A szabadság terhe

Meglepő nyilatkozatot tett Juhász Ferenc a hazai közélet egyik legfontosabb kérdéséről, a magyar katonák hazahozataláról. A honvédelmi miniszter egyenesen arról beszélt, hogy amennyiben a jelenlegi katonai, hadműveleti helyzet változatlan marad, akkor mindenféleképpen végig kell gondolni a magyar katonák helyzetét.
Alapvető fordulat körvonalazódna a magyar külpolitikában? Aligha. Juhász bejelentése egyelőre nem több a szokásos lebegtetésnél, az időnyerés kézzelfogható szándékánál. A nyilatkozat időzítése kétségkívül belpolitikai indíttatású. Mindenekelőtt a kormány számára is nyilvánvaló, hogy a magyar társadalom hatalmas többsége ellenzi katonáink iraki szerepvállalását. Fontos körülmény továbbá, hogy az uniós választások kapujában állunk, Medgyessyéknek minden szavazatra égetően szükségük van. Miután felismerték, hogy jelenlegi iraki politikájukkal körülbelül annyi esélyük van a közvélemény megnyerésére, mint az amerikaiaknak Thomas Jefferson-rajongókat faragni a nedzsefi síitákból, egyetlen megoldás maradt – a függetlenség látszatát kelteni, s közben kivárni, amíg valaki meg nem mondja, hogyan tovább.
Senki sem hiheti, hogy az eddig oly magyar külpolitika irányítói váratlanul észhez tértek, és önnön lényegüket megtagadva szakítanak rutinná vált szervilitásukkal. Ha valóban haza akarnák hozni katonáinkat, nem hoznának létre több száz millió forintért – cseppet sem mellékesen a költségvetés általános tartalékaiból – ötvenfős kontingenst, amely szükség esetén „bevethető a magyarok számára kockázatot jelentő országokban”. Ha tényleg belátnák, hogy bakot lőttek iraki szerepvállalásunkkal, nem küldenének magyar szuperkommandót a bagdadi követség védelmére. Ha nem készülnének az iraki háború minden eddiginél véresebbnek ígérkező újabb szakaszára, akkor már réges-régen követték volna a spanyol Zapatero miniszterelnök példáját, aki kerekperec megmondta, hogy ebből a háborúból elegük van, és hazaviszik katonáikat. Medgyessy azonban nem Zapatero. A magyar kormány sem Madridra, hanem példának okáért Londonra tekint. Több mint elgondolkodtató az a hír, amely szerint a britek mintegy 3 ezer fős erősítést vezényelnének Irakba, azzal a céllal, hogy megpróbáljanak rendet teremteni a hatalomátadás előtt. A háború tehát folytatódik, és történjen bármi, Budapestet látszólag semmi sem tántoríthatja el a háborús együttműködéstől.
Mindezek ismeretében az sem lehet véletlen, hogy a minapi négypárti egyeztetés eredménytelenül zárult. Ha a kormány valóban eddigi politikája felülvizsgálatára készülődne, kiváló alkalom nyílott volna arra, hogy maga mellé állítsa az ellenzéki pártokat. Ehhez képest semmi érdemleges nem történt, hacsak az nem, hogy Lendvai Ildikó ismét valamifajta kötelességteljesítést emlegetett, és kifejtette, hogy nem szabad embereket kínozni.
Maga Medgyessy Péter miniszterelnök is kivár, a hivatalos közlés szerint egyelőre az amerikai ügyvivőtől tájékozódik a térségben kialakult helyzetről. Ez a tény mindennél többet mond. Eddigi tapasztalataink alapján úgy tetszik, hogy a szocialista logika szerint a tájékozódás voltaképpen tanácstalanság. Medgyessyék nincsenek irigylésre méltó helyzetben, hiszen váratlanul mozgástér adódott, döntési helyzetbe kerültek. Bizony, nem könnyű a kormányzás, ha nincsenek egyértelmű utasítások. Úgy látszik, a szabadságot nem elég megbecsülni, el is kell viselni annak súlyát. Alighanem igaza lehet a régieknek, aki arra figyelmeztettek, hogy a szolgaság terhe sokszor könnyebb a szabadság terhénél.