A magyarországi nőszervezetek hosszú évek óta küzdenek azért, hogy önálló jogszabály büntesse a családon belüli erőszakot, bár a magyar büntetőtörvények eddig sem engedték meg, hogy bárki is terrorizálja a családját. A verekedés, erőszak, gyermekbántalmazás most is bűncselekménynek számít, függetlenül attól, hogy otthon vagy házon kívül történik. A nők bántalmazása ellen fellépő emberjogi szervezetek azért ragaszkodnak mégis ahhoz, hogy a világ sok más országához hasonlóan nálunk is külön jogszabály szülessen a családon belüli bántalmazásról, mert úgy tartják, hogy ez üzenet a társadalomnak, amely szerintük a mai napig elnéző, és magánügynek tekinti a lakáson belüli agressziót.
Aktív részvételükkel meg is született egy ilyen jogszabálytervezet, amelynek általános vitáját az Országgyűlés a nyári szünet előtt lezárta, a részletes vitát viszont későbbre halasztotta. A családon belüli erőszak miatt alkalmazható távolságtartásról szóló törvényjavaslat ősszel várható részletes vitája során a törvény számos eleme változhat ugyan, két dolog azonban biztos: a jogszabály 2005. június elsején életbe lép, és ettől az időponttól kezdve a bántalmazó félnek – aki többnyire a férfi – az intézkedő rendőr minimum öt napra megtilthatja, hogy betegye a lábát otthonába.
A hasonló jogszabályokat nem is a céljaik miatt éri rengeteg kritika, hiszen a családon belüli erőszak megfékezésének szükségességével mindenki egyetért. A bírálatok többnyire azt hangsúlyozzák, hogy a jelenséget a polgárok figyelmébe ajánló kampányok szinte kizárólag a nők áldozati szerepét nyomatékosítják, és így a nemek harcává csupaszítják az összetett kérdést.
Nincs épeszű ember, aki ne úgy gondolná, hogy minden segítséget meg kell adni azoknak az asszonyoknak és gyermekeknek, akiket bántanak, kizárnak, rettegésben tartanak. Ezzel együtt Magyarországon kialakult a családon belüli erőszakkal kapcsolatos közbeszédnek egy olyan formája, amely szerint mélyen megsérti a hallgatólagosan elfogadott illemszabályokat az, aki bántalmazó nőkről is beszél – pedig többnyire ők verik gyermekeiket –, illetve aki meg meri kérdőjelezni annak igazságát, hogy mindig és kizárólag a férfiak a felelősök egy kapcsolat elromlásáért.
A törvény kidolgozásakor az igazságügyi tárca csak olyan civil szervezetek, illetve szakértők véleményét kérte ki, amelyek és akik közismerten feminista vagy szélsőségesen liberális álláspontot képviselnek (Habeas Corpus, NaNe, Morvai Krisztina stb.). Konzervatív, családpárti véleményekre, úgy tűnik, nem volt szükség. Hacsak a részletes parlamenti vita során nem jutnak szóhoz a feministákétól eltérő nézetet képviselők, aligha vetődik fel a kérdés: vonatkozik-e az eltiltás a gyermeküket verő, férjüket leforrázó, szavakkal megalázó asszonyokra is? Az a nő, aki megöli csecsemőjét, nevelheti-e tovább többi gyermekét?
A kép azért is hamis, mert a magyarországi bűnügyi statisztikák azt mutatják, hogy a nők összességében gyakrabban követnek el bűncselekményeket férjük vagy gyermekeik rovására, mint a férfiak. (Igaz, amennyiben a házas- vagy élettársak egymással szembeni, tettlegességig fajuló agresszióját tekintjük, a férfiak felé billen a mérleg nyelve, ráadásul ők általában brutálisabbak.) Eközben a hazai nőszervezetek azt állítják: a bántalmazó az esetek 95 százalékában a férfi. Ritkán teszik hozzá, hogy ez a statisztika az általuk működtetett segélyvonalakra érkező bejelentések alapján készül. Számítani lehet arra is, hogy a jogszabály adta lehetőséggel túlnyomórészt nők élnek majd. A jogszabályt kísérő viták, kampányok sugallata ugyanis a következő: a nő a családban áldozati szerepbe kerül, nem képes megoldani problémáit, ezért külső segítségre szorul. „A külső segítség” pedig ezentúl a rendőrség lesz.
A 35 nyomtatott oldalnyi törvényjavaslat jelenlegi formája szerint a családhoz kiérkező rendőrnek jogában áll, hogy a helyszínen olyan határozatot hozzon, miszerint az agresszornak öt–tíz napig nem lesz szabad megközelítenie a közös lakhelyet adott távolságon belül. A tervezet szerint a bíróság ezt az eltiltást soron kívüli eljárásban akár fél évre is meghosszabbíthatja.
Betlen Anna, az Esélyegyenlőségi Kormányhivatal főtanácsosa azt mondja, hogy a törvénytervezet nagyon is toleráns, hiszen az agreszszorokat, akik megvernek, fenyegetnek, ne adj’ isten, megerőszakolnak másokat, első körben nem bünteti, csupán arra kényszeríti őket, gondolkodjanak el azon, hogy mi is történt. Az asszony ez alatt az idő alatt fellélegezhet, és végiggondolhatja, mihez óhajt kezdeni, kíván-e feljelentést tenni, akarja-e folytatni egyáltalán a kapcsolatot. A bántalmazott nőket segítő szervezetek tapasztalatai szerint egyébként elsősorban a bántalmazást elszenvedő fél szigetelődik el a kapcsolataitól – már csak azért is, mert szégyelli, ami vele történik –, a bántalmazó könnyebben talál megértésre, befogadóra.
A törvénytervezet fontos kitétele, hogy a bántalmazott sem szegheti meg a rendőr határozatát, vagyis nem hívhatja haza a férjét vagy élettársát a távolságtartás érvényessége idején. Azok a járőrök, akiket megkérdeztünk, és akiknek ki kellene kényszeríteniük a fenti szabály betartását, pontosan ezt tekintik a törvény egyik nagy csapdájának. Ugyanis az esetek jelentős hányadában azt tapasztalják, hogy mire a tetthelyre érkeznek, a felek között látszólag szent a béke. Ha a bántalmazott nyolc napon belül gyógyuló sérülést szenved, akkor csak abban az esetben lehet eljárást indítani az agresszor ellen, ha a sértett tesz feljelentést. Erre pedig nagyon ritkán kerül sor, vagy ha mégis, a bántalmazott másnap többnyire visszavonja feljelentését. A rendőr akkor sem tehet semmit, ha úgy látja, hogy erősen kérdéses a sértett önkéntessége. Sokszor azonban lehetetlen megállapítani, hogy őszinte kibékülésről vagy a félelem diktálta hallgatásról van-e szó.
Pintérné Nagy Zsuzsanna rendőrnő, aki a Gödöllő környéki falvakban járőrözik, többnyire férfi bántalmazókkal találkozik, de az sem ritka, hogy mind a két fél kiveszi a részét a verekedésből, előtte pedig az ivásból. Arra is van példa, hogy a gyerekek hívják ki a rendőrséget. Ha életbe lép a távolságtartás intézménye, nem lesz könnyű a járőrök dolga.
– Képzelje el a következő helyzetet: az apa bejelenti, hogy el akar válni, és elköltözik otthonról. Az anya erre négyéves kislányukkal a karjában azzal fenyegetődzik, hogy kiugrik az ablakon. Ebben az esetben kit ítéljek távolságtartásra? Vagy: ki tudja-e hívni egy hároméves gyermek a rendőrséget azért, mert az anyja hideg víz alá tartotta az éjjel, mivel nem hagyta abba a sírást?
Kanadában, ahol régóta érvényben van a távolságtartás intézményéről rendelkező jogszabály, előfordult olyan eset, hogy a házaspár szívesen kibékült volna egy enyhébb, erőszakkal nem is járó összezördülés után, ám a kiérkező rendőrök intézkedése nyomán a nő és a férfi hónapokig csak titokban találkozhatott egymással, miközben a család anyagilag összeomlott, mivel két lakbért kellett fizetnie.
Csendes László alezredes, az Országos Rendőr-főkapitányság bűnmegelőzési osztályának vezetője azt tartja aggályosnak, hogy a törvénytervezet szerint a rendőrnek a családi perpatvar helyszínén azonnal döntenie kell arról, hogy elrendeli-e a távolságtartást. Szerinte az volna a célravezetőbb, ha előállíthatnák a bántalmazót, a törvény adta négy órán belül dönthetnének, és ha szükséges, felvennék a kapcsolatot a gyermekjóléti szolgálatokkal, esetleg utánanézhetnének az illető bűnlajstromának is.
A rendőrök azt mondják, eddig is bevitték a kapitányságra azt az elkövetőt, akiről feltételezték, hogy távozásuk után kárt tehet a családjában. A nővédelemmel foglalkozó szervezetek viszont azért nem örülnének annak, hogy időt kapjon a rendőr, mert attól félnek, hogy a delikvens és a rend őrei esetleg összebarátkoznak a négy óra alatt, és egyetértésre jutnak abban, hogy hiba volt hűlni hagyni a levest.
Az Elvált Apák Érdekvédelmi Egyesületének elnöke, Hegedűs István úgy gondolja, hogy a távolságtartásról szóló törvénytervezet szélsőséges feminista álláspontot tükröz. Wirth Judit, a Nők a Nőkért az Erőszak Ellen Egyesület (NaNe) elnöke erre a felvetésre azt felelte, hogy ha így lenne, akkor szélsőségesen feministák azok az európai és észak-amerikai államok, amelyek harminc évvel ezelőtt bevezették a távolságtartás intézményét. Hegedűs István azzal érvel, hogy az egyik fél – jelesül a nők – részére biztosított indokolatlan, túlzottan pozitív diszkrimináció a másik fél – vagyis az apák és a gyermekek – hátrányos megkülönböztetését jelenti.
Magyarországon a munkanélküliek többsége férfi, és Hegedűs István szerint az a tény, hogy a válóperek nyolcvan százalékát a nők indítják el, bizonyítja, hogy az asszonyok – anyagi motiváció miatt – sokszor így akarnak megszabadulni a munka nélkül maradt, immár hasznavehetetlen férjtől. Nem véletlen tehát, hogy a hajléktalanok többsége válás után került az utcára. Hegedűs István attól tart, hogy a távolságtartás intézménye megkönnyíti azoknak az asszonyoknak a dolgát, akik gyorsan szeretnének megszabadulni a férjüktől.
*
Mindjárt sorolja is a törvénytervezet szerinte visszaélésekre alkalmat adó passzusait. Az ENSZ gyermekjogi egyezményével ellentétes, ha a gyermeknek is megtiltják, hogy kapcsolatot tartson az édesapjával. A törvénytervezet nem tisztázza, hogy mi számít fenyegetésnek, mi az önrendelkezési jog megsértésének, pontosan milyen cselekedetet takar a kényszerítés fogalma, hiszen ezeket a tényállásokat bármire rá lehet fogni. Ugyanez a helyzet a zaklatással. Ha az apa rendszeresen telefonál, hogy látni szeretné a gyerekét, az zaklatás? A tervezet kimondja: „tilos a bántalmazónak közvetve vagy közvetlenül, telefonon vagy levélben vagy más módon zaklatni vagy zavarni a bántalmazottat”.
– Eszerint békülni sem lehet? – teszi fel a kérdést az Elvált Apák Érdekvédelmi Egyesületének elnöke, hozzátéve, hogy a leendő törvény nem tartalmaz büntetőpasszust arra az esetre, ha az állítólagos bántalmazott hamisan vádaskodik.
Több mint elgondolkodtató, hogy mióta a sajtó rendszeresen foglalkozik a családon belüli szexuális zaklatás témakörével, a válóperekben gomba módra szaporodtak az ilyen jellegű vádak. A perek során, az esetek kivizsgálását követően ezeknek a vádaknak csak kis része bizonyul igaznak. (Talán idevágó statisztikai adat: a Tárki 2003-ban végzett felmérése szerint a magyar felnőtt korú lakosság egyharmada ismer olyan nőt, akit rendszeresen ver a társa. Egy évvel korábban, amikor a témáról kevesebb szó esett a médiában, még hat százalékkal kevesebben tudtak ilyesmiről.)
Wirth Judit viszont azt mondja, negyvenszer több szexuális bántalmazás történik, mint amennyire fény derül. Hogy ez így van-e, azt egyetlen statisztika sem tudja bizonyítani. A Habeas Corpus nevű jogvédő szervezet honlapján olyan történeteket lehet olvasni, amelyek azt sejtetik, hogy a vizsgálatot végző pszichológusok összejátszottak a szexuális zaklatóval. Megkérdeztem Wirth Judittól, nem tartja-e hibának, hogy a családon belüli erőszakról szóló törvénytervezetben szó sem esik arról, hogy a gyermekek szexuális bántalmazása a legtöbb esetben az anya tudtával történik, sokszor éveken keresztül szenved a gyerek anélkül, hogy az anyja segítene rajta. A NaNe elnöke úgy vélekedett, mélységesen igazságtalan dolog, hogy a társadalom még mindig a megfélemlített, kiszolgáltatott asszonyokat állítja pellengérre kínzóik helyett.
Sokan érzik úgy, hogy tisztességes, szerető férjük, édesapjuk, fiuk becsületét kérdőjelezik meg azok, akik arról beszélnek és írnak, hogy a férfiak velejükig át vannak itatva agresszióval, titokban terrorizálnak, fogdosnak, nyúlkálnak, zaklatnak. És ezzel „a magyarok” egyetértenek – méltatlankodnak. Ez nem csak nálunk van így: a skandináv országokban, ahol a feminizmus régebben gyökeret vert, a férfiak már megalakították a maguk érdekvédelmi szervezeteit.
Betlen Anna arra kért, hangsúlyozzuk, miszerint ők egy percig sem gondolják azt, hogy minden férfi potenciális agresszor. Ugyanakkor tapasztalataik szerint sokan még mindig úgy tartják, hogy az otthon falai között a férfi az úr.
Gyakran olvasható a sajtóban, hogy a családon belüli erőszak megfékezése érdekében semmi sem történt az utóbbi időkben, pedig ez nem igaz. Az Országos Rendőr-főkapitányság 2003 márciusában rendeletet adott ki, amelyben kimondta, hogy a rendőröknek minden egyes családon belül történt erőszakkal kapcsolatos bejelentésre azonnal ki kell vonulniuk, és ha kiskorú is érintett az ügyben, ki kell tölteniük egy adatlapot, és az abban foglaltakat jelezniük a gyermekjóléti szolgálatoknak. Ezzel egy időben országos képzés kezdődött, amelyen igyekeztek minden rendőrt megfelelően felkészíteni a családon belüli erőszakkal kapcsolatos eljárásra, azonban az egységes, mindenki által elfogadott tankönyv és képzési terv még várat magára.
Ezzel együtt Baranya megyében már családsegítő rendőrtisztek kezdték meg a munkát. Megújult a rendőrségi statisztika is. Morvai Krisztina büntetőjogász, aki a családon belüli erőszak elleni harc emblematikus figurája, összeállította azoknak a bűncselekményeknek a listáját, amelyek az általa feldolgozott esetek tanulsága szerint jellemzően családon belüli erőszakhoz kapcsolódnak.
Csendes László méltányolja az összeállítás szakmai erényeit, ám úgy gondolja, hogy a felsorolásban szerepelő bizonyos bűncselekménytípusok – például a közúti veszélyeztetés vagy a rablás – viszonylag ritkán kapcsolódnak családon belüli erőszakhoz. Érdemes elgondolkodni azon is, hogy a tartásdíjfizetés elmulasztása erőszakos cselekedet-e. A gyermek elhelyezésének megváltoztatása – vagyis ha az apa nem viszi vissza idejében a gyereket az anyának, akinek a bíróság ítélte – többnyire egyáltalán nem azért történik, mert az édesapa agresszorként kíván fellépni, hanem mert egy kicsit hosszabb ideig szeretne együtt lenni a gyermekével.
A szóban forgó statisztikában egyébként már az újszülöttgyilkosság is az emberölések között szerepel, noha a nőket védő szervezetek ezt a bűncselekményt nem szívesen sorolták a családon belüli agresszió körébe, mondván, hogy kiszolgáltatott helyzetű, bántalmazott asszonyok ölik meg a csecsemőiket. Az újszülöttgyilkosság tavaly nyár óta a büntető törvénykönyv szerint minősített gyilkosság, ugyanis semmiféle bizonyíték nincs arra, hogy létezik szülés utáni elmezavar. A feministák ezzel nem értenek egyet.
A problémát kezelő, védelmet nyújtó jogszabályra persze szükség lenne. Az Anyaoltalmazó Alapítvány XX. kerületi anyaotthonában három édesanyát kérdeztünk meg arról, hogy segített volna-e rajtuk, ha elköltözésük vagy bántalmazásuk idején már létezik a távolságtartás intézménye. A három édesanya három teljesen eltérő személyiség, közülük csak egyik kért segítséget a rendőrségtől, ő tudatosan megtervezte a szökését, minden hivatalos és civil segítséget felhasznált, és a szüleit is bevonta a tervébe. Ez a rendkívül intelligens 32 éves, háromgyermekes asszony kivételesen szerencsés, mert elég erős és okos volt ahhoz, hogy véget vessen az otthoni pokolnak.
A másik két anya a hivatalosságok segítsége nélkül költözött el. Egyikük soha többé nem akarja látni gyermekei apját, aki fegyvert fogott rájuk, de fogalma sincs róla, mi fog történni vele és öt gyermekével, ha lejár az egy év, amelyet az anyaotthonban tölthet. Most még csak azt hajtogatja, nem kell neki a közös lakásból semmi, ő oda vissza nem megy. A másik asszony reménykedik, talán megint olyan lesz minden, mint régen, mert az ura „ha nem iszik, áldott jó ember”.
Ám mind a három anya egyetértett abban, hogy jóval könynyebb lett volna a dolguk, ha segítséget kapnak ahhoz, hogy nyugodtan összepakoljanak, és emberhez méltó körülmények között költözzenek el, ne kelljen éjjel rokonokat felverni vagy az utcán aludni.
Münnich Iván agressziókutató akkor látná igazán hasznosnak a távolságtartás intézményét, ha az otthonról kitiltott férfi támogatást kapna ahhoz, hogy uralkodni tudjon indulatain. Az effajta szocioterápiás tréningeknek a világ más részein kidolgozott módszertanuk van, ezt itthon is lehetne hasznosítani. Bár folynak arra irányuló kutatások, hogy az agressziót génhez kössék, az örökletes hajlamok senkit sem predesztinálnak arra, hogy feleségverővé váljék. A kutató azt tartja a legnagyobb veszélynek, hogy azok a gyerekek, akik agresszív családban nőnek fel, maguk is könnyebben lesznek nemcsak agresszorok, hanem áldozatok is. Münnich Iván szerint többet kellene beszélni a bántalmazó kapcsolatok belső dinamikájáról, amely számos tanulmány tárgya, ugyanakkor a pszichológusok csak ritkán, egy-egy esettanulmány kapcsán foglalkoznak az áldozati szerephez ragaszkodó nőkkel és gyerekekkel, akik a rengeteg kisgyermekkori megaláztatás miatt inkább eltűrik, hogy bántsák őket, mint azt, hogy ne törődjenek velük.
Keveset foglalkozunk a verbális agresszióval is, amelynek az asszonyok a mesterei, és nyilvánvalóan a rossz otthoni légkör is hozzájárul ahhoz, hogy a magyar férfiak tömegesen halnak meg stressz okozta betegségekben életük virágában.
Harrach Péter és Szemkeő Judit, az Orbán-kormány egykori családügyi minisztere és államtitkára számos alkalommal felhívta a figyelmet egy másik problémára is. Szerintük nagyon veszélyes a család fogalmát összekapcsolni az erőszakéval; erre a bűncselekményfajtára az angolszász világban is a „domestical”, vagyis „házi” kifejezést használják. Az osztrák statisztikák azt is kimutatják, hogy a párok között zajló erőszak kétharmada a laza élettársi kapcsolatban élőket érinti, a házaspárok között kevésbé gyakori a brutális bántalmazás, mint ahogyan a szexuális zaklatást is sokkal inkább az anya élettársa, semmint az édesapa követi el (habár sajnos ez utóbbira is akad példa).
A tervek szerint az Országgyűlés szeptemberben kezdi meg a családon belüli erőszakról szóló törvényjavaslat részletes vitáját.
A családon belül történt erőszakos bűncselekmények
statisztikai megoszlása az áldozat személye szerint
2003. március 16. – 2004. április 16.
Vele egy háztartásban élő sérelmére 3231
Más háztartásban élő hozzátartozója sérelmére 1133
Volt házastárs, élettárs sérelmére 1809
Gyermekvédelmi intézményben nevelkedő
kiskorúak közötti erőszak 83
Egyéb, családon belül történt erőszak 1940
Összesen: 8196
Családon belüli erőszak
a bűncselekmény típusa szerint
2003. március 16. – 2004. április 16.
Emberölés 182
Testi sértés 3143
Gondozás elmulasztása 7
Kényszerítés 54
Személyi szabadság megsértése 229
Magánlaksértés 585
Rágalmazás 7
Becsületsértés 11
Közúti veszélyeztetés 26
Családi állás megváltoztatása 3
Kiskorú elhelyezésének megváltoztatása 105
Kiskorú veszélyeztetése 959
Tiltott pornográf felvétellel való visszaélés 2
Tartás elmulasztása 7
Erőszakos közösülés 150
Szemérem elleni erőszak 90
Természet elleni erőszakos fajtalanság 2
Megrontás 52
Megrontás rábírással, más érdekében 3
Vérfertőzés 10
Üzletszerű kéjelgés elősegítése 3
Kitartottság 2
Kerítés 11
Szeméremsértés 17
Közveszélyokozás 64
Visszaélés lőfegyverrel vagy lőszerrel 1
Garázdaság 1097
Önbíráskodás 101
Lopás, betöréses lopás 2
Rablás 88
Rongálás 1
Hova menjenek a férfiak?
A törvénytervezet nem határoz arról, hogy az eltávolítottnak hova kell mennie a távolságtartás ideje alatt. A sajtóban olvasni lehetett olyan ötletekről, hogy a területileg illetékes hajléktalanszállóknak kellene befogadniuk a kirakott férfiakat.
Gurály Zoltán, a hajléktalanokkal foglalkozó Menhely Alapítvány sajtóreferense maga is hallott a felvetésről, az utóbbi hetekben megbeszélést is tartottak erről a hajléktalanellátásban részt vevő szervezetek. Mindazonáltal őket senki sem vonta be a törvény-előkészítési munkába, és hivatalos tájékoztatást sem kaptak arról, hogy esetleg szükség lesz a segítségükre. A maga részéről képtelenségnek tartja az ötletet már csak azért is, mert a hajléktalanszállók már most is szinte százszázalékos kihasználtsággal működnek. Gurály Zoltán azért is kivitelezhetetlennek tartja az elképzelést, mert bár a hajléktalansághoz vezető úton gyakori mérföldkő a válás, illetve a család szétesése, az erőszakosan viselkedők nemegyszer magas társadalmi pozíciót betöltő személyek, akik aligha hajléktalanszállóban kívánnak elgondolkodni a történtek felett. A Menhely Alapítvány munkatársa felhívta a figyelmet arra is, hogy az alkotmányból nem vezethető le a lakhatáshoz való jog, sőt a jelenlegi jogszabályok szerint kötelező tartózkodási hely sem jelölhető ki senki számára, így tehát a törvény nyugodtan nyitva hagyhatja azt a kérdést, hogy hová mennek majd a férfiak, mint ahogyan azt sem kérdezi senki, mi lesz az éjnek évadján kivert asszonyokkal és gyerekekkel.
Ausztriában, ahol régóta létezik a távolságtartás intézménye, megvizsgálták, hogy a rendőri intézkedést követően hova is mennek a férfiak. Az derült ki, hogy a családjukat terrorizáló férfiak az eltiltási határozat meghozatalát követően az édesanyjuknál kopogtattak, ott kértek bebocsátást. Ugyanebben a felmérésben szerepel az is, hogy az elkövetőknek csupán 11 százaléka tér vissza a tiltás ideje alatt az ominózus helyszínre, a többiek komolyan veszik a rendőrség verdiktjét.
