Pünkösd – némileg leegyszerűsítve vallási meghatározását – a II. századtól kezdve olyan keresztény ünnep, amelyben a Szentlélek eljövetelét ünneplik. Mit mondhat ez a mai ember számára?
– Némi bizonytalanságot, zavart érzek itt. Hiszen a pünkösdnek – ellentétben a karácsonnyal vagy a húsvéttal – nincsenek történetben, kellékekben „megfogható” szimbólumai. Nem küldünk ilyenkor üdvözlőlapokat, nem kívánunk – mondjuk áldott vagy kellemes pünkösdöt egymásnak. És mégis rendkívüli ünnep, hiszen a húsvét beteljesedését jelenti.
– A Biblia szerint Krisztus halála után a megrettent tanítványok felett tűz képében megjelent a Szentlélek. Ezután hitükben megerősödve folytatták küldetésüket. Mit mond ez nekünk?
– Azt, hogy sokkal nagyobb érték, adottság lakozik bennünk, mintsem gondolnánk. Orvosok, a lélek ismerői állítják, hogy hosszas életünk során a bennünk lévő energiáknak csak húsz százalékát használjuk fel. A többi ott rejtőzik valahol a lelkünk mélyén. A pünkösdi szolgálatra készülve azon gondolkozom, s feltehetőleg erről fogok szólni, milyen jó lenne, ha mindazt, ami azon a bizonyos húszszázaléknyi képességen túl bennünk szunnyad, kibonthatnánk, magunk s mások javára fordíthatnánk.
– De adnak-e a mai körülmények időt, energiát arra, hogy az ember megálljon és minderről elgondolkozzon? Miként lehet kibontani azt a gondolatot például, hogy mit is jelent a Szentlélek jelenléte személyes életünkben?
– Egyszer azt mondta nekem valaki, hogy mindig szorongott a betegségtől, a kórháztól, a szerettei elveszítésétől. És nem is sejtette, hogy később majd el tudja viselni mindazt a nyomorúságot, a gyászt, a próbatételek sorozatát, ami sújtotta. Ezt nevezem a Szentlélek csendes munkájának. Olyan képesség ez, amit nem önmagunkból sajtolunk ki, ami nem tanulható, hanem kívülről érkezik hozzánk. Az ember feladata csupán annyi, hogy adott pillanatban készen legyen ennek az erőnek a fogadására. Nem a sors kegye mindez, nem véletlenről van szó, hanem egy hatalmas erőről, ami fentről jön.
– Az utóbbi évtized gazdasági, morális változásai számos közösséget dúltak szét. Itt pedig nemcsak a templom kapta vissza régi szépségét, hanem a hívek lélekszámban is gyarapodtak, fiatalodtak. Mi ennek a kulcsa? A hagyományok, a múlt?
– Ez egy tipikus fővárosi gyülekezet, a maga sokszínűségével. Tagjai között vannak „ős” angyalföldiek és modern negyedek lakói, de átjárnak Budáról vagy meszszebbről is. Az évek során kialakult egy erős belső mag, amelyre minden körülmények között számítani lehet. Szívesen fogadják azokat is, akiket egyszer-egyszer hajt ide öröme, bánata vagy vágyakozása. A lelki segélynyújtásra éppúgy készen állnak, mint a betegek kórházi látogatásaira. A kijáratnál az elköszönés, a kézfogás nem puszta formaság. Figyelünk egymásra, az új arcokra. Számos munkatársunk van, akikkel meg tudjuk osztani a feladatokat. Van, aki a gyerekekkel foglalkozik, mások az ifjúsági missziót vállalták. Az időseink látogatását is a gyülekezeti tagok végzik. Nagy megkönnyebbülés számukra, hogy őszintén, bizalommal beszélhetnek gondjaikról, vívódásaikról. A legfontosabb, hogy oldódjanak a belső feszültségek, merjék kimondani, elsírni, ami fáj. Az idők folyamán érzékelhetővé vált, hogy különösen azt értékelik, amikor nem a sablonos válaszokkal „nyugtatgatják” őket, hanem egyszerű, megértő szavakkal.
– Mi húzza ide a fiatalokat?
– A mai világban a legfőbb bálvány az én, az önösség. Ez úgy is lehet súlyos teher, hogy az ember büszkeségből nem mondja ki azt, ami a gyengesége. Nem mindenki képes a külső elvárásoknak, az önző, a sikeres mintának megfelelni. „Nem vagyok én beteg” – mondják hárítva, büszkén. Holott, ha valaki tisztában van gyengeségével, sebezhetőségével, s ezt ki is mondja, akkor van esélye a gyógyulásra. Az a törekvésem, hogy az igehirdetések mindig Jézus Krisztusról szóljanak. Nem elvont és archaikus megközelítésben, hanem minél egyszerűbben, természetesebben. Nem szeretnék siettetni senkit és semmit. Ami itt várja a fiatalokat, azt két szóban lehet megfogalmazni: türelem és fészekmeleg.
– Említette a református prédikációk archaikus stílusát. Azt is, hogy ezt meghaladta az idő. Mit jelent az ön számára, úgy szólni az emberekhez, hogy mindenki értse?
– Áldott emlékű mesterem, Gyökössy Endre tanítását tartom szem előtt, aki szóbeli megfogalmazásaiban és írásaiban egyaránt mindenki számára egyszerűen, tisztán tudott szólni.
– Sokszor állítják meg önt a gyülekezetből különböző korú férfiak és nők, „csak úgy”, néhány szóra, gondolatra. Mi foglalkoztatja azokat, akikkel napi kapcsolatban áll?
– Úgy látom, hogy az emberek tudatát, érdeklődését nagymértékben befolyásolja az az iszonyú mennyiségű információ, amit rájuk zúdítanak. Ma már a hírek „fontosságát” a halottak számával, az egyenes adásban közvetített háborúkkal „mérik”. Az élet békés, szép történetei, hírei lassan már nem is léteznek. Sokan szenvednek attól a „védőpáncéltól”, amit kényszerűségből, önvédelemből magukon viselnek. A bizalmatlanságtól, saját közönyüktől, mondjuk, ha a nagyvárosi dzsungelben óvatosságból nem segítenek egy kéregetőnek.
– A mindennapok kíméletlensége, az elvadultság lépten-nyomon körülvesz bennünket. Mindez nem kezdte ki a bizalmát?
– Az évek során az ember sok mindent megtanul. Azt is megérzi, hogy ki közeledik hozzá őszinte és ki tisztességtelen szándékkal. Számomra az egyház a gyülekezetet jelenti és nem a hivatali viszonyokat. A gyülekezeti élet a tükör, ami által megismertetünk. A hozzánk betérőben az embert látjuk és nem az számít, hogy az illető milyen párttal szimpatizál. Egy példával élve, Jézus tanítványai is igen sokfélék voltak, akik a külvilágban nem viselték volna el egymást. A gyülekezeti élettel az a célom, hogy aki ide vágyik, mert kapni akar és talán adni is kész, közösségre, megnyugvásra leljen.
– Tizennegyedik éve tanít hittant a Baár Madas Református Gimnáziumban. Így ott is élő, eleven kapcsolata van a fiatalsággal. Miként kapcsolódnak az ott szerzett tapasztalatok, élmények a lelkészi tevékenységéhez?
– Az iskolai közeg más, nem lehet öszszemosni az itteni ifjúsági élettel. Ugyanakkor a két szolgálat egymást termékenyíti. Gyakori, hogy amit az iskolában kérdez tőlem egy gyermek, azt a gyülekezeti ifjúsági közösségben is többször felvetik.
– Mi az, ami nyugtalanítja őket?
– Ma szülő és gyermek egyaránt szenved az úgynevezett megfelelési kényszertől. A versenyhelyzet állandó sulykolásától, amely már a középiskolai évekre is rányomja a bélyegét. Vannak olyan gyerekek, akik a saját tempójuk és lelki beállítottságuk miatt kényszeresen alkalmazkodnak, de a szívük mélyén nem vágynak a „csúcsokra”. Boldogabbak lennének egy mérsékeltebb tempóval, ha egy kisebb környezetben hasznosak lehetnének. Miután igen tájékozottak, a Föld, az emberiség jövője, a természetes környezet pusztítása rendkívüli módon foglalkoztatják őket. Ilyenkor felszínre kerülnek a közös jövő, a felelősség és a személyes élet kételyei. Gyakorta kérdezik, ha ilyen rossz irányba tart minden, mire készüljenek, miért alapítsanak családot?
– Mi az mégis, amit a kételyeiken túl fontosnak tartanak, értékelnek?
– Az őszinteséget. Ha a felnőtt egyenes, hibáival, tévedéseivel együtt elfogadják, legyen az szülő, tanár vagy éppen lelkész.
– Mit jelent e feszültségektől, gyűlölködéstől teli világban elfogadni önmagunkat, a másik embert?
– Teológiai megközelítéssel, a Biblia szerint az Isten szeretete nem túlvilág, nem metafizika, nem transzcendencia. Azt jelenti, Isten olyannak fogad el engem, amilyen vagyok. Ez érvényes embertársainkra is. Ha el tudom fogadni a másikat, adott esetben akár az ellenkező, nyűgös kamaszgyereket is, ott minden jó megtörténhet.
Fohász, adakozás és fedezetül egy földbirtok
A Hálaadás templomának és a hozzátartozó egyházi épületeknek a tervpályázatát 1935 decemberében írták ki. A bírálóbizottság úgy döntött, hogy az első díjat Tóth Imre, a másodikat Halászi Jenő építészmérnök kapja. 1936. december 6-án a munkálatok megkezdése alkalmával a Pozsonyi úti telken hálaadó istentiszteletet és ünnepséget tartottak. 1937. április 25-én jutottak el az alapkőletételéig. Az ünnepségen Ravasz László püspök a 118. zsoltárt olvasta fel és imádkozott, a főgondnok a templomépítés nagy mondatáról, a Soli Deo Gloriáról szólt, méltatta, hogy ezen a fejlődő városrészen a gyülekezet megépítheti a templomát. Az alapító okmány ünnepélyes hitvalló bevezetését Bereczky Albert olvasta fel, majd az alapkőre egy-egy mondattal kalapácsütést tettek: Ravasz László püspök, Darányi Kálmán miniszterelnök, Szendy Károly polgármester, Bessenyei Zénó, a Közmunkatanács elnöke, Bernát Géza, a vallás- és közoktatásügyi miniszter képviselője, az evangélikus, az unitárius egyházak képviselői és a budapesti református lelkipásztorok. Az építkezés 1937. október 31-ig lendületesen folyt. A következő helyiségek álltak készen: az egész templom alatt az alagsori gyülekezeti terem, az egyház lelkészi és gazdasági hivatala, szegénygondozó helyiségei, a tanácsterem, a cserkészek három helyiségből, az ifjúsági egyesület három helyiségből, a leánykör egy helyiségből álló otthona, a lelkész, a segédlelkész, a diakonissza, az egyházi alkalmazott és az egyházfi lakása. A munka 1937 végén elakadt. A templomot tető alá hozták ugyan, de a torony csonkán maradt. Folyt az adakozás, de várni kellett 1940 pünkösdjéig. A bankok a nehéz helyzetre hivatkozva nem adtak kölcsönt, háborús fedezet sem volt. Végül az egyik presbiter felesége, édesapja halála után felajánlotta fedezetül a földbirtokát, és sikerült a Budapesti Kisipari Intézettől (a Református Konvent Elnökségének segítségével) az Országos Közalaptól előnyös törlesztésű kölcsönt kapniuk. Az áremelkedések azonban gondot okoztak, és a presbitérium úgy döntött: a gyülekezethez fordul, úgynevezett belső kölcsönért. A befolyt 28 ezer pengő már elegendő volt a sikeres befejezéshez. De nagyon hiányzott még az orgona, és a kicsi harang is árván csendült a hatalmas toronyból. Anyagbeszerzési gondok, katonai behívások nemegyszer azzal a veszéllyel fenyegettek, hogy újra leáll a munka. De a templom elkészült, és 1940 adventjének második vasárnapján fölzendült az ének:
Ím, béjöttünk nagy örömmel, / Felséges Isten, / A Te szentidnek gyülekezetibe, / A Te templomodba, / Felséges Atya Isten!
A templom tavaly befejeződött felújítását Barátossy Jenő presbiter fogta össze.
(A Hálaadás templomának történetét id. Reviczky Béla dolgozta föl.)
