Stasi-ügynök volt a médiasztár

Senki nem kerülheti el a sorsát. Különösen akkor nem, ha éveken keresztül mások életének illegális sírásójaként folytatott aknamunkát. Az NDK titkosszolgálatának az Egyesült Államokba került, majd onnan Berlinnek csak a közelmúltban visszaadott iratai, az úgynevezett Rosenholz-akták lehetőséget nyújtanak arra, hogy a magukat már régen biztonságban érző Stasi-ügynökök nyomára jusson a keleti spiclirendszer történetének és munkamódszereinek felderítésével foglalkozó hivatal. Így bukott le a Horizont című szaklap által a múlt év „médiaemberévé” választott Bernd Runge, az amerikai piacon vezető szerepet játszó Condé Nast sajtóimpérium németországi főnöke.

Runge az NDK állambiztonsági minisztériumának szolgálatában állt, és tetemes összegek ellenében végezte besúgótevékenységét. Az ADN keletnémet hírügynökség Budapesten akkreditált tudósítójaként a nyolcvanas évek végén hangyaszorgalommal figyelte a magyar politika alakulását is, és az újságírói kíváncsiság leple alatt közeledett az úgynevezett „másként gondolkodókhoz”, a velük kapcsolatot teremtő keletnémet ellenzékiekhez. Attól sem riadt vissza, hogy több nyugati kollégáról – így a Reuters, az El Pais és a Les Echos munkatársairól – készítsen jelentéseket. Az „Olden” fedőnév alatt működő Runge szívesen találkozott áldozataival a fővárosi kávéházakban, vagy a Ligetben, a Hősök tere környékén. A „budapesti forrás” gazdagon bugyogott – ezt bizonyítják a most napvilágra került akták.
A ma 43 éves Runge besúgókarrierje Moszkvában, a Nemzetközi Kapcsolatok Intézetében (IMO) kezdődött 1981-ben, ahol tanulmányai mellett már odaadóan informálta kelet-berlini megbízóit társai életéről. „Ügyes, jó beszédkészségű, gyorsan képes kapcsolatokat kiépíteni” – jellemezte őt a keletnémet központ illetékes tisztje. Az államvédelmi minisztériumban komolyan foglalkoztak a gondolattal, hogy véglegesen állományba vegyék, a terv azonban meghiúsult a jelölt házassága miatt. Egy honvédelmi minisztériumban dolgozó vezérőrnagy lányát vette feleségül, és tekintettel a katonai „biztonsági igényekre”, az apparátus lemondott állandó belsős alkalmazásáról. Adottságait azonban továbbra is sokra értékelték, és „Olden” átkerült az állambiztonsági tárca elhárítóosztályára. Igyekezett meghálálni az iránta megnyilvánuló bizalmat. Saját lánytestvérét is „átvilágította”, amikor az áttelepülési engedélyért folyamodott az NSZK-ba. Sőt ígéretet tett arra, hogy továbbra is figyeli a „hűtlen rokon” életét. A peresztrojka térhódításával „Olden” gondjai gyarapodtak, s 1989. november 3-án, hat nappal a berlini fal megnyitása előtt azzal a kérdéssel fordult megbízóihoz, hogy azok felkészültek-e a róla feltárt iratok megsemmisítésére. Az állambiztonsági minisztérium válasza a reális politikai helyzet teljes félremagyarázásának jegyében érkezett, mondván, „az NDK helyzete kritikus ugyan, de a hatalmi struktúrák továbbra is kézben vannak”.
A fennmaradt Stasi-papírok tartalma most utolérte a besúgót, aki a sajtó kereszttüzébe került. Az ország két vezető hírmagazinja – a Der Spiegel és a Focus – egy időben kapta fel az ügyet, és a rendelkezésre álló írásos bizonyítékokat kiértékelve megállapította: „Bernd Runge nem áldozat volt, hanem tettes.” Az újraegyesítést követően a nyugati kiadókhoz benyújtott pályázataiban természetesen elhallgatta spiclitevékenységét. A vele szemben felhozott vádakra ma banális magyarázatot ad: „Az NDK minden polgárának kötelessége volt jelentéseket készítenie.”
A Runge-affér botrányhangulatát tovább fokozta a Condé Nast International kiadóvállalat vezetőjének, Jonathan Newhouse-nak a reakciója: „Számunkra nem lényeges az NDK titkosszolgálatával fenntartott, évtizedekkel ezelőtti kapcsolata. Bizalmunk töretlen.” A tisztességét vesztett német médiamenedzser pozíciója tehát mindaddig biztos amerikai megbízóinál, amíg tevékenységét üzleti siker kíséri.