Két könyvet emlegettem: az egyik a Magyar sors a Kárpát-medencében, a másik a Varsói Szerződés végnapjai – magyar szemmel. Ez utóbbiról szeretnék többet hallani, mert korszakrendítő történelmi műnek tartom. Hiszen egy nem oly régen letűnt világ vastag takarók alá burkolta az igazságot negyvenöt éves katonai megszállásunk történetéről.
– Kezdem akkor a kétarcú országról, hazánkról. Voltak, akik az 1945-ös változásokat és következményeit felszabadulásként élték meg, és ismét voltak, akik végig azért fohászkodtak: csak egyszer legyünk végre olyan szabadok, ahogyan óhajtanánk. Az utóbbi, a többség csak szenvedte, hogy nem beszélhet szíve szerint, mert ők megszállásról szóltak volna, de arról nem lehetett. Megszállást, azaz hódítást kétfélét ismerünk: egyik, aki magasabb kultúrát visz, másik, aki fejletlenebbet. Az angol hódítók fejlett civilizációt vittek, esetünkben a mongol–tatárok primitívebbet. Rajtunk a történelmünk során hatszáz éves magyar államiságunk kiteljesedése nyomán a törökök is a fejletlen, primitív hódító hatalmukkal érkeztek, az igaz, hogy a saját kultúrájukat, többek között vallásukat nem kényszerítették a meghódított népekre. Mikor a szovjet megszállás megtörtént, már régen túl voltunk két fontos szabadságharcunkon: a Rákóczin, majd 1848–49-en, illetve a mindkettőt követő Habsburgok által diktált békekötéseken. Sőt, már az első világháborút követő trianoni megpróbáltatásokon is, amelynek katasztrófáját megpróbáltuk túlélni. A rövid náci megszállás után következett a szovjet győzelem, amely a katonai mellett ideológiai megszállásával mérhetetlen károkat okozott. A tulajdonformák, a közoktatás, az emberi szabadság után a nemzetállam valósága is eltűnt, illetve arról különösen nem volt szabad többé gondolkodni. Ami a megszállást illeti, ismét a primitívebb hatalom erőszakolta ránk saját államformájának módszereit, a szocializmus ideológiáját, és annak fellebbezhetetlen törvényeit. A legrafináltabb módon, s természetesen a parancsuralom kiteljesítésével elérték, hogy nemzeti ügyről megszólalni sem lehetett. Itt csak szovjethű, internacionalista eszmék és annak kiszolgálói létezhettek. A világhódító szovjet-orosz hadászati tervek egyik előretolt katonai bázisa, fontos hídfőállása lett az ország. S a szovjet erők alá rendelt magyar katonaság is ennek egyik biztosítéka volt. Eleve úgy érkeztek hozzánk: keményen kell tartani ezt az országot, hiszen az egyetlen sziget a megszállt közép-európai országok között, ahol a nagy szláv testvériség gondolata soha nem volt rokonszenves, mi voltunk a sorba soha nem illő idegenek.
– Iskoláinkban még úgy tanították: történelmet csak részrehajlás nélkül szabad írni. Ezt Für Lajos könyvének szerkezete, gondos felépítése, tartalma híven bizonyítja. De mégsem lehet az átsugárzó érzelem, a megrendülés hatásait észrevétlenül hagyni.
– Ami történelmünk során ennyire soha nem következett be, most – nehéz kimondani – sajnos végbement. Elveszítettük önálló jellegünket. Elvették teljes külpolitikai kezdeményezésünket. A nemzeti érdek sehol nem kapott hangsúlyt. Nem válogathattuk meg barátainkat, szövetség, kapcsolat csak azok között születhetett, akikkel megengedték. Kívül és belül egyszerre zúzták széjjel közoktatásügyünket, ezzel együtt létkérdéseink iránti elkötelezésünket, erkölcsi tudatunkat, régi társadalmi életformáinkat, egyszóval mindent, ami a sajátos magyar tartásunkat megőrizte 1945-ig. Mindezzel együtt járt, tragikusan kezdett alakulni népesedésünk. Mi húsz-harminc évvel előztük meg az európai népeknél bekövetkezett népességfogyást, megtetézve 1956 tragédiájával, amikor világba szóródott kétszázezer ifjú, tehát a családalapítók sokasága eltűnt hazánkból. Elmenekültek. Szeretnék emlékeztetni arra, hogy már az 1960-as években Fekete Gyulával együtt – aki a kérdés legjobb ismerője – arról beszéltünk, hogy egy évtized alatt 400 ezer gyermekkel kevesebb született Magyarországon. Ne feledkezzünk meg arról a brutális megszállásról, amit a Kádár-rezsim megszilárdulása követett, ekkor lépett életbe a legliberálisabb abortusztörvény, amelynek eredménye: egy év alatt csak valamivel született több gyerek, mint amennyit terhességmegszakításokkal megöltek. Közben természetesen romlott az élet, alacsony bérek voltak mindenfelé, és az emberek elfordultak az élet próbái elől. A határon túli kisebbség minden alá vetett megkülönböztetését el kellett hallgatni, miközben katasztrofális asszimilációt indítottak a szomszédba szorult véreink ellenében. Itt és ott, a reményvesztettség, az apátia kerítette hatalmába a magyarságot, de erről csak mélyen hallgatni volt szabad.
– Szeretném emlékeztetni olvasóinkat Für Lajos egyik akkori legemlékezetesebb tanulmányára, aminek címe ez volt: Milyen nyelven beszélnek a székelyek? Azt a zavarodottságot, amelyet eredményezett az összefoglalás, ma csak azok számára tudom felidézni, akik olvasták. Az egész ország beszélt róla, a hatalom pedig tajtékzott. Ez a történész tette volt, de hiszen eleve annak készült…
– Igen, mindig történész akartam lenni. A szakmán túl azonban volt valami ki nem mondott eltökéltség és akarat, hogy történészként az egész nép sorsa, ügye kell mozdítson tettekre. Ahonnan érkeztem, akik közül származom, a parasztság helyzete persze hogy nem hagyott érintetlenül. Tehát nem lehet csak a tegnapi történelemmel foglalkozni, mert a felelősség, a hagyományos belső közösségi erő sokunkat ebbe az irányba mozdított. A népi írók hatása, közöttük Illyés Gyula, Veres Péter, Németh László és még Sinka István voltak, akik átütő erővel hatottak rám. Hatásuk, amit írásaikban a faluról hoztak, teljesen átjárta az akkori értelmiség jobbik részét.
– Volt az életében négy szócska, amely élethatározó volt. Az első kettő: Pfúj, fasiszt! A másik kettő: Tak, haraso. Különös alkalmakból született szavak, mégis ezekben világtörténelem feszül, példa erre saját élete.
– Nézzük előbb az első kettőt. 1956 valóban világtörténelmi változásokat eredményezett. Akkor a világ bámulta, hogy szinte puszta kézzel rontanak az emberek – mi, magyarok – a világ legerősebb haderejének. Mert hol a szabadság, ha nem él a nemzetben, a közösségben annak kívánata? A puszta életért kockáztatott mérlegelés sem létezett. Közben a világ s egy másik világhatalom csöndes asszisztálása mellett, ám népek közös örömére az álarc lehullt, a világhódító akarat eddig rejtett és hazug képe teljességben bizonyította az „új világszabadságért” törekvők szándékát. 1956. november 4-én hajnalban fél 5-kor mint valami eszelős horda, berontottak a Forradalmi Bizottság debreceni irodájába, és ötünket elhurcoltak a katonai reptér katonai fogdájába. Öt fegyvertelen személy szoros őrizetben felsorakozott az orosz fegyveres alakulat sorfala között. „Pfúj, fasiszt!” szidalmak és köpdösések közepette érzékeltük a fogadtatást, mintegy a kivégzés előtti hangulatteremtés előjátékát. Ez az alakulat már a „megbízhatatlan elődök” leváltása után érkezett egyenesen valamelyik szovjet bázisról. Magukat már győzteseknek tekintették. Kihallgatások, fenyegetések következtek. Kétszemélyes fogdában tizenöten szorongva vártuk a teljesen bizonytalan holnapokat. És most váltsunk helyszínt. Moszkvában az Antall József miniszterelnök vezette küldöttségben, a fiatal, kéthetes kormány honvédelmi minisztereként, a Varsói Szerződés (VSZ) felülvizsgálatának kezdeményezőiként az új szovjet vezetés és valamennyi tagország jelenlétében előterjesztettük az MDF és a kormány, a magyar parlament, a választóink, tehát országunk egybehangzó akaratát: mi nem a VSZ fenntartásán belüli átalakításokról, hanem annak a felülvizsgálatáról szeretnénk tárgyalni, az időszerűtlenné vált szövetség megszüntetését akarjuk. Antall József miniszterelnök bejelentése után, amikor leült, valami olyan dermedt csönd következett, amit nem lehet elfelejteni. A mi szándékunkkal akkor nem értettek egyet a megszállt országok küldöttségei, de ellenezték a nyugati nagyhatalmak is. A szavak egyszerűen mellbe vágták a résztvevőket. És ekkor, némi szünet után Gorbacsov, a legfőbb hatalom képviseletében megtörte a kínos csöndet, s ennyit mondott: Tak, haraso. Majd tárgyalási szünetet következett. Világtörténelmi pillanatok voltak? Igen. És bennem akkor fölmerült, szinte megelevenedett az a megaláztatás, amit ott a debreceni repülőtéri fogdában, saját országunk földjén halálfélelemben 34 évvel korábban átszenvedtem.
– Tak, haraso. A történelmi hűség kedvéért azért kérem, idézze föl az előző nap estéjét, mert arról nemhogy elfeledkezett, de semmit sem tud a közvélemény.
– Kissé elszomorító. Mi, a magyar küldöttség tagjai moszkvai nagykövetségünk vendégeiként együtt töltöttük az érkezésünk utáni estét a követség tagjaival és másokkal. A miniszterelnök úr megkérdezte véleményüket a másnapi előterjesztésre kerülő elgondolásainkról. Csak úgy záporoztak felénk az ellenvélemények. Ezt nem lehet. Ezt mégsem kellene. Ártunk saját magunknak. De ártunk Gorbacsovnak is. Megbénulhat a peresztrojka. Ez nem jó a Nyugatnak sem. Most ők ezt nem is várják tőlünk. Kifogás kifogást ért, amikor mi azzal vetettünk véget a vitának: nekünk van egy kormányprogramunk, minket a parlament, az ország hatalmazott föl, és ez a demokrácia próbája. Nem értették. Még a beidegződött félelem is dolgozott, mi mindenesetre tudtuk, hogy csak ketten vagyunk igazán egy akaraton, de mellettünk – mögöttünk az ország. 1956 álma és akarata akkor ott másnap, Moszkvában abban a két rövid szócskában győzött: Tak. Harasó. Erről soha nem beszélhettünk többé Gorbacsovval, de ők azt tervezték, oszoljon föl a Varsói Szerződés, de vele egy időben a NATO is. Így aztán az sem csoda, hogy a világ nem követte a leszerelésben az emberiség általános óhaját. Akárhogyan is, de a mi helyzetfelismerésünk és eltökéltségünk jogos és fontos volt. Bebizonyosodott: eljárt az idő a Varsói Szerződés fölött, de a nyitány után a folytatás nem volt ilyen egyszerű.
– Mi következett ezután?
– A Politikai Tanácskozó Testület ülése után a katonák következtek. Hatalmas teremben, tizenkét magas rangú szovjet főkatona körében, akik között vezérezredesek, tábornokok és marsallok voltak, csak én és egyetlen katonai tanácsadóm, a magyar vezérkari főnök kerültünk igazi kereszttűzbe, amelynek lényegét ma úgy jellemezhetném: mégis, mit képzelnek ezek? Volt, aki szinte minősíthetetlen hangon próbált leckéztetni, de én hajthatatlanul ismételtem: ez a magyar parlament, az újonnan választott kormány, a magyar nép megmásíthatatlan akarata. Ott, akkor azért felidéződött bennem, hogy útban Budapestről Moszkva felé Antall József megkérdezte tőlem (és ezt sokan rosszul és rossz helyszínt emlegetve idézték): Mit gondolsz, Lajos, visszajövünk? A kérdésből is látható: tudtuk, hogy ez nem olyan egyszerű és egyértelmű út.
– Könyve ismerete nélkül fogalmunk sem volt, milyen katonai erő tartózkodott országunk területén. Mekkora sereget kellett kivonni tőlünk és mennyi időbe telt a hazatelepülés?
– Mintegy száz városban, községben, számos megyeszékhelyen hatezer objektum húszezer hektáron, száztízezer katonai és a katonasághoz tartozó polgári személy tartózkodott hazánk területén. Csak összehasonlításként az egész magyar hadsereg meg sem közelítette technikában, felszereltségben az itt tartózkodó erőket. A légierő éppen kétszerese volt a miénknek, de a hatékonyságukat nem mérhetjük össze. A megértéshez még annyit: hatvan-hetvenezer vagont igényelt az itt állomásozók vasúton való hazajuttatása. Ekkor éreztük igazán, hogy megszűnt egy fegyveres szövetség, amely tulajdonképpen világuralmi célokból jött létre.
– A kivonulás után mást sem lehetett hallani, mint fanyalgást, kritikát, mintha bagatellizálni lehetne a történteket.
– Nagyon szomorú lesz, amit ki kell mondani: aki megszokta a szolgaságot, az nem értékeli a szabadságot. Mi történt az első fellélegzés után? A sajtó, amely az idegen uralmi rendszerben az egyik legalantasabb szerepet játszotta négy és fél évtized alatt, meg sem kísérelte, hogy levesse a kényszerzubbonyt. Egyetlen mélyebb lélegzetvétel után a szovjet érdekeket kiszolgáló pártelit újra hatalomra került, így a jól nevelt sajtó azonnal elfoglalta méltó helyét. Tudjuk, az a bizonyos pártelit gyorsan igazodott, megkereste és megtalálta, kiket is kell a megváltozott viszonyok között kiszolgálni, s azonnal felsorakozott. Előbb, átmenetileg még piacgazdaság volt a fedőnév, aztán kiteljesedett a bankárvilág. Ki a legjobb, legeredményesebb pénzügyes, ha nem a pártban képzett? És hol a hatalom? Ahol a pénz található. Azt sem feledhetjük, 1945-től kiépült egy olyan bel- és külföldi hálózat, amely az egész országot átszőtte. Ám gondosan ügyeltek arra, hogy a hálózat kapcsolatai úgy épüljenek mindenfelé, hogy annak segítségével zökkenő nélkül történjék minden átállás, és a „működés” zavartalan legyen. Mi található ma a tegnapi pártelit kezében? A gazdaság, a média, az oktatás, az egészségügy és természetesen az uralmi-állami hatalom. Talán kicsit előreszaladtam. De válaszom magyarázata, hogy miért is nem örült az ország egy része igazi felszabadulásunknak, amikor az utolsó szovjet katona is elhagyta hazánk területét.
– Természetesen a kivonulást is meg kellett fizetni.
– Az volt még csak az igazi alkudozás. Röviden erről annyit, hogy a nálunk állomásozó hadsereg elhelyezéséhez komoly összegekkel járult országunk, miközben azt a szemrehányást is megkaptuk, hogy bezzeg Németország nem ennyit fizetett. Válaszul megjegyeztük: ha a mi országunk kétharmada nem lett volna a kivonulók által megszállt terület, mint a németek esetében, mi is többet fizetnénk. Akkor a szovjetek olyan ötlettel hozakodtak elő: amit ők fölépítettek, az az ő tulajdonuk. A magyar jog viszont kimondja világosan: ha az ország elidegeníthetetlen földjére épít bárki, bármit, az a nemzet tulajdona marad. Ezek mind utózöngék. Mindenesetre Jelcinnel végül is szót értettünk. Ő mondta ki az utolsó szót az úgynevezett nullszaldós elszámolásra. Ami a legfájdalmasabb: ilyen világméretű eredmények ellenére az ellenzék és a média csak mocskolni tudta a kormányt. De hát hol lesz már az a sok-sok sár meg cinikus sárdobáló, amikor majd az utókor hiteles történelmi mérlege elkészül? Csak hát nem lehetne ezt az igazságot osztó pillanatot előre hoznunk? A „pozíciók” ma mások ugyan, mint akkor (az ellenzék most kormányozgat), de a lényegük maradt. Vagy még rosszabb lett: a mutyizgató gátlástalanság ma már minden képzeletet felülmúl. Adyval szólva: Törtetnek bátran a senkik, és meglapul az igaz ember.
Für Lajos történész Egyházasrádócon született 1930. december 21-én. Középiskoláit a csurgói Csokonai gimnáziumban végezte. Felvételt nyert a Debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetem történelem szakára. 1954–56: a KLTE Történeti Intézet tanársegéde. 1956-ban a Debreceni Kossuth Kör, majd a Hajdú-Bihar Megyei Forradalmi Bizottság titkára. A szovjet csapatok rövid időre internálják. 1957–58: állásnélküli. 1958–1961: a Debreceni Református Kollégiumban könyvtáros. 1961: rakodómunkás. 1961–63: Dabason, majd Pestújhelyen általános iskolai tanár. 1964–78: A Magyar Mezőgazdasági Múzeum tudományos munkatársa. 1988–2000: egyetemi tanár. 1971: a történelemtudományok kandidátusa. 1983: a tudományok doktora. 1987: az MDF alapító tagja. 1990–1998: országgyűlési képviselő. 1990–1994: honvédelmi miniszter. Tudományos munkái: Kertes tanyák a futóhomokon (1983); Magyarország embervesztesége a második világháborúban (1987); Szabadon szeretnék sírni (1993); Magyar sors a Kárpát-medencében (2001); A Varsói Szerződés végnapjai magyar szemmel (2003).
