Az utolsó foci

K u l t ú r s o k k

Amikor George W. Bush a múlt hét pénteken látogatást tett a Vatikánban, és a szentatya fogadta őt, az amerikai elnök „focival” érkezett II. János Pál rezidenciájára. No, nem az amerikaifutballban használatos, ovális alakú labdával, de még csak nem is az európai, gömbölyűbb változatával: „football”, azaz foci névre hallgat az a méretes aktatáska, amelyet – mint letűnt időkben a hatalom jelvényeit – az amerikai elnök után visznek hűséges emberei, bárhová is utazzon az Egyesült Államok feje. Az aktatáskában az amerikai nukleáris arzenál indítókódjai találhatóak, vagyis ha kitörne a harmadik világháború, az amerikai elnök – aki egy személyben az USA hadseregének főparancsnoka is, és aki egyedüliként rendelkezhet az atomütőerő bevetéséről, akárhol is tartózkodik a világban – képes kiadni a parancsot az elsöprő csapásra.
Miközben a 84 éves egyházfő jól hallhatóan, bár néhol nehezen érthetően az elé helyezett mikrofonba olvasta remegő kezében tartott papírról nyilatkozatát, amelyben a béke megteremtését sürgette, és a mellette helyet foglaló ifjabb Busht emlékeztette, hogy a Vatikán kritikusan szemléli Amerika közel-keleti háborús kalandját, a szomszéd szobában a márványpadlóra helyezve, Paul Montanus tengerészgyalagos százados lábai között, ott várakozott az a bizonyos aktatáska.
Persze a foci nem először járt ilyen formában a Vatikánban. 1987-ben Ronald Reagant kísérte el az akkor még ereje teljében lévő II. János Pál pápához. (Ronald Reagan nevéhez fűződött a Vatikán és az Egyesült Államok közötti diplomáciai kapcsolatok felvétele.) A táskát akkor is egy azonos beosztású tiszt hordozta az elnök mögött. A százados azonban akkor egy pillanatra sem engedte ki a focit kezéből, sőt mi több, a táska mindvégig oda volt szíjazva csuklójához. Akkoriban persze még létezett a Szovjetunió, és a kódokat tartalmazó bőröndöt a Vatikán folyosóin sem érezték biztonságban az amerikaiak. Hiszen csakúgy, mint most, a „focit” arra az esetre vitték el a Vatikánba is, hátha az elnököt a pontifex palotájában vagy útközben éri az utolsó nagy ütközet híre. Az Armageddon.
Az utolsó foci.
Amelynek közelségében – és hogy végidőket élünk – ifjabb Bush és Reagan is szilárdan hitt. A most elhunyt Ronald Reaganről, Amerika egyik legnagyobb elnökéről is feljegyezték már, hogy közel-keleti politikájában helyet kapott egyfajta bibliai felhang is, amely az aktuálpolitikai eseményeket egyszersmind igyekezett beilleszteni a keresztény-zsidó eschatologiába. Reagannél azonban mindez sohasem homályosította el a fő célt, a „gonosz birodalmaként” számon tartott Szovjetunió legyőzését. Thomas Friedman, a New York Times mértékadó publicistája írta legutóbb megjelent könyvében, hogy George W. Bush politikája nem egyszerűen a reagani politika továbbvitele, hanem „Reagan a négyzeten”.
Ilyeténképpen – bár aligha helyeselhetjük – nem csodálkozhatunk, hogy a végidők bibliai értelmezése fokozottan helyet kap az elnök döntéseiben: mára már a kulcsfontosságú politikai kérdésekben is érződik azoknak a fundamentalista keresztény vallási csoportoknak a befolyása, amelyek a nyolcvanas évek elején kezdték el kiépíteni csatornáikat a Fehér Házhoz.
Az amerikai Village Voice című hetilap néhány héttel ezelőtt konkrét értesüléseket szerzett arról, hogy miként is jelenik meg ez a befolyás az elnök Izraellel folytatott politikájában. A liberális újság – birtokába került bizalmas e-mail üzenetekre hivatkozva – nem kevesebbet állított, mint hogy a Nemzetbiztonsági Tanács (amely az amerikai kormányzat nemzetbiztonsági kérdésekben illetékes legmagasabb döntéshozó testülete) közel-keleti főtanácsadója a végidőket váró pünkösdista egyházak képviselőivel folytat rendszeres konzultációkat. E megbeszéléseken az egyházfik igyekeznek elérni, hogy Washington „Izrael-politikája egybevágjon az szektariánus ítéletnapi forgatókönyvekkel”.
E forgatókönyvek egy ponton megegyeznek: nem szabad a palesztin államot kikiáltani, mivel – hitük szerint – addig, amíg az ószövetségi Izrael egysége helyre nem áll, és Salamon templomát újjá nem építik, nem valósul meg Krisztus második eljövetele (Saron gázai kivonulása és a palesztin állam létrehozása pedig nyilvánvalóan lehetetlenné teszi az ószövetségi Izrael megvalósítását).
Ez így elsőre meglehetősen komolytalannak hangzik, ám ne felejtsük el, hogy ez a fajta vallási buzgalom találkozik most a neokonzervatív, pragmatikusabb washingtoni politikacsinálók Izrael-párti nézeteivel, ami igencsak hatékonnyá teszi a társadalom konzervatívabb felében nagy támogatottsággal rendelkező pünkösdisták érdekérvényesítését a Fehér Házban.
Nyilvánvló, hogy a pünkösdisták egyszeri hívei rendes istenfélő emberek. Magyarországi fiókszervezetük, a Hit Gyülekezetének tagjai fölött is dőreség lenne pálcát törni azért, mert Németh Sándor, a hazai felekezet vezetője szemellenzős Izrael-pártiságában meggondalatlan beszédre ragadtatja magát, és kijelenti: „Egy arab először terrorista, és utána ember.”
Hanem hogy az Egyesült Államokban e felekezetek vezetőinek messiásvárása meghatározólag hat a világ egyetlen szuperhatalmának politikájára, primitív önbeteljesítő jóslattá változtatva az ó- és újszövetségi jövendöléseket, ez több mint nyugtalanító. Már csak azért is, mert e politikailag befolyásos amerikai egyházi közösségeknek az elnökválasztás évében mindenképpen elkötelezettje lesz az újraválasztásért küzdő George W. Bush, akinek minden republikánusszavazatra szüksége lesz az ősszel.
Miközben a foci ott imbolyog pár méterrel az elnök háta mögött. Nyugtalanságunkat az sem csillapítja, hogy a kezdőrúgást ezen a meccsen Oszama bin Laden végezte el.