Bin Laden és a globalizáció

Manapság felkapott lett iszlám és judaizmus, illetve iszlám és kereszténység konfrontációjáról, civilizációk harcáról, kultúrák összecsapásáról beszélni, nemcsak ezzel magyarázni a nemzetközi terrorizmus kérdését, de nagyhatalmak, regionális szövetségek és egyes országok vetélkedését, szembenállását is divatos erre a vulgáris ürügyre redukálni.
További igen ártalmas nézet az iszlám országoknak a középkor során bekövetkezett gazdasági és politikai stagnációját az iszlám lényegéből eredeztetni, fejlődésképtelen vallásnak vagy eszmerendszernek, történelmi zsákutcának bemutatva, ahol a vallás, a társadalmi viszonyok bénítják a termelési viszonyok fejlődését.
Valójában azonban a probléma gyökere inkább gazdasági jellegű.
Az Omajjád, majd az Abbaszida kalifátus tündöklését, az iszlám nyugat-európai, afrikai és közép-ázsiai, valamint indiai hódításait követően a mozlim kalifátus számos utódállamra fragmentálódott. Az iszlám világ politikai szétesése hozta magával a keresztes háborúk időszakát, vagyis a földközi-tengeri kereskedelem feletti ellenőrzésért vívott háborúkat, amelyek ilyen formában nem az iszlám és a kereszténység konfrontációjából keletkeztek. Hangsúlyoznunk kell, hogy egészen az európai gyarmatosítás megjelenéséig mozlim, keresztény, zsidó és hindu közösségek számos helyen békésen éltek egymás mellett. Ami a zsidóságot illeti, megjelenésük, illetve tevékenységük Palesztinán kívül sem volt új keletű, és nem voltak az európai gyarmatosítás „ötödik hadoszlopának” tekinthetők. Palesztinában a zsidóság jelenléte folymatos volt, ezenkívül Észak-Afrikában, Etiópiában, az Arab-félszigeten és a zsidók perzsiai fogságának idejéből a mai Irak területén és Perzsiában (a mai Irán területén) éltek nagyobb zsidó közösségek, békében a helyi lakosság más rétegeivel, mindenütt őslakóként és nem bevándorlónak tekintve. Medinában már Mohamed próféta idején tekintélyes zsidó közösség élt, amellyel az arab törzsek nem háborúztak, hanem békésen kereskedtek. Perzsiában, a mai Iránban, a Kaszpi-tenger mentén, a zsidó vallású perzsákat tatoknak nevezik. Afganisztánba a XVI. századtól kezdődően Perzsiából kezdtek bevándorolni, először Herátban majd Kabulban alakultak nagyobb zsidó közösségek. (Az a babona, miszerint az afgánok [pastunok] lennének az elveszett zsidó törzs, nélkülöz minden történelmi alapot.) Közép-Ázsiában Bukharában volt még jelentős zsidó közösség, amelynek semmiféle konfliktusa nem volt a helyi lakossággal.
Amerika felfedezésével a világgazdaság, a nemzetközi kereskedelem immár valóban globális méreteket öltött, s a mediterráneum térsége, valamint a Közép-Ázsiát Belső-Ázsiával, Indiával, Kínával és Európával összekötő selyemút gazdasági jelentősége háttérbe szorult. A világgazdaság perifériájára sodródás hozta magával a mozlim világ gazdasági stagnációját s ennek következtében politikai hanyatlását. Ilyen értelemben a nyugati világ rekesztette ki a térséget, és nem az iszlám politikai vagy spirituális lényegében van az elzárkózás. Ebben az időszakban az oszmán-török, a Szafavida, majd Kadzsar perzsa birodalom és az indiai mogul birodalom voltak az iszlám világ jelentősebb birodalmai, amelyeknek mindegyike a XVI. századtól folyamatosan szembesült az európai gyarmati hódítókkal.
A megroppanó mozlim birodalmak különbözőképpen reagáltak a gyarmatosításra. Egyesekben félgyarmati, másutt közvetlen gyarmati függés alakult ki. Az oszmán birodalom és Perzsia az első világháborúig névlegesen megőrizte függetlenségét, de kénytelen volt szélesre tárni kapuit az idegenek előtt, kereskedelmi koncessziókat és politikai engedményeket adott nekik. Perzsia, Afganisztán és Közép-Ázsia a XIX. század során a terjeszkedő orosz cári és a brit birodalom indiai gyarmatbirtokai közé szorult, és nagyhatalmi versengés színtere lett. A mai Afganisztánt e versengés összeütközéseinek tompítására ütközőállamként hozták létre, amely viszont elzárkózással kísérelt meg védekezni.
A régiók gazdasági fejlettségének megfelelően az iszlám világ népei körében mindmáig különböző tudatszintek együttes vagy külön-külön előfordulása jellemző: vallási, törzsi, etnikai és nemzeti tudat. Ezek közül a legtisztábban a vallási tudatszint definiálható, és a legegyértelműbb disztinkciós eszköz. Mozlimok és nem mozlimok, mozlimok és hitetlenek, mozlimok és idegenek. Ez világos vízválasztó. Nem véletlen, hogy a mozlim világ korai gyarmatosításellenes mozgalmai, korai nacionalistái mind pániszlámisták is voltak. Az iszlám volt az a zászló, amely alatt a gyarmatosítástól sínylődő, elnyomott nemzetek közös sorokba tudtak rendeződni. A vallási tudatszint, különösen a pániszlámizmus képes gazdasági érdekekként is megjelenni. Nem véletlen, hogy a pániszlámizmus és pántürkizmus az oszmán birodalomban és főleg a cári birodalom területén nem egymás ellenlábasaként, hanem egymásba ölelkezve jelent meg, szemben a modern kisnacionalizmusokkal, amelyek más tudatszintet képviselnek, mint az umma, a mozlim hívők közösségének a nemzeti különbségeket tagadó, nemzetek felett álló vonásainak hangsúlyozása. A pániszlámizmus azokban a régiókban terjed, ahol a lakosság etnikailag sokszínű, de vallásilag heterogén (mint például a pániszlámizmus szellemi atyja, Dzsamaluddin Al-Afgani idején Afganisztánban és Perzsiában, majd a tálibok Afganisztánjában), vagy ahol a lakosság vallásilag és etnikailag homogén, de nem jutott el a nemzeti tudat szintjéig, csak törzsi és vallási tudatszint van jelen (például Szaúd-Arábiában).
A tálibok Afganisztánja bonyolultabb jelenség. A tálibok és az Al-Kaida közössége soknemzetiségű közösség a pániszlámizmus ernyője alatt, ám a tálib mozgalmat olyan pastun nacionalisták hozták létre, akik a modern kisnacionalizmust kívánták álcázni a pániszlámizmus leplével, ám Afganisztán olyan vidékein terjedt, ahol a lakosság csak a törzsi és vallási tudatszintet ismerte, tudatuk nem szintetizálódott a nemzeti szinten. Közép-Ázsiában, amikor még nem különültek el a modern nemzetek és ugyancsak a törzsi és vallási szint, valamint az etnikai-nyelvi tudatszint létezett, amely szintén nem épült fel a nemzeti tudat szintjéig, azért tudott a pántürkizmus a pániszlámizmus helyettesítőjeként annak nyomába lépni.
A modern nacionalizmus azonban a pániszlám eszmék történelmi ellenlábasa gyanánt jött létre. A pánarab eszmerendszer szülőatyja, Michel Aflak libanoni keresztény arab volt, és az arab nacionalizmus zászlóvivői többségükben szíriai, libanoni, palesztinai és egyiptomi keresztények. A Gamal Abdel Nasszert Egyiptomban 1951-ben hatalomra segítő szabad tisztek mozgalmának és a palesztin szervezeteknek egyaránt számos keresztény tagja volt és van, akárcsak Szaddám Huszein szekularizált rendszerének, elég megemlítenünk Tarik Aziz miniszterelnök-helyettest. Egyiptomi kopt keresztény Butrosz Gháli, az ENSZ korábbi főtitkára is. A modern kisnacionalizmusok szemben állnak a pániszlámizmus nemzetekfelettiségével, Egyiptomban Nasszer idején a modern arab nacionalizmust és a regionalizmust kiegyensúlyozó erőként állították szembe az iszlámmal, Nasszer hármas kör elmélete úgy szólt, hogy Egyiptom nemcsak az iszlám világ, de az arab világnak és Afrikának is a központja.
A gyarmatosítás közvetlen és közvetett (külföldi tőkés csoportoknak kereskedelmi, bányászati engedmények) formájában a tőkés termelési viszonyok megjelenésének, kibontakozásának engedett teret, de felemás vagy kezdetleges módon, így torz struktúrákat eredményezett, ám következtében létrejött a nemzeti burzsoázia és értelmiség, amely a nemzeti felszabadító mozgalmak élére állt. Az első világháború befejeztét követően az oszmán-török birodalom felbomlásával, majd a brit és francia mandátumigazgatás megszűnésével modern nemzetállamok jöttek létre a térségben, szekuláris vezetőkkel, akárcsak Perzsiában, ahol a Kadzsar dinasztia bukását követően Reza sah létrehozta a modern Iránt. Afganisztánban Amanulláh hasonló modernizációs reformokat akart véghezvinni, mint Musztafa Kemal Atatürk Törökországban vagy Reza sah Iránban. Akárcsak az arab világban, a kialakuló nemzeti burzsoázia zöme Törökországban, Iránban és Afganisztánban is az új modern nemzetállam államalkotó nemzetéhez tartozott, de egyben vallási kisebbséghez. Kemal Atatürk szaloniki zsidó volt, Reza sah támaszkodott a nem mozlim (zoroasztriánus és zsidó) perzsa tőkés csoportokra, Afganisztánban pedig a kereskedelmi és pénzügyek zömmel indusok (szikhek és hinduk) kezében voltak. Közép-Ázsiában, ahol korábban erős volt a pániszlámizmus és pántürkizmus, Sztálin alatt kisnacionalista alapon szervezték meg az új köztársaságokat, teremtették meg a kialakuló új nemzetek, nemzetiségek etnikai arculatát (sokaknak nemcsak nemzettudatuk nem volt, de még írásbeliségük sem) a kisnemzeti elkülönítés (korenyizacija) elve alapján. A modern nemzetállamok mindenütt szekularizáltak voltak és szemben álltak a vallással vagy legalábbis a vallási türelmetlenséggel. Ez még a brit gyarmati uralom utáni indiai szubkontinensre is jellemző volt, az indiai Muzulmán Ligában is túlsúlyban voltak a modernizáló erők.
Olyan országokban, ahol még a törzsi és vallási tudatszint nem szintetizálódott nemzeti tudattá, és gyengék voltak vagy ki sem alakultak a tőkés viszonyok, valamint nem léteztek vagy gyengék voltak a modernizáló erők, a törzsi társadalom és iszlám sajátos modellje jött létre, amely elzárkózással védekezett a külső hatások ellen. Ilyen a szaúdi vagy az afganisztáni tálib modell.
Az iszlám vallás a XX. század utolsó harmadában reneszánszát éli. Iránban teokratikus állam jött létre, Afganisztánban az iszlám hitharcosai, a mudzsahidek megdöntötték a baloldali rezsimet, az arab világban a szocialista orientáció vagy az arab szocializmus kísérletei kudarcot vallottak, és teret nyer a konzervativizmus, a vallási fanatikusok (a Muzulmán Fivérek, a Dzsamia Iszlamia), a politizált iszlám államok felettivé és nemzetközivé váló szervezetei egyre militánsabb jelleget öltenek, és a Nyugat-barát, szekularizált redszerek megdöntésére törekednek Egyiptomban, Algériában és másutt is. Az iszlám pártok a Török Köztársaság történetében először nyertek a választásokon és alakítottak kormányt, Pakisztánban pedig a 2002. októberi választásokon a szavazatoknak mintegy 25 százalékát szerezték meg. Nemcsak a nemzeti burzsoáziát és nemzeti hadsereget, de a baloldalt is kiszorítják az iszlám mozgalmak, ugyanazon radikális Nyugat-ellenes, a tőkés társadalmat bíráló radikális retorikát alkalmazva, ugyanazon társadalmi rétegeket célozva meg, mint e pártok.
Mi az iszlám előretörésének, a nyugati szocialista és szocialista orientációs és mindenfajta modernizációs modellek bukásának oka? Semmiképpen sem a nyugati zsidó-keresztény és az iszlám kultúrák összeférhetetlensége. Mint ahogy érzékeltettük, a probléma mindenekelőtt gazdasági, a centrum és periféria viszonyáról, a korábbi modernizációs modellek gyenge, felemás és ellentmondásos mivoltából adódik, a politizált militáns iszlám mindenekelőtt a világgazdaság perifériájára szoruló milliók érdekképviseletét vállalja fel. A magas demográfiai ráta miatt az iszlám országaiban húsz év alatt a lakosság megduplázódik, a munkanélküliség óriási, a Nyugat nem ipart akar ezekbe a bizonytalan politikai és jogi környezetet jelentő országokba telepíteni, hanem nyersanyagkészleteiket kiaknázni. Ugyanakkor a militáns iszlám is globalizálódik, ő is mindenekelőtt a nyersanyagkészletek feletti ellenőrzésre, szupranacionális struktúrák, vállalatbirodalmak kiépítésére törekszik: ilyen, az Al-Kaida, Bin Laden birodalma is, jóllehet e szervezet a terrorizmus vállalhatatlan eszközrendszeréhez nyúlt. Mindenesetre tény, hogy az Al-Kaida túllépte kezdeti strukturális határait, adminisztratív szervezetből licenceszme lett, helyi hálózatok laza kollekciója, amely autonóm módon működik, az Al-Kaida radikális programja, a világdzsihád ideológiája által működtetett globális mozgalmat alkotva.
Ami a szellemieket illeti, nem a vallási, kulturális különbségek fontosak (annál is inkább, mert az iszlám és kereszténység közös, egyaránt judaisztikus gyökerű, és az iszlám és judaizmus között több a hasonlóság, mint a különbség), hanem a kereszténység és az iszlám eltérő társadalom- és közösségfelfogása, az egyén és társadalom viszonyáról alkotott nézetek különbözősége okoz konfliktusokat. Az iszlám, akárcsak régen a zsidóság és akárcsak a marxista közösségfelfogás, az egyént pusztán annyira értékeli, hogy mennyire erős tagja közösségének, mennyire beágyazott saját közösségének szövevényébe (család, klán, törzs, valamint a hívők közössége). A mozlimok azt vallják, hogy ezzel szemben a kereszténységen alapuló nyugati kultúrák (ma már többé-kevésbé ilyennek tekintik a zsidóságot is) az egyén boldogulására helyezik a hangsúlyt, a társadalmat egyének (szavazópolgárok, munkavállalók) atomizált mikro- és makrokozmoszának tekintik, ahol az egyén kiemelkedése, személyes boldogulása érdekében bármire hajlandó a többi egyénnel szemben, őket nem közössége tagjainak, segítőinek, hanem vetélytársainak tekintve.
Következésképpen a különféle iszlám mozgalmak a gazdasági stagnáció, marginalizáció, a globalizáció negatív hatásai elleni harcot mindenekelőtt a közösség teremtő erejében látják. A politizált, militáns iszlám fasisztikus szélsőségeivel szembeni küzdelmet mindezek következtében nem a világ önjelölt csendőrének országról országra folyó megleckéztető és nyersanyagszerző háborúja jelenti, hanem a leszakadó régiók társadalmi-gazdasági, politikai problémáinak belülről eredő és gyökeres megoldása, egy emberségesebb, közösségteremtő társadalom ígérete megreformált, korszerű politikai manifesztációval.