Eurószkepticizmus

Fillérből lesz a forint – idézném a népi bölcsességet otthon a lurkóknak, de a mondás első felét már egyáltalán nem értik, s ha csak az egymást kergető szocialista pénzügyminiszterek közbe nem lépnek, hamarosan a másik felét sem fogják érteni. Igaz, a szocialista pénzügyminiszterek igencsak hadilábon állnak a számokkal: noha tavaly nyáron még például 2008-ra jósolták Magyarország csatlakozását az eurózónához, hamarosan 2010 lett belőle – de ha valamiféle materialista csoda folytán ők maradnak a kormánykeréknél, lesz még ebből 2012 is. Amikor én voltam ennyi idős, mint most a lányaim, egy ízben orvul a sokat emlegetett kommunizmus mibenlétét tudakoltam a tanító nénitől. Mire a szegény fülig pirult, s annyit nyögött ki, hogy a kommunizmusban nem lesz pénz. Nálunk már most sincs otthon – nyögte be az osztály legrosszabb gyereke, aki rögtön kapott is egy fekete pontot. A rend helyreállt: egy életre megtanultuk, hogy a kommunizmussal nem ajánlatos tréfálkozni.
Mindazonáltal eltűnődik az ember: ha ezek a mindenirányú modernizátorok mégiscsak felépítettnek nyilvánítják a fejlett szocializmust, s úgy döntenek, hogy ideje előremenekülni a fejletlen kommunizmusba, hogyan teszik meg a nagy lépést? Összerántanak egy pártkongresszust, vagy csak szórványos lapinterjúkban sütik el a forradalmi változást, mint amikor megpendítették, hogy be kell vezetni a piacgazdaságot? (Ne tessék ezt a gondolatmenetet történelmietlennek tartani: elvégre az uniós belépést ugyanazok a vagyonátmentő reformkommunisták vezényelték le, akik a piacgazdaság elé korábban mindig kirakták a már akkor is semmitmondó szociális jelzőt.) Tegyük fel, hogy kitűzik a pénzmentes kommunizmus céldátumát 2008-ra, aztán a következő kongresszus módosítja 2010-re. Mit jelentene ez? Talán azt, hogy nincs elég pénz a pénztelenítésre?
Aki mindezt terméketlen fantáziálásnak gondolná, felhívnám a figyelmét a Nobel-díjas neoliberális sztárközgazdász Friedman minapi interjújára, amelyben az euróövezet néhány éven belüli összeomlásának lehetőségét villantja fel. Úgy tetszik, nem győzték meg a többsebességes Európa elutasításáról szóló nyilatkozatok, mert a kollektív csődveszélyt a tagállamok egyre növekvő gazdasági különbségeivel magyarázza, hozzátéve, hogy a multikulturalizmus és a soknyelvűség eleve gátja a gazdasági uniónak. Az euróról egész egyszerűen vissza kellene térni a nemzeti valutákhoz – szól a liberális gondolkodó receptje. Friedman pusztán szép álomnak tartja azt is, hogy a túlszabályozottságával önmagát gúzsba kötő Európai Unió 2010-re utolérheti az Egyesült Államok gazdasági teljesítményét – ahhoz ugyanis az kellene, hogy India, Kína és maga Amerika egy helyben járjon. Úgy véli, Kína az egész atlanti térséget állva hagyja – igaz, ott nyelvi és kulturális akadályok (eltekintve persze Tibettől) kevéssé hátráltatják a monolit piaci modell szárnyalását.
Nem lévén neoliberális, az egészből csak a déja vu érzés marad számomra. Nem szívesen adok igazat az örök pesszimistáknak, akik szerint mi, magyarok folyton olyankor akarunk csatlakozni valamiféle jó nevű klubhoz, amikor az a klub már nem is annyira elit. Ám az euroszkepticizmus helyett először találkozom ilyen kiforrott formában az eurószkepticizmussal. Immár egy Nobel-díjas érvem is van arra, miért ne izgasson a szocialista számháború – talán a magyar euró is éppúgy aktualitását veszti, mint a magyar kommunizmus…