Nyeregben maradva

Az istálló homályos zugából az első melegebb napon előszédelgett egy nagy, bamba, fekete légy. Leírt egy fáradt kört, ernyedten összedörzsölte két mellső lábát. Tizenkét évnyi háztáji lótartás félreérthetetlenül rádöbbentett, hogy a magánlótartók legnagyobb ellensége: a légy. Valószínűleg több ezer lovas, lótartó keserve. A kezdetek 1971-re nyúlnak vissza, amikor édesapámmal, Baróti Gézával Biatorbágyon ráleltünk az iharosi völgyre. Csodálatos romlatlan, erdős hegyek övezte, szinte érintetlen völgyben feküdt a kiszemelt földdarab. A falu legszélső háza is több száz méterre volt. Apám velem együtt beleszeretett a völgybe. Bár életutunk a városba vezetett, mindig is kacérkodtunk a falusi életformával, amelyhez a családi hagyományokat követendő, beletartozott egy istálló néhány lóval.
Még sűrű akácerdő borította az enyhe lankát, amelynek legmagasabb pontjára a házat, mellé a takarmánytároló színeket terveztük, a lapályra pedig a karámot, a téli és a nyári istállóépületekkel. A terület végén a Füzes-patak csobogott fáradhatatlanul. Apámmal megterveztük az öregkorunkat, és belevágtunk a vadnyugatot meghódító pionírok lelkesedésével. Apám, tollforgató ember lévén, nem állta meg, hogy ne vesse papírra a történetet. Így született meg a Magyar Nemzet hasábjain 1973-ban a Honfoglalás, majd az Iharosi Krónika, amely húsz éven át, a krónikás haláláig sok tízezer szabad természetet szerető, hétvégi tanyát alapító, építő olvasónkat szolgálta derűs összefoglalóval a nagy családi kalandról.
Egy magyar holdacskát vásároltunk, gondolván, hogy mindenre elegendőnek kell legyen. Boldogok voltunk, derűlátók és bizakodók. Néhány közeli kollégát is megfertőztünk az Iharos varázslatával, így a völgy jóbarátokkal telt meg. Abban az időben Biatorbágy főutcája tehénbőgéstől volt hangos reggelente, ahogy a legelőre hajtották a jószágot, az ólakban elfért a néhány hízó, a baromfi, nem piszkálta senkinek a csőrét. Lovat már csak pár nyakas öreg parasztember tartott meg néhány kalandvágyó, merészebb fiatalember. A rendszerváltással Biatorbágyon visszatértek a régi istállókba a lovacskák. Már nem az ekekapát és boronát húzták, hanem a régi öregek unokái kezdtek lovagolni tanulni, némelyek fogatot hajtani. A padlásokról, csűrökből előkerültek a régi lőcsös kocsik és a szánkók, kaszálni kezdtük az árokpartokat, egyesületet alapítottunk, amelynek feltett célja volt a hagyományőrzés, csikósruhákat varrattunk, nemzeti ünnepeinken kísértük a felvonulókat. A falu elfogadta, hogy a Pista gyereknek krosszmotorja van, a másik síelni jár Ausztriába, a harmadik búvárkodik, van, aki repülni tanul, és lettünk vagy huszonöten úgy negyven lóval, akik lovagolni kezdtünk. Béke volt és reménység. Amikor túráztunk a környéken, a víkendesek szaladtak ki ölben az unokákkal egy kis lósimogatásra, hozták a butykost a házi borral, pálinkával. Aztán minden megváltozott. A rendszerváltó első négy esztendő hurráoptimizmusa gyorsan alábbhagyott.
Az élet nem lett jobb. Régi beidegződések keltek életre a csalódott emberekben, régi jó szomszédok kezdték piszkálni egymást semmiségekért, egyesek, akik tudták a jelszót, fergeteges gyorsasággal gazdagodtak, mások helyben jártak, még többen kezdtek lecsúszni. Aki lovat tartott, az újgazdag lett, vélték sokan. Biatorbágyon, akinek lova van és akit én ismerek, egy sem gazdag. Elszomorító volt látni, hogy akik korábban vidáman integettek a lovasok láttán, elfordultak, a kínáló kezek félúton megálltak a levegőben, az örvendezve a lovak felé induló kisgyermekeket a kelleténél keményebben ragadták kézen, és visszaterelték a házakba. Mi meg kezdtünk gondolkodni, hogy hol rontottuk el.
Falunkat gyorsan felfedezték a városiak, divat lett kiköltözni, megkezdődött a „városiasodás”. Vele jöttek az első konfliktusok is. Az ismert rockzenész például Kálmán barátunk mellett vett telket a falu főútvonalán, ahol emberemlékezet óta tehenek voltak az istállóban, ráadásul a gazda ez idő tájt ebből élt. Istállójában némelyik ház tisztaszobájával is felérő rendet tartott. A zenész építkezni kezdett, aztán elküldte első feljelentését, hogy úgymond: büdös a tehénganaj. Pedig pontosan tudta, hova költözik.
Kutyaszorítóba került az önkormányzat is, hiszen nem konzerválhatta a negyven- ötven évvel ezelőtti falu hagyományait, nem is várta azt senki. Körvonalazódott falunk általános rendezési terve, ami nem egy skanzent képzelt el. Készült egy röviddel megszületése után önmagát hatályon kívül helyező állattartási rendelet, jó néhány tragikomikus elemmel, de ijesztő perspektívát előrevetítve: a nagyállattartás szinte teljes megszüntetését. Elkeseredés uralkodott el a nagyállattartók körében. Mi lesz most?
Aki utazik Bajorországban, tudja, hogy a tehéntrágya illata ezen országrészhez úgy hozzátartozik, mint a pont az i betűhöz. Nem így ez szűkebb hazánkban, ahol mint kiderült, nincs precedensértékű szabályozás. Biatorbágy testvérvárosa Herbrechtingen. A város főterén működik egy régi tehenészet, a trágyatároló a járdán foglal helyet. Hogy is van ez?
A tehenészek ügye nagyjából megoldódott. A legnagyobb állattartó a közeli tanyára költözött állományával, ketten belefáradtak a bizonytalanba, és abbahagyták. A lovasok maradtak. Tősgyökeres városiak jönnek, időnként bekéredzkednek a portámra, mélyen beleszippantanak a levegőbe, és azt mondják, „imádom ezt az illatot”. Nem csodálom őket, ezzel én is így vagyok.
Próbáljuk győzködni a környezetünket, hogy a bécsi Stefanskirche előtt állnak a konflisok, a New York-i Brodwayn lovas rendőrök vágtáznak, a Buckingham Palace egyik szárnyában ott van a királyi istálló, és a királynét, mit tesz isten, nem zavarják a legyek. Mert a légy a legfőbb adu. Ami mindent visz. Megfoghatatlan, kivédhetetlen. Elég egy bal lábbal felkelő szomszéd, egy rosszul értelmezett gesztus, mehet a feljelentés: sok a légy. Hogy azok a bizonyos legyek lehet, hogy nem is ott születtek? A laikusnál kész a riposzt: hisz ott a trágya! Ellenérv: kérem, a lótrágya majdnem száz fokra melegszik fel, kizárt, hogy abban bármilyen álca szaporodna, netán kikelhetne. Nem tudjuk, hogy a legyek hol kelnek. És számtalan fajuk van. A közeli erdőkben, ahol a trágyának nyoma sincs, erdei legyek mérhetetlen mennyisége található. A kutyám eledeles tányérján néha több a légy, mint az összes lovamon.
Azon a bizonyos reggelen, amikor előkerült a téli álomból a nagy, bamba légy, nekiduráltam magamat az évek óta elodázott feladatnak. Ma kerítek valakit, aki bizonyossággal szolgál arról, hogyan lehet privát háznál lovat tartani Magyarországon. Hívás, mezőgazdasági minisztérium telefonközpont, előadom a problémát.
– Kapcsolom a tenyésztést – így a központos, és mielőtt kétségeimet fejezhettem volna ki, megtette. Sándor István úr jelentkezett. Nagy levegőt vettem, és az eddigi leírtakat tizenöt mondatba sűrítve előadtam. Rendkívül barátságos, szakszerű véleményt kaptam, de kézzelfogható segítséget nem, mivel Sándor úr is csupán nagyüzemek szabályozóiról tudott. Viszont továbbirányított az Országos Mezőgazdasági Minősítő Intézethez, ott is nevezetesen Németh Csabához, aki megerősítette az elhangzottakat. Ő viszont már konkrét útmutatással szolgált: mely szerint van egy parlamenti bizottság, amelyben azzal foglalkoznak, hogy hazánk adottságait a lovaglás, a szabadidő hasznos eltöltése terén népszerűsítse az EU-ban, különös tekintettel a lovas turizmusra. Mintha hallottam volna már hasonlókról nemrégiben, mondom magamban. Csak azt úgy hívták, Széchenyi-terv. Tehát nincs új a nap alatt. A téma tehát országos, hál’ istennek, parlamenti képviselete is van. A következő telefont már Szabolcsba kellett megeresztenem Csontos Jánosnak, e bizottság vezetőjének, aki nagy örömmel fogadta jelentkezésemet. Az ezt követő események dióhéjban: személyes találkozót beszéltünk meg Csontos Jánossal. Kéréssel fordultunk Biatorbágy testvérvárosa, Herbrechtingen polgármesteréhez, tájékoztatná falunkat az ottani szabályozókról. Változatlanul próbálunk lobbizni, hogy a lovat a településeken belül minősítsék hobbiállattá. Varratjuk a huszárruhákat, hogy méltóképp jelenhessünk meg szűkebb pátriánk ünnepségein, a Biatorbágyi Lovas Baráti Kör képviseletében. A helyi általános iskolában ez évtől megkezdjük a testnevelési órák keretében a lovas oktatást. Reménykedünk, hogy kicsiny tapasztalati anyagunkat megosztva, segíthetünk az országos szabályzók kimunkálásában. Emlékszem egy régi lovas tanáromra, egy öreg huszáremberre, aki azt mondta: a ló nem szereti a szegényszagot. Ez mindent megmagyaráz: lovat csak szépen szabad tartani, tisztaságban, rendben, jólétben, ahogy valamennyiünknek élnünk kellene. Májustól a magyar ló már EU-ló, talán kapunk segítséget, hogyan maradjunk nyeregben.