Nevezhetném gazdatalálkozónak is a múlt hétköznapok egyikének estéjét, amit igazságot, pontos tájékoztatást igénylő emberek körében töltöttem, egy futamodásnyira a fővárostól. Véletlen volt, kerestem valakit, s azt mondták odahaza: a Körben található, és ez egész egyszerűen a dalárda próbáját jelentette. Befejezés után, olyan régi kenyérzsákból, üveg került elő, leöblítendő az igénybe vett hangszálakat.
– Jó, hogy így együtt vagyunk – folytatták a koccintás után –, tudakozzuk hát egymástól: merre is lesz majd ez igazság útja?
Erre az egyenes kérdésre késlekedett a válasz, nem egykönnyen mond senki véleményt akkor, ha minden bizonytalan. De szótlan mégsem ülhetünk, így valaki elkezdte.
– Soha ilyen összevisszaság nem volt a hivatalokban, mint ami pár éve beköltözött. Valami örökösödési ügyben megfordultam a volt járási hivatalban a telekkönyvnél. Ott micsoda beírások vannak soha nem kellett emberekről, akik ma tulajdonosok! De hogy kik, mik, honnan valók, azt a vezető vagy nem akarta, vagy nem tudta megmondani.
– Ejnye már, hiszen az öreg Borsós minden darab földről papír nélkül tudott.
– Az öregnek már az emlékezete sincs, nyugdíjazták.
– Persze, kellett a hely valami új senki fiának. Most ez megy. Aki csak valamit is tud a régi birtokviszonyokról, azokat mind kihajigálják.
– Mert így lehet összekavarni a régi rendet, és beírni a nevek közé az új tulajdonosokat.
– Főleg az idegeneket. Az új birtokosokat.
– Halljátok, ahogy ezeket a beszédeket hallgatom, az jutott eszembe, ki hiányzik legjobban a mai életből? Ne találgassatok, megmondom: Jókai Mór. Ne szóljatok közbe. Ő írta meg ’48 után Az új földesurat. Ő kellene megírja: Kommunistákból új földesurak.
– Nem rossz cím.
– Az a baj, nagyon igaz. Ők voltak a földosztók, lett belőlük zöldbáró, mostanra ők az új földesurak. Megfordult a történelem, visszájára. Tegnap sarlós, vörös csillagos, nyakig gombolt Sztálin-kabát, ma kék ing selyem nyakkendővel.
– Nem beszéltünk a külföldiekről. Ne féljetek, az osztrák is, a holland is tudja, hogy otthon egy hektár kiélt föld kétmillió, nálunk két-háromszázezer.
– Jönnek is csőstül.
– Ezért kell a nagy felfordulás a telekkönyvnél, ahogy a hamis neveket bejegyezték, az igazit elhallgassák.
– Mi tehetsz? Ezeknek mindenki előbbvaló a magyarnál.
– Elmondok egy történetet. A sógoromék falujában, Veszprém mellett egy napon megjelent egy házaspár az önkormányzatnál. A vezető nem boldogult a nyelvükkel, átküldött a tiszteletesért: segítsen. Külföldön végzett fiatal lelkész. Angolul folyt a beszéd arról, hogy nekik megtetszett a falu, földet-házat vásárolnának, de lesz-e, akit – régi szóval – felfogadnának, mert ők hozzák a pénzt, de kell hozzá munkáskéz.
Nem részletezem, de a pap megkérdezte: aztán sírhelyet is váltanának a temetőben? Nagyot néztek, ez meg miféle beszéd? Nem késett a magyarázat. Tetszenek tudni – fejtegette angolul –, aki meg akar telepedni, akkor gondolja komolyan, hogy hazát vált, ha megbarátkozik a nyelvünkkel, és itt is akar majd megpihenni a végén. Hogy aztán mire jutottak, azt már nem tudom, csak azzal mentek tovább a külföldiek: még gondolkoznak.
– Ilyen pap kéne sok.
– Ilyen magatartás, ilyen vezetőkkel. Mert azt most nagyon érthetően ki kell mondani, a kormány meg a semmirevaló minisztérium ellenében, hogy a földünk nem eladó, senkinek.
origo.hu
Ez lesz az idei anyák napja sztárvirága
