Manna

ezovics, a vén s nehéz szívű szinte meghőkölt attól a levéltől, amelyet a postás a reggeledő hajnalban átnyújtott néki: „Névnapodon ölel szeretettel – Manna.”
Meghülyült ez a postás, vagy viccelődnek vele? Utánakiáltott a civil futárnak:
– Mi ez?
– Levél, instálom. Látható, nem?
– De honnan van? Nincs rajta bélyeg.
A furcsa ruházatú hírnök – balladisztikus angyalnak volt öltözve, afféle leegyszerűsített zubbonyával – kényelmesen visszaballagott, forgatta a fene nagy levelet, s tapasztalatát közölte Jezoviccsal:
– Nincs.
– Maga kicsoda?
– Hírnök, kegyelmes úr.
(Bolond ez, nyilvánvaló.)
– Miféle hírnök, gyermekem, galambocskám, ne ejts kétségbe, ilyen ruhában, bélyegtelen levéllel, nem postás vagy? Hivatalos személy?
A férfiú huncutul fölemelte mutatóujját:
– Sokan vannak a hivatalosak, de kevesen a választottak.
– Ennyit én is tudok. (Bolond, nyilvánvaló.) De ki adta kezedbe a levelet? S hogy találtál rám?
– Ott a cím.
(Jezovics sehol nem látott a borítékon címzést. Bolond ez.)
– Nem látom. Hol?
Közelebb hajolt az angyali ifjú:
– Láthatatlan írás. De nem Jezovics ön?
– Az volnék. De már magam sem tudom…
– „Tolle, lege!” – kiáltotta még vissza a férfiú a Szent Ágoston-i útmutatást, aztán elviharzott, Jezovics meg elbódult, mintha ószövetségi látomásban kóvályogna.
Mi ez? Ember vagy személy. De hisz ölel is! A manna mindig, mindenekfölött izgatta. A negyvenévi pusztai zsidó vándorlás fő eledele, mese-dere, mely lecsapódott hajnalban a harmatozó mezőkre (ó, „Rorate, caeli, desuper et nubes pluant iustum, aperiatur terra et germinet Salvatorem…” „Harmatozzatok, égi magasságok…” – visszaúsztak a szép december hajnali misék, hogy megszüljék a Megváltót), életben tartani a sokaságot.
Ez a manna. Hogyan is írják? „És a te jó lelkedet adád nékik, hogy őket oktatná; és mannádat nem vonád meg szájoktól…”
Igen. De hogy üdvözöl, hogyan ölel egy eledel?
„… az ember nemcsak kenyérrel él, hanem mind azzal él az ember, valami származik az Úr szájából.”
Igen, igen. Ezt én is sejtem, de mi az a manna?
„A manna pedig olyan vala, mint a kóriándrum magva, a színe pedig, mint a bdeliom drágakőnek színe… s olyan ízű, mint a mézes pogácsa… és mikor a harmatszállás megszűnt volna, ímé, vala a pusztának színén apró gömbölyeg, apró, mint a dara a földön… az angyalok kenyerét ették…”
Mi ez az egész? Fogalmam sincs, gondolá Jezovics. Ki, mi akar ez lenni?
És akkor hirtelen megvilágosodott néki a M a n n a. Ó, ez a név! Ó, ez az ember! Sosem találkozott ilyessel. Ott viháncolt fiatalkorában is és hetvenévesen is – ellenállhatatlanul –, olyan szellemi forrósággal, mely szinte soha nem tölté el Jezovics szívét. Ebben a nőben volt valami prófétai. Ahogy a festményeket csak megérintette, kigyúlt kezében a kép. Megnőtt s átment egy más dimenzióba. Égi dimenzióba – mannába –, ha úgy tetszik. Ez volt a Manna titka. Mikor művészettörténésznek nevezték, mikor leszéchenyidíjasozták, csak legyintett: „Lóf…ok. Marhák.” Olyan gyönyörűséggel és szentséggel még nem ejtették ki eme féltrágár szavakat, mint ő. Megszólalásában úgy hangzott, mint a trombita, amire a lovak fölnyihognak. Ó, a Manna! Hát ő ölel engem, én barom!
Mannának nem látása volt: látomása. Olyan belső oktaéder volt a szemébe ültetve (az Úr által!), mint a nagy-nagy föstőknek. Eleve ezen az oktaéderen keresztül tört meg a fény a szemében, és átröntgenezte véle a képeket. A mű arról szólt, amiről Manna akarta. Ezzel együtt hol volt ő a piszmagoló művtörisektől, akik végtelen kacskaringókban butultak bele egy-egy álfilozófiai irányzat zagyvalékába? Olyanok voltak eme műelemzések, mintha jogi vádbeszédet tartottak volna a föstőről. Ajjaj!
Manna lénye betöltötte a teret, a termet, a kupolát, hanyag és elegáns kézmozdulattal mintha csak angyalokat intett volna magához szolgálattételre. Olyan mélységekbe hatolt, hová sokszor a művész is csak derengeni ment. Csak az óriások érdekelték. Persze. Szalay Lajos arisztokrata ujjú parasztpróféta, kinek köpenyéből bújt ki az összes többi grafikus, mint kis muksó. Tóth Menyhért – a Menyus –, aki öntudatlan miskei paprikaföldjein átgázolt az Úristen hófehér tengeréig, vagy Aba-Novák, aki kivilágította magát, mint egy cirkusztermet, hogy benne loholjanak lovak, cirkuszpoéták és angyalok (lásd Nemes Nagy Ágnest).
Midőn Jezovics fölhívta Mannát megköszönni reáemlékezését, lehordta a sárga földig:
– Mit képzelsz? Meghülyültem? Éppen a te névnapoddal vagyok elfoglalva, mikor ilyen kurva módon el vagyok hanyatolva? Mint egy ajatollah – tette még hozzá. – Hallucinálsz, gyermekem!
Jezovics akkor már tudta, vannak mannaemberek. Táplálékemberek. Kovászok. Eledelek. Akik meggyújtják az emberiséget, ami nélkülük kutyaszart se ér. (Ahogy ő mondaná.) De lehet, hogy lovat mondana.
„A győzelmeseknek enni adok ama elrejtett mannából; és adok annak fejér kövecskét, és a kövecskén írott nevet, melyet senki nem tud, hanem csak az, a ki azt elvészi.”
Olvasta Jezovics, és áldotta a sorsot, hogy az Úr lehetővé tette találkozni ezzel az aszonnyal, és szeretni őt, mint embert, mint angyalt, mint Mannát.