Fegyver nélkül a tajgában védtelen asszony az ember. Farkasok tizedelik a csordáinkat, és mi tehetetlenek vagyunk – panaszkodnak a szaranpauli járási központhoz tartozó ötös számú rénszarvastenyésztő brigád férfi tagjai. Ritkán siránkoznak a kemény élethez szokott manysik, de elkeseredésük érthető, hiszen itt, az Urál északi vonulatainál, nyolcvanhat kilométerre az utolsó lakott településtől igencsak kiszolgáltatott az ember. Elsősorban éppen a terroristák „hős” ellenfeleivel, a helyi nacsalnyikokkal szemben, akik sok-sok jó pontot szerezhettek a felsőbb vezetésnél, hiszen úgymond illegálisan tartott fegyvereket gyűjtöttek be az utóbbi hónapokban a félanalfabéta bennszülöttektől. A rénszarvastartók pedig törhetik a fejüket, hogy mivel védjék meg állatállományukat a megszaporodott farkasoktól, hiszen új engedélyt még csak-csak kiválthatnának, de fegyverre a legtöbb családnak nem telik a tizenöt–húszezer forintnak megfelelő fizetésből. A tapasztalt vadászok a vonyításokból tudják, hogy tíz farkasból álló falka ólálkodik éjjelente a mindössze egy vigvamszerű sátorból és a rénszarvasokat védő karámból álló tanyájuk körül. A farkas szerencsére félénk jószág, könnyű elriasztani zajjal. De ezért a férfiak minden éjjel kénytelenek kimászni a meleg sátorból, hogy botokkal ütögetve a fákat igyekezzenek elijeszteni az ordasokat. A farkasok azonban kitapasztalták, mikor alszanak a legmélyebben az emberek, és olyankor cserkészik be az iramszarvasokat.
A szibériai őslakosok igencsak tartózkodóan fogadják a fehér embert. Az évszázadok során megtanulták, hogy az Urálon túliak sok gonoszságot tehetnek, de amikor kiderült, hogy e sorok írója magyar, egy szempillantás alatt megváltozott a viselkedésük. Rokonként fogadták a távoli „nagy testvért”. Azért neveznek bennünket így, mert mi, magyarok vagyunk a legnagyobb finnugor nép, és nekünk van a legrégebbi „ugor” államunk. „Balaton, Budapest, Duna, Zalaegerszeg – sorolják még a legfiatalabbak is a magyar földrajzi neveket. – Zalaegerszegen manysi múzeum is nyílt! Járt ott a falunkból, Szaranpaulból néhány öregasszony. Felléptek a népdalkörünkkel.” Megható hallani a tajga közepén a szívünknek kedves magyar szavakat. Ilyenkor eszembe jutnak azok a honfitársaim, akiknek azt is el kell magyaráznom, hogy kik is valójában az ugorok. Pedig a hantik és a manysik rokonaink. Még abban az esetben is, ha csak nyelvrokonaink. Sőt abban az esetben is azok volnának, ha a tudomány tévedett, hiszen ezek az emberek a rokonaiknak tartanak, és szeretnek minket.
Jómagam néprajzi dokumentumfilmet forgattam az ősi manysi világról. A franciaországnyi Hanti- és Manysiföld autonóm körzetben repültem dupla szárnyú Ancsa–2-esen, zötykölődtem lánctalpas katonai járművön, suhantam rénszarvasszánon. A negyedik napon, amikor fogyni látszott minden erőm és reményem, váratlanul felbukkant egy vigvamhoz hasonlatos sátor. Így jutottam el ezekhez a rokonszenves emberekhez.
Az első benyomások megdöbbentőek voltak. A huszonnyolc fokos hideg elől rénszarvasbőrből varrt sátorba menekültünk. Odabent bőrökre ültettek, és fagyott nyers rénszarvashússal kínáltak, amelyet rénszarvasvérrel öblítettünk le. Az embervér ízére emlékeztető iramszarvasvér csak hősies küzdelem árán maradt a gyomromban.
„Téli sátrunkban, amelyet csumnak nevezünk, öt család és egy agglegény lakik. Most három kicsi gyermek van idehaza, a többiek az internátusban élnek. Csak a tanév végén jöhetnek haza” – magyarázza az egyik édesanya. A szülők nagyon szenvednek attól, hogy éveken keresztül kizárólag vakáció idején láthatják csemetéiket. Természetesen a gyermekek sem akarnak elszakadni szüleiktől. Iskolakezdés előtt szívfacsaró jelenetek játszódnak le, amikor megérkeznek a helikopterek vagy a hajók, hogy összegyűjtsék a nebulókat. A nagyobbacskák ilyenkor gyakran veszik be magukat a rengetegbe, ahol sokszor hetekig bujkálnak. Az orosz iskolarendszer ugyanis idegen világba kényszeríti a tajgában született gyermekeket. A kamaszok a továbbtanuláshoz elégtelen tudásanyaggal kerülnek vissza a tanyára, ott pedig elveszett embernek érzik magukat, mert nem értenek őseik „szakmájához”.
Sokan az anyanyelvüket is így veszítik el. A mindössze hétezres manysi népességnek alig fele beszéli úgy-ahogy ősei nyelvét. „Hibátlanul tudok manysiul, otthon szinte kizárólag anyanyelvünkön társalgunk. A feleségemnek mégis oroszul vallottam szerelmet, amikor megkértem a kezét. Álmodni is kizárólag oroszul szoktam.” Érthetőek házigazdám keserű szavai, hiszen a tanyán kívül, a középiskolában, a hadseregben, a munkahelyen, sőt magában a faluban is leginkább oroszul kommunikál, ahogyan a többi őslakos is. Színtiszta manysi nyelvi környezetben egyre kevesebben élnek. Csupán a rénszarvastenyésztők tanyái maradtak érintetlenek. A katonaságot is megjárt férfiak kétnyelvűsége érthető, főleg ha tudjuk, milyen erőszakosan kényszerítették rájuk egykor az orosz nyelvet. Házigazdám felesége könnyezve emlékezik erre a korszakra: „A mi időnkben tilos volt manysiul beszélnünk az iskolában. Azt mondták, hogy ez az ördög nyelve, és megbüntettek bennünket, ha mégis így szóltunk egymáshoz. Manapság már tanítják őseink nyelvét az iskolákban, nem bűn azt használni.”
A rénszarvastenyésztő brigádok meghatározott legeltetési rend szerint járják a vidéket. Nyáron a hűvösebb hegyi tundrára hajtják a rénszarvascsordát, de télire lehúzódnak az Urál lábainál elterülő ligetes tajga vidékére. A tanyájukra havonta egyszer jár ki a termelőszövetkezet lánctalpas katonai járműve, amely élelmiszert és híreket hoz nekik. Ekkor kapják meg a körülbelül tizenötezer forintnyi fizetésük egy részét is, a többit ugyanis levonja a téesz a megrendelt élelmiszer, illetve egyéb áru fejében. Persze a tajgalakó ember nem igényes fajta. Kevéssel beéri, elvégre a természet szinte mindennel ellátja. A rénszarvas eteti és ruházza, sőt a sátrát is a bőrével fedi. Nyáron bőven jut hal az asztalra, és sokféle gyümölcsöt, gombát kínál az erdő. Az északi ember fából faragja szánját, csónakját, bőrből készíti rénszarvaskantárját, csontból ékszereit.
Mindezek ellenére a civilizáció csábítása errefelé is érződik. Az asszonyok igyekeznek amerikai ruhába öltözni, és gyermekeiket divatosan járatni. Farmert húznak rájuk, és baseballsapkát tesznek a fejükre. Pedig az évszázadok alatt kialakult, a helyi időjárási viszonyokhoz kitűnően igazodó rénszarvasbőrből és házi vászonból varrt ruhaneműk jobban védik a testet, mint a népszerű, ám vékony, sokszor műszálas anyagokból készült külhoni gúnya. De ki mer manapság hagyományos malicában, csuklyás bundában mutatkozni, akár a legkisebb elmaradott faluban is? Még a férfiak is levetik, ha bemennek Szaranpaulba, és városi ruhát öltenek magukra. Hát még az asszonynép! Napjainkban csak a legidősebbek hordják őseik viseletét. A gyerekek pedig azt mondják: „Persze hogy fázunk a nejlondzsekiben, de kinevetnének az emberek, ha népviseletben járnánk a faluban. Az iskolában is lenézik azokat a gyerekeket, akik nem a televízióban látott divat szerint öltöznek. Sokszor kigúnyolják, sőt meg is verik őket!” A mára szinte befejeződött szó szerinti kivetkőzési folyamat a szovjet időkben kapott ideológiai támogatást. A bolsevikok elmaradottnak minősítettek minden ősit és népit, korszerűnek feltüntetve az európai ruházatot, élelmiszereket, vadászati-halászati eljárásokat, gyógymódokat, szóval mindent, ami az őslakosság hagyományos életét meghatározta.
Első szibériai utam alkalmával megdöbbenve tapasztaltam, hogy a népviselet szinte teljesen eltűnt a mindennapokból. Kizárólag a távoli vidékeken, a végeken találhatunk nyomokban még hagyományos életmódra utaló jelenségeket, köztük régi, a hétköznapokon is használt ruhadarabokat. Ezzel magyarázható, miért kellett egészen hosszú utazásokat megtennem ahhoz, hogy a hantikra és manysikra jellemző, a látvány szempontjából is eredeti filmeket forgathassak. Legutóbbi expedícióm idején tizenegyezer kilométert tettem meg, hogy elkészülhessen a Bekódolt Szibéria című dokumentumfilm. Szomorú történet egy jobb sorsra érdemes kis népről.
origo.hu
Ezt mondta Orbán Viktor Gyurcsány lemondásáról és válásáról
