Az internet jóvoltából mindenki számára megtekinthető blogokkal reneszánszát éli ugyan a naplóírás, azonban ezek a hosszabb-rövidebb, félnyilvános feljegyzések igen távol állnak a szó hagyományos értelmében vett naplóktól. A legnagyobb különbség az exhibicionizmusra való hajlamban rejlik: a hagyományos naplóíró, ha számol is azzal, hogy sorai idegenek kezébe kerülhet, hogy bárki elolvashatja gondolatait, nem a nyilvánosság feltételezéséből indul ki. A hagyományos naplóírók többnyire eredendően szemérmes emberek, míg a blogolók egyszerre akarják megmutatni magukat a világnak és megmaradni inkognitójukban.
Régen a technika ilyen lehetőséggel nem szolgálhatott, bár tagadhatatlan, hogy e kettős érzés évszázadokkal korábban is jelen volt sok naplóíró munkájában, elsősorban azokéban, akik már a lejegyzésnél művük kiadására vagy a hálás utókorra gondoltak. Gróf Gyulay Lajos vélhetőleg nem tartozott a nyilvánosság felé kacsingató naplóírók közé. Hátrahagyott napi írásainak hatalmas mennyisége eleve kizárja, hogy megjelentetésre gondolt volna. Teljes kiadás aligha lehetséges, írásainak száznegyven kötete azonban számtalan érdekességet tartalmaz.
Micsoda hihetetlen szorgalom! Saját maga azonban mintha menekülésnek látta volna különös szenvedélyét: „Csak az egy naplászatban vagyok szorgalmas – írta 1846 novemberében –, azért, mert az egykedvűségemből nem hoz ki, nem hiában, hogy naplopásnak neveztem el azt. Naplászat és naplopás szinonimák nálam – bevallom –, de hát valamit csak kell tenni…”
Az ártatlan időtöltés gyümölcsének kilenc kötetét tárta a nagyközönség elé V. András János, Csetri Elek és Miskolczy Ambrus. A magyar történelem szempontjából alighanem legérdekesebb két esztendő, 1848–49 bejegyzéseit, amelyeket azonos terjedelmű bevezető kötettel és rendkívül alapos, körültekintő jegyzetekkel láttak el.
(Gyulay Lajos naplói a forradalom és szabadságharc korából. ELTE Román Filológiai Tanszék – KSH- levéltár, Budapest, 2003. Ára: 5400 forint)
origo.hu
Megöltek egy nőt Budapesten
