknyelvűség hivatalos elismerését jelentette, hogy a Délégation de la langue française 2001 októberében átalakult: Délégation des langues de France-ra, Franciaország nyelveivel kell foglalkoznia. A Délégation tavaly októberben tartotta meg első országos konferenciáját Párizsban, hatalmas szakmai és médiafigyelem által övezve. A cél az volt, hogy tudatosítsák: a nyelvi sokféleség gazdagság, amit félteni és óvni kell. Nagy eredménynek számít, hogy míg 1989-ben még csak huszonhatezren tanultak két tannyelvű francia iskolákban, 2003-ban már kétszázötvenezren – tudtuk meg Michel Alessiótól, a Délégation munkatársától. Franciaország számos megyéjében van regionális nyelvű adása, lapja a helyi médiának – köszönhetően az állam és a régiók közötti közös tehervállalásnak. A munka nem ért véget, de a célokat megfogalmazták, és megpróbálják megteremteni hozzá az eszközöket is.
Írországban a független kormány megalakulásakor elkezdődött az ír nyelv terjesztésének támogatása. Az 1893-ban létrehozott Gaelic League nevű szervezet hamar megerősödött. A (szigeti kelta) gael csoport tagja, az ír nyelv az 1650-es évekig uralkodó volt, az angol fennhatóság idején sem halt ki teljesen, csak súlyos sebet kapott – magyarázza a hosszú ideje Dublinban élő Kabdebó Tamás író, költő, aki messze földön is megőrizte nyelvét, és két nyelven ír. Az írnek jelentős irodalma volt 1840-ig, ma a lakosság egynegyede beszéli. Az angol nyelvű misén a miatyánkot például írül mondják a hívek. Számunkra is tanulságos, milyen hatalmas figyelmet irányított az írekre az, hogy 1923-ban Yeats Nobel-díjat kapott. Hasonló jelenség mutatkozott a magyar nyelvű irodalom külföldi terjesztésében Kertész Imre Nobel-díjának odaítélése után rögtön.
Írországban mindent megtesznek azért, hogy terjesszék az ír nyelvet, fordítását, tanítását az Európai Unió jelentős összegekkel segíti (minden szinten, az általános iskolától az egyetemig), de látványos eredményeket nehéz elérni. Minden hivatalos papír, adóbevallás, önkormányzati okmány kétnyelvű: első az ír, második az angol. Az emberek általában az angolt töltik ki, mert ezzel könnyebben boldogulnak, mint a rendkívül nehéz írrel, amely XVII. századi változatában maradt fenn.
Jelképesnek is felfogható viszont, hogy az apró Man sziget manx nyelve a tudatos örökségvédő politika eredményeként 2001 óta lassan éledezik, pedig akkor már kihaltnak nyilvánították. Most újra tanítják az iskolákban, egyre többen kíváncsiak rá, amint Stephan Harrison, az ottani örökségvédelmi szervezet igazgatója nemrég Budapesten beszámolt róla.
Ha megvalósult utópiára vagyunk kíváncsiak, érdemes ellátogatni Dél-Tirolba, amit az olaszok Alto Adigének neveznek. „Jó lenne felvidéki szlovákokat, erdélyi románokat és persze magyarokat is turistaútra vagy tanulmányútra eljuttatni az autonóm Dél-Tirolba. Ha azon az útvonalon mennének, amelyen mi – Budapest–Bécs–Salzburg–Innsbruck–Rosenheim– Kufstein–Bolzano (Bozen) –, arról is képet kapnának, mit jelent a gyakorlatban az Európai Unió” – írta egyik cikkében Módos Péter, a mai Közép-európai Intézet igazgatója (Európai Utas, 1994/4.). Az osztrák–olasz–német (bajor) hármas határnál az autók utasai „úgy esznek, tankolnak, sétálnak, lazítanak, mint a lakásuk melletti parkban”. Mindenütt többnyelvű táblák. Mindegy, hogy olaszul vagy németül szólal meg az utazó, azon a nyelven válaszolnak neki, amelyet ő beszél. Bolzano-Bozenben nincs elvándorlás és nincs munkanélküliség. A levegő tiszta, az utak jók, az utcákon nincs szemét. Az 1972 óta autonóm tartományban egyenrangú hivatalos nyelv a német és az olasz, illetve az 1996-ban veszélyeztetettnek nyilvánított (rétoromán) ladin is mindenütt, ahol a ladinok őshonosnak számítanak. Természetesen mindhárom nyelvi csoportnak biztosították az anyanyelvi oktatást, és sok kulturális egyesület, szervezet működik mindhárom nyelven. Állami pozíciókba a népesség arányában vesznek fel embereket, ami olykor gondot okoz bizonyos területeken, például az egészségügyben. A ladinoknál, ahol az önbecsülést rendkívül fontosnak tartják, a szülők többsége a gyerekét is megtanítja erre a nyelvre, mondván: így könnyebben beilleszkedhet a helyi közösségbe. Feszültséget olykor a politika és a pénz gerjeszt, az emberek általában békében élnek egymással – hallom a Közép-európai Intézet vendégeitől, Stefan Demetztől, a Bolzanói Városi Múzeum igazgatójából és Armin Torgglertől, a Runkelstein-kastély vezetőjétől. Ősszel mutatják be tartományukat Budapesten, két kiállítást, koncerteket és gasztronómiai bemutatókat is szerveznek.
Olaszok, németek és ladinok itteni békés egymás mellett élését az Academia Europaea is példaértékűnek tartja. Pedig nem volt mindig így.
Fernand Braudel szavai jutnak eszembe: az identitástudat, amelynek megőrzésében a nyelvnek alapvetően fontos szerepe van, „az a ma is eleven végeredmény, amelyet a beláthatatlan múlt egymást követő rétegekként rakott le türelmesen. (…) Folyamat, önmagunkkal vívott harc, hogy fennmaradjunk” – írja befejezetlenül maradt, utolsó nagy, összefoglaló művében az európai történetírást megújító francia tudós. Arra is figyelmeztet, hogy a történészt ebben a harcban nem vezérelhetik indulatai, érzelmei. „A lehető legtávolságtartóbb megfigyelőnek” kell lennie, „egyfajta személyes csöndre kell ítélnie önmagát”, csak így járulhat hozzá a folyamatok jobb megértéséhez.
Nem veszélyeztetett nagyobb európai nyelvek veszélyeztetett változatai:
Albán, angloromani, horvát, algherói katalán, csángó magyar, a franciaországi oil nyelvek (champagne-i, lotaringiai), német-olasz nyelvek (cimbri, mócheno, walser, az olaszországi Resia folyó mentén élő szlovének nyelve)
Súlyosan veszélyeztetett európai nyelvek*
Francia provanszál, auvergne-i, baszk, breton, krími tatár, ciprusi arab, kelet-fríziai, frankoprovanszál, gagauz, gallo, gardiol, gascogne-i, inari számi, ingriai, isztriai, isztroromani, litván, karaim, kasub, kildin számi, languedoc-i (okszitán), leonese, limousini, lüd, lule számi, meglenoromán, normann, északi fríz, picard, plautdeitsch, poitiers-saintonge-i, provanszál, skolt számi, déli számi, cakoni, vepsze, nyugati mari, jiddis.
*Az írországi és a skóciai gael, a velszi, a lombardiai, a galíciai, a ladin, a csuvas, a komi, az udmurt, a keleti mari például erről a listáról átkerült a veszélyeztetett (tehát nem súlyosan veszélyeztetett!) nyelvek közé. Potenciálisan veszélyeztetettnek számít a belorusz, a katalán és a tatár.
Kihalt európai nyelvek
Cornis, dalmát, gót, inorn, krími karaim, kemi számi, Man szigeti, mozarab, óporosz, plab, szlovinc.
(Forrás: Atlas of the World's Languages in Danger of Disappearing (Az eltűnéssel fenyegetett nyelvek világatlasza, UNESCO, 2001.)
