Azok, akik tamáskodnak a több mint 13 százalékos különbségű Fidesz-győzelemből levonható tanulságokat illetően, azt mondják, hogy az alacsony részvétel miatt nem lehet egyértelmű következtetéseket levonni arra vonatkozóan, milyen eredmény született volna, ha országgyűlési választásokat tartottak volna június 13-án. Természetesen a fölényes diadalt aratott párt szerénysége – egészen más okból – éppúgy érthető, mint a baloldali elemzők relativizáló szkepticizmusa. A távolmaradók, bizonytalan szavazók politikai akaratát nem lehet prejudikálni. A megyék, városok és kisebb települések választási adataiból viszont egyértelműen világossá válik, hogy a voksolás eredménye reprezentatívnak mondható. Semmi nem támasztja alá ugyanis, hogy úgymond a baloldali szavazók kevésbé lettek volna motiváltak, illetve a jobboldal sikeresebben tudta volna mozgósítani saját bázisát. Ha ez így lenne, bizonyos településtípusokon, egyes városokban, falvakban az eddigi választásokon tapasztalt trendeknek homlokegyenest ellentmondó fejleményekre is sor került volna. Ez korántsem következett be, a hagyományosan baloldali szimpatizáns – inkább egykori – iparvidékek, városok hozták magukat. Mindössze annyi történt, hogy a Fidesz általában tíz–tizennyolc százalék közé tehető előretörése néhol elegendő volt az első hely megszerzéséhez az adott településen, választókerületben, másutt viszont csak az eredmény szorosabbá tételéhez volt elég. Igaz tehát, hogy a Fidesz tradicionális szavazóbázisaként számon tartott kistelepüléseken volt a legalacsonyabb a részvétel, a tendencia azonban megegyezett a nagyobb településeken jelentkező folyamatokkal. Jelesül: a lakosság a lakóhely jellegétől és nagyságától függetlenül igen kevés kivételtől eltekintve, egységesen fordult el a nagyobbik kormányzópárttól. Megjegyzendő továbbá, hogy igen vitatható magának az alacsony részvételnek a ténye is. Az európai parlamenti választásokon igen előkelő helyen állunk ugyanis a többi tagországgal való összehasonlításban, lényegében csak azok az államok előznek meg bennünket a szavazási buzgóságot tekintve, ahol kötelező volt a voksolás.
Csak néhány szocialista fellegvár maradt
A Fidesz számára nyilvánvalóan az a következő idők feladata, hogy a számára igen kedvező pozíciókat erősítse, s azokon a helyeken, ahol a részvételi hajlandóság alacsonyabb volt, növelje rokonszenvindexét. A szocialisták viszont komoly gondban vannak, hiszen az ország minden megyéjében háttérbe szorultak, s csak néhány kisebb-nagyobb „fellegvárukat” tudnák úgy-ahogy megőrizni. Elvileg adott lenne az a lehetőség előttük, hogy szociális intézkedésekkel, a látszatkormányzást felváltó valódi reformokkal a maguk oldalára billentsék a mérleg nyelvét, csakhogy az ilyen irányú esetleges vágyaiknak szigorú határt szabnak a pénzügyi realitások, az államháztartás siralmas helyzete. Vagyis: újabb száznapos osztogatásokra nemhogy szemernyi esélyük sincsen, hanem a kiugróan magas költségvetési deficit megzabolázását kell kitűzniük célként, ehhez pedig csakis népszerűtlen, megszorító intézkedéseken keresztül vezethet a saját maguk által kijelölt út.
A megyei adatokat elemezve az MSZP legalább maga előtt nem palástolhatja el a tényt: nem állítólagos saját választói maradtak otthon, hiszen meglepően ugyanazok a folyamatok játszódtak le a megyékben Zalától Szabolcsig. Ha összehasonlítjuk a mostani választás megyei statisztikáit a 2002-es országgyűlési választás területi listás adataival, a Fidesz előretörésének mértéke rendre hasonló képet mutat: tizenegy és tizennyolc százalék közé tehető. Jó hír lehetne a szocialistáknak, hogy Vas és Hajdú-Bihar megye kilóg a sorból, mivel csak nyolc-, illetve hétszázalékos arányban valósult meg a Szövetség térnyerése, csakhogy ezeken a tájakon már eddig is olyan magas, tizenöt százalékos volt a jobboldal fölénye, hogy már nehezebben volt fokozható. Kakukktojás e tekintetben Bács-Kiskun megye, ahol 2002-ben tizennégy százalékkal szavaztak többen a Fidesz–MDF listájára, mint az MSZP-ére, mégis tizenhat százalékkal erősödött a jobboldal, így a mostani voksolás alapján harminc százalékkal több a befolyása, mint fő riválisának. További rossz hírek a szocialistáknak: a jelenlegi állás szerint lényegében minden megyében vesztésre állnak, s míg például Hevesben és Szolnokon tizenegy százalékkal győzték le két éve a Fideszt, addig most ugyanitt három-, illetve hatszázalékos vereséget voltak kénytelenek elkönyvelni. További hagyományosan jobbára MSZP-szavazó megyékben is vészjóslóan romlottak a pozícióik. 2002-ben Baranyában és Borsodban nyolc, valamint tíz százalékot vertek legnagyobb ellenfelükre, most viszont fordított előjelű lett az eredmény: a dunántúli megyében maradt a nyolc százalék, csakhogy a Fidesz javára, s az északkeleti megyében is jobban szerepeltek két százalékkal a polgári erők. Baranyán kívül Komárom-Esztergom volt a biztos pont az MSZP számára, ott is gyökeresen változott a helyzet: két esztendővel ezelőtt még Budapesten kívül itt arattak leginkább a szocialisták, most viszont három százalékkal kevesebben tisztelték meg bizalmukkal a baloldalt, mint jobboldali ellenlábasukat.
Azokban a megyékben, ahol kismértékű szocialista többséget regisztrálhattunk 2002 tavaszán, ugyanők 2004-ben már súlyos vereséget szenvedtek. Nógrádban négy, Békésben pedig két százalékkal adták többen voksukat az MSZP-listára két éve. A kocka fordult: az északkeleti megyében tizenkét százalékos, a Viharsarokban tizennégy százalékos előnyt szerzett a polgári szövetség. A legérzékenyebb vereség mégis az ország szívében érte a baloldali pártot. Két éve sokak szerint úgy nézett ki Magyarország politikai térképe, mint a japán zászló, hiszen majdhogynem csak középen díszelgett egy egyöntetű vörös folt, ám az ígéretek betartásának elmaradása a fővárosban is megbosszulta magát. Tizenhat százalékkal növekedett Budapesten is a Fidesz támogatottsága, így három százalékkal megelőzte a polgári párt az MSZP-t. A szocialisták számára szinte csak a munkás, illetve peremkerületek „hűsége” jelenthetett gyógyírt a sebeikre, ám itt is megfigyelhető, hogy az utcahossznyi előnyük elfogyott, s legtöbb helyen a Fidesz tizenöt–húsz százalékot faragott le hátrányából. Pest megyében volt a legnagyobb a Fidesz térnyerése. 2002 áprilisában század százalékra döntetlenre végzett a listán a két nagy párt, most viszont tizennyolc százalékkal többen gondolják úgy, hogy a Fidesz jelentheti számukra a kibontakozást.
Fogyatkozó szavazótábor
A mostani választási térképre rátekintve megállapíthatjuk, a többi megyében még komolyabb gondban vannak a szocialisták. A két éve még csupán egyszázalékos Fidesz–MDF többséget hozó Fejér megyében tizenhat százalék, a háromszázalékos polgári előnnyel rendelkező Tolnában és Csongrádban tizenkilenc, illetve tizenhat százalékos, míg Somogyban (két éve két százalék) tizennyolc százalékos fideszes győzelem tanúi lehettünk június 13-án. Zala és Veszprém megyében szintén egyre fogyatkozik a szocialista tábor: immár nem tizenhárom és tizenegy százalékkal, hanem huszonöt, illetve huszonkét százalékkal többen bíznak a legnagyobb ellenzéki pártban.
Fontos megjegyeznivaló, amiről az eddig napvilágot látott elemzések mintha elfelejtkezni akarnának: a 2002-es országgyűlési választásokon a polgárok még a Fidesz–MDF közös listára adták szavazatukat. A Fidesz fölényes győzelmének értékét tehát növeli, hogy idén júniusban úgy tudott országosan több mint tizenhárom százalékos vereséget mérni baloldali vetélytársára, hogy nem számíthatott az MDF-szimpatizánsok voksaira. Ez még akkor is további tanulság lehet a baloldal számára, ha a mostani EP-választás alacsonyabb részvétel mellett folyt le. Az országosan szinte mérnöki precizitással megegyező tendenciák azt valószínűsítik, hogy az egykori csalódott szocialista szavazók részint lábbal szavaztak a kormány ellen, részint pedig a jobboldalt részesítették előnyben. A kis parlamenti pártokra leadott voksok hasonló trendet tükröznek. Minden régióban négy és hét százalék között mozgott a demokrata fórumra, illetve a szabad demokratákra szavazók aránya, úgy tűnik tehát, hogy mindketten képesek voltak az MSZP-től szerezni szavazatokat. A különbség annyi, hogy az SZDSZ csak a városokban tudott elfogadható eredményt felmutatni, míg az MDF „terítése” egyenletesnek mondható a különféle településtípusokon.
Nem jött be a negatív kampány
Az, hogy a választásoktól a nagy tömegeket visszariasztó, s csak a feltételezett masszív baloldali szavazóbázist aktivizáló werberi–tóbiási negatív kampány látványosan kudarcba fulladt, evidenciaként állapítható meg. Bizonyos kis szigeteken mégis hozott némi eredményt, bár nem tudni, hogy a szerkezetváltás előtt álló volt szocialista iparvidékek és a fővárosi peremkerületek tekinthetők-e ugródeszkának a közeledő választások előtt. A szocialisták ugyanis megdöbbentően kevés eddig rájuk szavazó helyen tudták megőrizni dominanciájukat. Az őket támogató nagyobb városok lajstroma ugyanis igen rövid. Ahol nagyobb előnnyel tudtak győzni: Ózd, Kazincbarcika, Sajószentpéter, Tiszaújváros (volt Leninváros), Komló, Oroszlány. Vannak olyan helyek is, ahol bár megőrizték vezető pozíciójukat, már korántsem tapasztalható az a megdönthetetlennek látszó fölény, mint a ciklus elején. Salgótarjánban például csak hat, Dunaújvárosban pedig négy százalékkal tudtak nyerni, s a számukra többséget hozó fővárosi peremkerületek nagy részében is csupán pár százalékos előnnyel kellett beérniük. A tizenharmadik kerületben például a korábbi huszonkilenc helyett csak tizenegy százalékkal többen szavaztak rájuk, a negyedikben hattal, a tizenötödikben héttel, míg a tizennyolcadik kerületben csupán kettővel. A belső kerületekben egyöntetűen a Fidesz listája diadalmaskodott, és olyan városrészekben sikerült polgári többséget kialakítani, mint a tizenhatodik, a tizenhetedik, a huszonkettedik vagy a harmadik kerület. Mindez azt tükrözi, hogy a munkáskerületeket, a lakótelepek népességét szolgai baloldali szavazógépnek tekintő kampánystratégia finoman szólva sem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. Megkockáztatható: a legszegényebb, legkilátástalanabb helyzetben lévő rétegek kis részében maradt még némi illúzió az MSZP baloldali voltát illetően. Ezt a megfigyelést támasztja alá az is, hogy azokban a volt szocialista nagyipari fellegvárakban, ahol a gazdasági szerkezetváltás már lezajlófélben van, „rezgett a léc” az MSZP számára, vagy el is vesztették támogatottságukat. Pécsett – ha minimálisan is – győzelmet könyvelhetett el a jobboldal, Miskolcon, Nyíregyházán, Szolnokon és Tatabányán pedig csak háromszázalékos többséget kapott a szocialista párt. Győrött és Székesfehérvárott, ahol két éve még egál körüli volt az állás, most tizenhét, illetve tizenkét százalékos volt a Fidesz győzelme, Békéscsabán pedig tizenkét százalékkal szintén a jobboldal felé fordult a trend.
A megyei jogú városok döntő többségében a Fidesz teljes fölénye tapasztalható. Hódmezővásárhely ebből a sorból is kiemelkedik, hiszen harmincegy százalékkal többen szavaztak a szövetségre, mint a legnagyobb kormánypártra, őt követi Debrecen huszonhét százalékos különbséggel, a harmadik pedig az a Kecskemét, ahol ráadásul a polgármester nemrégiben kilépett a Fideszből, de nem tudta magával rántani a szavazópolgárokat.
Összefoglalásképpen megállapítható, ha most tartották volna az országgyűlési választásokat, nagy valószínűséggel ugyanezek az arányok érvényesültek volna mindenütt hazánkban. Megnéztük az ország összes választókerületének szavazási arányait, s az a kép bontakozott ki szemünk előtt, hogy mind a listás, mind az egyéni képviselői helyek túlnyomó részét a Fidesz – Magyar Polgári Szövetség nyerte volna el, biztos kétharmados többséget kialakítva a parlamentben. Ez még akkor is igaz lehet, ha a szavazás jellegéből adódóan csak a választókerületek legnagyobb településeinek adatait vettük alapul, hiszen a kisebb községekben, falvakban a jobboldal még jelentősebb eredményeket ért el. Ez pedig az alacsonyabb választási részvétel ellenére is több mint elgondolkodtató lehet a jelenleg hatalmon lévő baloldal számára.
Orbán Balázs
Orbán Balázs: Olyan közösségi terekre van szükség, ahol nem a gúny, a szétverés és a sunyiság az úr
