Eperfa árnyékában

Pápára, a református kollégiumba márciusban vagy októberben kell ellátogatni. A március 15-i és az október 6-i megemlékezések mindig különösen szépek voltak a kollégiumban. Petőfi és Jókai az 1531-ben alapított kollégium diákjai voltak, annyi más kiválósággal együtt. Ők ketten éppen azokban az években tanulhattak itt, amikor újraszerveződött az intézmény, s a régi címert, jelmondatot újjal cserélték föl. „Szabadon tenyészik” – ez lett a XIX. század első felében a kollégium új jelmondata, az égő gyertya mellett olvasó két embert pedig az eperfa motívuma váltotta föl. Hatásos kép, hatásos jelmondat. Akárcsak a gimnázium homlokzatán olvasható szavak: Istennek, Hazának, Tudománynak. A jelképek és jelszavak együttese pedig mintha csak azt sugallná: generációról generációra öröklődik itt a hit, a tudás, az emberség, hiszen összefér a tradíciók őrzése az új értékek befogadásával, a fegyelem a szellem játékosságával, a diszciplínák szigora a művészet szabadságával. Hogy valóban így van-e, azt persze csak a pápai diákok igazolhatják. A látogatónak csak sejtései vannak. Úgy érzi, időn-téren kívül kerülve létezik maga is, amint az ősi harang zengő hangját hallgatja, vagy az épület folyosóin vonuló diákokat s tanáraikat figyeli, esetleg éppen a falakon kívül-belül elhelyezett emléktáblákat, műalkotásokat veszi szemügyre, amelyek régebbi diákoknak, tanároknak, a kollégium mártírjainak állítanak emléket.
Itt látható Beck Ö. Fülöp első világháborús domborműve, amely bizonyosan az egyik legszebb emlékműve az országban harcoló elesett diákoknak, de van emléktáblája a gályarab prédikátoroknak, Séllyei Istvánnak és Kocsi Csergő Bálintnak, akik a XVII. században szenvedtek hitükért, s van Gulyás Lajos református lelkésznek is, akit 1957-ben hamis vádak alapján végeztek ki Kádár hóhérai. A kapu egyik oldalán a költő Nagy László emlékét őrzi az 1981-ben, a kollégium alapításának 450. évfordulóján elhelyezett tábla. Alkotója, Somogyi József szobrászművész is a kollégium kiváló diákja volt, ő formálta meg a templom előtti Petőfi-szobrot is. Pontosan tudatában volt annak, mekkora a kiváló tanárok szerepe az Istentől kapott tehetség alakításában, amit mi sem bizonyít jobban, hogy a szobor kicsinyített mását dombormű formájában is elkészítette, s a következő szavak kíséretében adta át hajdani mesterének: „A. Tóth Sándornak igaz köszönettel, nagyrabecsüléssel, szeretettel, mert mindenhez köze van, és részese dolgaimnak. Pápa, 1973. okt. 6. Somogyi Jóska.”
Igen, A. Tóth Sándornak (1904–1980) „mindenhez köze volt, és részese volt a dolgoknak”. Azok közé a tanárok közé tartozott, akik egyszerre adtak át tudást és emberséget, élményt és érzékenységet, akik nem választották el – mert nem is tudták elválasztani – egymástól a tanítás óráit és a magánéletet, az oktatást és a művészi tevékenységet. „Kereshettek alkalmas és alkalmatlan időben” – mondta tanítványainak, s azok többnyire éltek a lehetőséggel. Mély és tartós volt a tanár hatása tanítványaira: nyugdíjba vonulása után több mint harmincöt, halála után két és fél évtizeddel is idézik szavait, fejet hajtanak a művész, a pedagógus, a művészetszervező előtt.
Emléktábláján, amelyet a jó barát, Búza Barna szobrászművész készített, s amelyet 1991-ben helyeztek el a kollégium Jókai utcai falán, a festő, bábművész, tanár, cserkészparancsnok érdemeit emelik ki. A másik őt ábrázoló mű, Gelencsér Ferenc mellszobrának talapzatán a dr. Szathmáry Lajostól, Németh László egyik regényhősének modelljétől származó méltatás szerepel: „neves festőművész, rajztanár, akiben európai látókör, széles körű műveltség és hatni tudás egyesül”.
Az utóbbi tíz évben, a születése kilencvenedik évfordulóján rendezett kiállítások keltette visszhang után egyre többen vizsgálják, miben rejlett a titka annak, hogy A. Tóth Sándor ilyen kiváló teljesítményt tudott nyújtani művészként, pedagógusként. S még többen azt, hogyan maradhatott rejtett érték évtizedeken keresztül mindaz, amit alkotott. Hiszen a rimaszombati születésű fiatalember 1929 és ’31 között Párizsban nemcsak festőként indult ígéretesen, de meghatározó jelentőségű alakja volt a gyorsan európai hírűvé vált Arc-en-Cielnek, Blattner Géza bábszínházának is. A modern bábjáték megújítójaként emlegetik, az általa tervezett, készített figurák, bábjáték-forgatókönyvek között különös jelentőséget kapott a pedagógiai bábjátszásban úttörő szerepet játszó páros, Üst Ubul és Verj Elek figurája, amelyeket még Párizsban tervezett meg, de itthon vált velük a cserkészbábjátszás jelentős alakjává. 1931-ben a csillapíthatatlan honvágy hazahozta a fény városából, s egyévi „szellemi szükségmunka”, a cserkészek lapjánál végzett munka után megpályázta a pápai kollégium rajztanári állását, amelyet tizennyolc pályázó közül nyert el.
Igaz, évekig csak ideiglenes helyettesként dolgozott. Ezért kárpótolhatta, hogy a nyári szünidőkben rendre elutazott terveivel, figuráival Párizsba, s „vendégművészként” az 1937-es világkiállítás grand prix-jét is elnyerhette: Madách Imre Az ember tragédiája bábszínpadi változatában ő tervezte az egyiptomi színt. Az elismerést Paul Valéry kezéből vehette át.
Azután keményebb idők jöttek. A világháború évei alatt is keményen dolgozott: az ő tervei alapján alakították ki a kollégium rajztantermét, később embereket, műalkotásokat mentett. 1944. október 6-án a díszterem asztalára ugrott föl – mert a fölfokozott hangulatban másként aligha hallották volna –, hogy elmondja beszédét, amelyben a magyarságot fenyegető igazi veszélyekre, az egykézésre, a kivándorlásra, a népességfogyásra figyelmeztetett. A véletlenek törvényszerűsége, hogy ugyanebben az évben Budapesten rendezett kiállításáról az az ember írt a legelismerőbben, aki a magyar művészettörténet-írás egyik legnagyobb alakja, azokban az évtizedekben azonban maga is vidéki lelkészként igyekezett szolgálni a magyarság ügyét. Fülep Lajos volt ez a kritikus, aki zengővárkonyi lelkészként maga sem írt másként, mint így: Magyarok, ne Amerikába, hanem Baranyába vándoroljatok ki!
Az 1948-as fordulat éve után a modern festészet, bábművészet ügye hosszú időre ellehetetlenült Magyarországon. 1952-ben megszűnt – s csak négy évtized múlva, 1991-ben indulhatott újra – a pápai református kollégium s a gimnázium. A kiváló tanárokat szétszórták, A. Tóth Sándor a Türr István Gimnáziumba, a pálosok, majd bencések 1638-ban alapított iskolájába került, amely egyébként korábban – Deák Ferenctől Ányos Pálon át a lapunkat alapító Pethő Sándorig – szintén nem szűkölködött kiváló diákokban. A rajz, geometria mellett más tárgyakat, hosszú évekig még oroszt is tanított. Igaz, ez nem lehetett különösebben nehéz feladat a számára: kiváló nyelvérzéke volt, angolul, franciául, németül kitűnően beszélt, fordított, ha kellett, ráadásul kellő öniróniája volt a nehéz feladatok megkönnyítéséhez. Egy önarcképkrokija alá ezt firkantotta: „Ki írt s firkált annyit? / Hát az A. Tóth Sanyi, / Ezért oroszt kell most / Neki tanítani!” Szűkebb környezetében, a városban mindig tudták, milyen sokat ér. Hamarosan visszahívták tanítani a református gimnázium jogutódjába, a Petőfibe, és hatvanadik életéve után is volt benne annyi energia, hogy újra utazni kezdjen, egyéves fizetés nélküli szabadságot vegyen ki, s bejárja Amerikát, hazatérve pedig előadásokkal, útirajzokból rendezett tárlatokkal számoljon be élményeiről.
Hetvenévesen engedett egykori tanítványai unszolásának, s a budapesti Fáklya klubban bemutatta az évtizedeken át a nagyszoba elkerített sarkában, a „kukliban” összetekerve őrzött, a külvilág elől elrejtett korai alkotásait is. Azután sorra következtek a tárlatok a nagyobb vidéki városokban, közöttük az 1976-os győri bemutató, amely Salamon Nándornak köszönhetően a festői életmű teljességét mutathatta be. A bábjátékos tapasztalataira is egyre szélesebb körben tartottak igényt: az UNIMA, a bábjátékosok nemzetközi szövetsége dísztagjává választotta, de bekerült az elnökségbe is, ahol újabb tagok ajánlásával erősítette a magyar művészet pozícióit. 1978-ban a Magyarországra látogató Obrazcovnak oroszul mesélt harmincöt évvel korábbi párizsi sikereiről, a következő évben vehette át ötvenéves bábművészeti tevékenységéért az UNIMA kitüntetését. 1980. október 2-án halt meg a zalaegerszegi kórházban, mindvégig megőrizte szellemi frissességét, a halála előtti napokban szobatársait rajzolgatta. Kabátja zsebében fia, Tóth Gábor Sándor a következő sorokat találta a „zsebvázlatok” társaságában: „Sokáig él a művészet / De bezzeg rövid az élet / Mikor én már rég nem leszek / Nézhetitek képeimet…”
És nézzük valóban. A művész születésének kilencvenedik évfordulóján megrendezett tárlatok óta egyre nő az érdeklődés A. Tóth Sándor festészete, bábművészete, pedagógusi, cserkészvezetői tevékenysége iránt. Pápán, az Esterházy-kastélyban állandó kiállítása nyílt, amelynek anyaga az A. Tóth Sándor Alapítványnak köszönhetően azóta is gyarapodik. A művész fia, Tóth Gábor Sándor monográfiát írt édesapjáról, mely előbb magyar, majd francia nyelven is megjelent, s az utóbbi években új kiállítások nyíltak az életműhöz kötődő helyszíneken, többek között Párizsban, a Magyar Intézetben. A századik születésnapon azután kiderült, ha valakiben elég erős a hit, mégiscsak lehet próféta saját hazájában is. A szülővárosban, Rimaszombaton kettős tárlattal idézték meg A. Tóth Sándor munkásságát, miközben századik születésnapján, április 7-én újabb emléktábláját avathatták föl Pápán is, ezúttal a Türr István Gimnáziumban.
Egyik tanítványa, Zsuppán István készítette e portrét. A mű vázlata ezekben a hetekben a református gimnáziumban látható több tucat olyan alkotás társaságában, amelyet A. Tóth Sándor tanítványai, tisztelői mutatnak be a tiszteletére rendezett tárlaton. Vannak közöttük festők, szobrászok, rajzolók, nemzetközi hírű, országosan ismert alkotók, s olyanok is, akik pápai iskolákban adják tovább azt a tudást, szeretetet, amelyet mesterüktől kaptak. A tanítványok képei között mesterük néhány művét is kiállítják. A díszterem ajtaja fölött kisméretű portré található, amelyet évekkel ezelőtt helyeztek el: A. Tóth Sándor festette 1935-ben, s Szecskát, a tízéves kisdiákot, a kollégium mindenkori elsőévesét ábrázolja, amint egyszerre félénken s bizakodva tekint jövője felé. Valószínűleg nem neheztel a gúnynévért, amelyet kapott. Ahogyan Csoóri Sándor írja emlékezésében: „Odahaza én elég szecskát vágtam szénából, kukoricafatytyúból, még az illata is az orromban maradt… Büszke voltam a bársonysapkámra, a Bocskai-ruhámra, joggal hittem, hogy kiválasztott vagyok… Tóth Sándor kertjében egy »titkos társaság« tagjának érezhettem magamat: a szabadon gondolkodó és ítélkező emberekének.” Mintha csak valóban a címerbeli eperfa alatt ült volna a mester tanítványaival, amely, mint a kollégium jelmondatában áll, „szabadon tenyészik”.