Kultúrfölény

Amerika a szabadság hona, a kultúra metaforája. Aki eddig nem tudta volna, sürgősen vegye tudomásul. Ezt itt a vén, trottyos, szenilis eurokontinensen elég nehéz belátni, ugyanis nem elég globális a perspektíva. Mindenféle körülmények akadályoznak bennünket a tisztánlátásban: hányatott, több ezer éves történelem, irodalom, művészet, filozófia, ilyesmi. Csupa haszontalan dolog, ami nem kell a boldoguláshoz; oktalan ragaszkodás egy túl hosszú, csökevényekkel és tévutakkal teli múlt talmi üveggyöngyeihez. Itt az ideje, hogy racionalizáljuk hozzáállásunkat a világ dolgaihoz.
Az amerikai kultúrfölény mindent elsöprő erejét én akkor éreztem át első ízben a maga teljességében, amikor a korábbi amerikai nagykövet asszony demonstratív békesétákat rendezett a Margit-szigeten. Milyen kézenfekvő, mégis hatékony eszköz ez a világbéke garantált kikényszerítésére! Nem is csoda, hogy velem együtt másokat is elragadott az ötlet grandiózus volta: többek között szocialista politikusok is ott oldalaztak vele a tévékamerák kereszttüzében a tölgyek alatt. Pedig korábban a keresztvizet is leszedték az álnok republikánusokról: odaát a demokrata pártiak többször számolták át az elnöki szavazatokat, mint szegény asszony a kiflipénzét a diszkont előtt. A kérlelhetetlen békeharcnak meg is lett az eredménye: manapság már vállt vállnak vetve harcolunk a mezopotámiai sivatagban a láthatatlan légió ellen. Az amerikai kultúrfölény pedig, ami immár ránk is átsugárzik, a keresztes háborúk pátoszát öltötte magára, bár kissé eltévesztettük a Szentföldet.
Hála a közös hadügyi filozófiának (egy a zászló, egy a tábor), pontos kulturális programmal rendelkezünk a követendő XXI. századi hadviselést illetően is. Az a leghelyesebb, ha szembenézünk a sokat takargatott ténnyel: az ellenség nem ember. Ha foglyul ejtettük, felesleges például ruhát adnunk rá: egyrészt a sivatagban meleg van, másrészt nem akad bele a póráz. Némi gondot okoz, hogy amikor az általunk fenntartott politikai börtönökben (új nevükön: fogolyközpontokban) szuvenírfotókat készítünk a lemeztelenített hadifoglyokról, vajon az elkészült képeket felhasználhatjuk-e egyúttal a megszállt ország terrorista elemeinek elrettentésére is. Végzetes kulturális elmaradottságuknak köszönhetően ugyanis nem feltétlenül ismerik a mi aprólékosan kimunkált pornográf pózainkat, s nem tudják mire vélni a gondosan elrendezett homoszexuális embergúlát.
Finomításra vár továbbá az is, hogy a barbár módon a levegőbe lövöldöző arab nászmenetet egyetlen célzott rakétatámadással vagy egyenkénti célzott lövésekkel likvidáljuk-e. Szerencsére akad olyan újszerű békefenntartói szituáció, amelyben az amerikai kifinomultság már megtalálta az üdvözítő koreográfiát. Ha például Szíriából hozatunk egy bábpolitikust, aki aztán orvul elárul bennünket – amikor civil ruhában rajtaütünk, feltétlenül konnektorral együtt rángassuk ki a falból a lefoglalt irodai számítógépeket, majd miután felszámoltuk a minősíthetetlenül agresszív ellenállást, a jól végzett munka örömével huppanjunk le a gazdátlanul maradt székekbe, és falatozzuk be az asztali tálakba kirakott gyümölcsöt.
A washingtoni hadviselési kultúrát természetesen csak a tetthelyen, éles szituációban lehet eredményesen elsajátítani. Hála azonban a bölcs magyar kormányzatnak, ennek a tanulási folyamatnak nincs akadálya. Most jó lenni szövetségesnek. Már csupán egyet nem tudok: mit érthetett azon a rádióban a tekintélyes katonai szakértő a világ első számú hadseregéről szólva, hogy az amerikai hadtudomány gyermekcipőben jár? Hát létezik még ennél is fölényesebb kultúra?