A szerző előző regényét, az őrült feleség naplóját nem olvastam el, túlságosan pihe-puha szőkeség nézett rám a borítóról, sok volt az efféle sikergyanús női könyv akkoriban, az idő meg kevés. A fotó maradt, a cím, ha lehet, még szőkébb, még nőiesebb. Női mozdulatok. Úgy látszik, e nélkül nem megy.
A könyvet elolvasva azonban kiderül, hogy itt a női mozdulatnak alig van köze a szexhez, annál több a szeretethez. A szőke meg nagyon is boszorkány-fekete vagy éppen angyal-fehér. És a mű persze legalább annyira férfikönyv, mint női. Mert jó író műve.
Két megveszekedett vadóc lány, aki semmiképp sem illik a poszter-idilli álmokat, a szupertest-kultuszt, a tömény butaságot és érzelemnélküliséget sugalló, reklámozó korszellembe. Ők még igenis Istennel társalognak – igaz ugyan, hogy Atyusnak hívják –: „Vajon Atyus szokott tévét nézni? Ha nem, majd fog! Isten létezik” – vallják, amit kijelenteni a mai fiatalság és öregedő világ körében meglehetős arcátlanságnak tűnik. De hát vélekedhetnének-e másként, amikor mindig két fehér szárnyú angyal sertepertél körülöttük, mert egyrészt vigyázni kell a pimasz lánykákra, másrészt skandalum történt: a kolostorban ellopták Szűz Mária kinyitható bádoghasából a kisdedet. Felettébb gyanús, hogy ez a két mákvirág tette. Pedig egyiküknek már ott a hasában egy igazi kisded, szépen növekedik. Ahogy ő mondja, lopta a spermát az apjától, akit persze nagyon szeret. De hát ő ilyen, lopós. Így válaszol a világnak, amelyben semmi nem tetszik neki. Főleg az nem, hogy mindenféle senki énekesnők illegetik magukat. Pedig hangja és lelke neki van a dalhoz igazán. Ő tud valamit, amit a csinált sztárocskák nem. Nem simogat szelíden dalával, hanem rúg, karmol, harap. Mint a Janis Joplin-félék. Dalaiból békák záporoznak, a romlás nyelvén szól, keserűfű sarjad belőle, világvégétől feszül. Ezt a dalt kell eljuttatni „a panelek és telefonok világába, az egyre rövidülő szavakkal és drótokkal működő, gyors és halaszthatatlan újkori kommunikáció világába, ahol mondatok helyett már csak képeket küldözgetnek egymásnak az emberek”. Nem reménytelen – üzeni szürrealista meséjével az írónő –, amíg ilyen romlatlan, vad, boszorkányos fruskák vannak; akiket mintha már láttam volna jó pár éve egy cseh filmben, Vera Chytilová Százszorszépek-jében bolondozni.
A Női mozdulatok ellenállhatatlanul mulatságos fricskákat szór a média sújtotta világra, ahol már nem tudni, mi a hazug és mi a valódi, abból lesz a műsorvezető, aki a legkevésbé tud artikulálni, énekesnő meg abból, aki jobban riszál. De ez csak a felszín. A mélyből szépen cseng, hogy a dalért meg kell küzdeni, hogy a fájdalmat nem lehet megspórolni, és hogy nem a nyerésért, az éneklésért kell énekelni. És hogy ne a torkodból, a szívedből énekelj.
„Dorota a fájdalmat választja, maga nyúl utána, és most, ebben a világos pillanatban megragadja, és keményen markolja, igenis képes a fájdalmat kiragasztani a plakátra és szépen kiszínezni, végül is Krisztus sem művel mást a kereszten, hiszen nem kell két különböző dolgot jelentenie a popnak és a révületnek, a táncnak és az elmélkedésnek, a ragyogásnak és a csodának.”
(Irena Obermannová: Női mozdulatok. Európa Könyvkiadó, Budapest, 2004. Ára: 1800 forint)
origo.hu
Csak a legokosabbak érnek el 7 pontot ebben a vegyes műveltségi kvízben
