Éppen húsz évvel ezelőtt, 1984-ben jelent meg Szabó Miklós volt kisgazda politikus Csendes háború című könyve, amelyben leleplezi saját magát, elmondja, miként férkőzött be mint ávós ügynök Ausztriában a nyugati magyar emigráció bizalmába, különös tekintettel arra, hogyan hitette el a szociáldemokrata Kéthly Annával és a kisgazda Nagy Ferenc volt miniszterelnökkel, hogy ő képviseli igazán a magyar ügyet.
A téma azért érdemel figyelmet, mert már kevesen élnek azon résztvevők, szemtanúk közül, akik el tudják mondani, mi történt valójában a magyar emigrációban, ki volt a „Kerekes” fedőnevű ügynök, azaz Szabó Miklós, és kevesen vannak, akik a mendemondákat, a hazugságokat le tudják leplezni. E beszélgetéssorozatban megszólal Király Béla vezérezredes, a nemzetőrség főparancsnoka, az emigráció egyik vezéralakja, Horváth János volt kisgazda nemzetgyűlési képviselő, a magyar emigráció egyik vezetője, Bánkuty Géza Széna téri forradalmár, Szabó Miklós egykori sofőrje és Ábrahám Dezső, a Menekült Magyar Sportolók Világszövetségének főtitkára, és a Magyar Nemzetben először nyilatkozik az évtizedekig hallgatásba burkolódzó Szabó Miklós, aki a nyolcvanas éveiben jár, de még mindig politizál. Egy civil szerveződésnek, a Társadalmi Uniónak az elnöke. Kíváncsi voltam, vajon még mindig úgy gondolja, helyesen cselekedett, amikor elárulta volt párttársait, és a rendszerváltás óta eltelt tizenöt évben változott-e a véleménye 1956-ról, a forradalomról? Ez a kíváncsiság annál is inkább indokolt, mert a Csendes háború című könyv előszavát Berecz János, a Népszabadság akkori főszerkesztője, az MSZMP Központi Bizottságának tagja írta. Ebben kifejtette, hogy Szabó Miklós az ellenséges imperialista és emigrációs aknamunka közepette, 1955 végétől 1957 őszéig mint a politikai emigráció egyik vezetője, a magyar állambiztonsági szervek hírszerzőjeként a szomszédos Ausztriában az életét kockáztatta a néphatalomért. De hát hogyan lett a Független Kisgazda-, Földmunkás- és Polgári Párt országos propagandaosztályának egyik lelkes vezetőjéből Rákosi, majd Kádár politikájának hűséges híve, miként szervezte be az ÁVO?
– A politikai rendőrség 1945 őszén kiadta ellenem a körözési parancsot, miután én szerveztem meg Kovács Béla és Nagy Ferenc megbízásából a kisgazdapárt székházának fegyveres őrségét. Ezt főbenjáró bűnnek tekintették. A Szabad Népben 1946 elején már azzal vádoltak, hogy én állok a Magyarország elleni összeesküvések hátterében, szerepem van egy szovjet katona meggyilkolásában, benne vagyok a páter Kis Szaléz-féle szervezkedésben és így tovább. Emiatt a pártvezetés kérésére illegalitásba vonultam. Péter Gáborék három éven keresztül intenzíven kerestek.
– Zala és Somogy megye tanyavilágában, a Kis-Balaton mocsaraiban bujkál, mégis elfogják. Elítélik, börtönbe kerül, végül internálják. 1953-ban szabadul. Princz Gyula ávéhás alezredes többször meglátogatja. Beszervezik hírszerzőnek. Felmerül a kérdés, miért döntött úgy, hogy átáll, amikor a 1945 utáni és az 1956-os emigráció a pártjához hű kisgazda politikusnak tartotta?
– Az is voltam. Több mint három évig körözött a politikai rendőrség, amikor egy kisgazdapárti funkcionárius árulása folytán 1949-ben géppisztolyos rajtaütéssel Zalaváron elfogtak. Tizennégy hónapot töltöttem az Andrássy út 60.-ban. A vallatások miatt felvágtam az ereimet, öngyilkos akartam lenni. Elítéltek, majd internáltak. Húsz hónapot töltöttem Kistarcsán, aztán Nagy Imre első kormányzásának idején az internálótáborokat feloszlatták, s akkor az állambiztonsági szervek tudomásom szerint többeknek felajánlották, hogy működjenek velük együtt. Én ezt elfogadtam. Hogy miért, erről nehéz beszélni, valószínűleg az is közrejátszott benne, hogy csalódtam volt politikai barátaimban.
– Kikben?
– Úgy éreztem, nem törődtek velem, amikor bajba kerültem. Nem gondoskodtak idős édesanyámról, miközben én másokat mentettem. De közrejátszhatott a megfélemlítés is, hiszen kilátástalannak látszott a helyzet.
– Kik szervezték be?
– A Belügyminisztérium munkatársai, ezt pontosabban nem tudnám meghatározni. Először a finommechanikai vállalatnál dolgoztam műszerészként.
– Mit kértek öntől? Politikustársairól kellett jelentenie?
– Az első egy-két hónapban igen. Volt a kapcsolattartóim között egy nagyon rendes állambiztonsági tiszt, aki megsúgta, hogy akihez küldenek, az is beszervezett ember. Ellenőrizni akartak. Abban a furcsa világban nem mindenki volt az, akinek látszott, sem az egyik, sem a másik oldalon. A távolabbi cél az volt, hogy kitelepítsenek Ausztriába, ugyanis fel akarták használni ismertségemet a nyugati emigrációnál. Nos, ezek után kezdődött meg a kiképzésem. Beszéltek a kinti magyar emigráció helyzetéről, feltárták a külpolitikai összefüggéseket, és tudatosították, milyen veszélyekkel járhat a munka. Végül 1955 decemberében kezdődött meg a küldetésem.
– A börtöntársai vagy a kisgazdák közül bárki tudott arról, hogy hírszerző lett?
– Igen, Gyulai László kisgazda nemzetgyűlési képviselő, akivel együtt ültem. Beszervezésünket kölcsönösen elmondtuk egymásnak. Most már hiába hivatkozom rá, mert sajnos meghalt.
– Tud még olyan volt képviselőről, akit beszerveztek?
– Valójában máig sem tudom, kik lettek ügynökök. Hangsúlyozom, nemcsak kisgazdákat szerveztek be, hanem más pártbelieket, sőt kommunistákat is.
– Tehát viszonylag szűk kör ismerte az ön igazi arcát. Hogyan épült be a magyar emigrációba?
– Először a bécsi Szabad Európa Rádiót kerestem meg. Mint volt kisgazda politikust, meglehetősen jól fogadtak, de amikor kértem, hogy adják meg Nagy Ferenc volt miniszterelnök címét, akkor nemet mondtak. Azt azért felajánlották, hogy eljuttatják neki a levelemet. Hozzátették, hogy választ ne várjak, mert soha senkinek nem válaszol. Őket lepte meg a legjobban, amikor megérkezett Nagy Ferenc levele, amelynek első mondata körülbelül így szólt: Drága Miklóskám, boldog vagyok, hogy a szabad világba érkeztél. Ez a levél megalapozta egész emigrációs pozíciómat. Ugyanakkor észre kellett vennem az ötvenhat előtti emigráns magyarok egy részének kilátástalan helyzetét, és találkoztam még egy jelenséggel, nevezetesen, hogy különösen a volt magyar katonatisztek szervezik be a magyar fiatalokat. Elvitték őket Berchtesgadenbe amerikai kiképzésre, hogy aztán visszadobják Magyarországra. Sokakat át is telepítettek. Grazban egy emigrációs megbeszélésen Lengyel Béla horthysta tábornok arra a kérdésre, hogy szabad-e magyar fiatalokat átdobni Magyarországra, így válaszolt: nem küldhetek át Magyarországra angolokat meghalni. Ők ebből éltek. Például Zákó tábornok is, aki a Magyar Harcosok Bajtársi Közösségének vezetője volt.
– A Csendes háború című könyvében a forradalmat ellenforradalomnak nevezi és azonosul a Kádár-féle politikával. Ön ezt akkor is valóban így gondolta?
– Megenged egy viszontkérdést? Lehetett másként nevezni 1956-ot a nyolcvanas években, mint ellenforradalomnak? Nyilvánvaló, hogy volt benne ellenforradalmi tendencia is. Azt is megjegyzem, hogy a Belügyminisztérium nem örült annak, hogy ez a könyv megjelenik, sőt ha Berecz János nem áll mellém, akkor nem is jelent volna meg.
– Igen, ő írta a Tollal és fegyverrel című könyvet, amelyben maga is ellenforradalomnak nevezi 1956-ot. Az ön visszaemlékezésének az előszavát is Berecz János írta, érthető hát a támogatása.
– Az igaz, de az én könyvemben lehet először olvasni az Andrássy út 60. kihallgatási módszereiről, ami persze nem tetszett a belügynek. Hogy ellenforradalom volt vagy nem, figyelembe véve a pesti srácok kilátástalan küzdelmét, ma inkább úgy fogalmaznék, hogy 1956 jellegzetes magyar hősköltemény volt. Olyan, mint a Rákóczi-szabadságharc vagy az 1848-as szabadságharc, amely esélytelen volt a túlerőben lévő idegen hatalommal szemben.
– Térjünk vissza emigrációs szereplésére. Úgy tudom, fő szervezője lett a forradalmi tanácsnak.
– A lakásomon alakult meg.
– Azzal a céllal, hogy néhány nevesebb emigrációs politikust lehetetlen helyzetbe hozzon? Mint például Király Bélát, aki önnek árthatott volna?
– Király Béla nekem nem tudott volna ártani, ő csak saját érdekében dolgozott, menekültkormányt akart alakítani, annak szeretett volna az élére állni. Ehhez segítséget kapott Potoczky Kálmántól és másoktól, volt kisgazda képviselőktől. Mindent elkövetett, hogy ne jöjjön létre a strasbourgi konferencia, ugyanis félt attól a bejelentéstől, hogy megalakult a Magyar Forradalmi Tanács, és átveszi a Nemzeti Bizottmány helyét. Király Béla viszont saját hatalmi központot akart létrehozni, emiatt nem alakult ki jó viszony közöttünk. A strasbourgi konferencia persze létrejött. Tájékozott voltam, pontosan tudtam, hogy az amerikai diplomácia és az amerikai propaganda között óriási szakadék tátong. Az általam nagyra becsült Borbándi Gyula nemrégiben a Magyar Nemzetben írt erről a kérdésről. Szerinte nyilvánvaló volt, hogy az Egyesült Államok nem akar egy harmadik világháborúba sodródni, és nem kívánja a status quo megbontását. Ennek ellenére a propaganda folytatta a felszabadításról szóló buzdításait. Borbándi azt írta, hogy erről a Szabad Európa magyar munkatársai nem tudtak semmit. Kénytelen vagyok azt mondani, hogy Borbándi szépítette a valóságot, hiszen minden tájékoztatást megkaptak az amerikaiaktól.
– Könyvében azt írta, hogy ez az emigrációs szervezkedés ártott Magyarországnak. Ma is így gondolja?
– Ma is az a véleményem, hogy a magyar népnek nem volt esélye arra, hogy a szovjet blokkból kiszakadjon.
– Nem gondolt arra, hogy megszálló hadsereg tartózkodik Magyarországon?
– A megszálló szovjet hadsereget egyébként a nyugatiak szabadították a nyakunkra.
– Az emigrációs szervezkedés támogatására nem volt nyomós érv ön számára, hogy tízezrek sínylődtek a börtönökben, akasztófára viszik az embereket?
– Tudtam, hogy a Szovjetunió nem kíméletes. Gondolok a krími tatárok kitelepítésére és egyéb megtorló intézkedésekre. Azt is tudtam, hogy a Szovjetunió politikai és katonai vezetése, különösen az amerikaiak egyetértésével, bármit megtehet velünk. Tételezzük fel, hogy a Márciusban Újra Kezdjük (MÚK) terve megvalósul, és kitör a fegyveres lázadás, de mi lett volna ennek a következménye Magyarországon? Ami Koszovóban néhány évvel ezelőtt?
– Az mindenesetre tény, hogy az ön hírszerzői tevékenysége hozzájárult, hogy lelepleződjenek azok az emberek, akik a MÚK-ot szervezték.
– Részben igen.
– Renner Pétert emiatt ki is végezték.
– Rennert valóban kivégezték.
– Nem gondolt arra, hogy egy fiatalembert halálba küld, amikor jelentette megbízóinak, hogy Renner Ausztriából fegyvereket visz Magyarországra?
– Nem gondoltam erre. Elsősorban nem hittem, hogy Renner Péter ismét visszamegy Magyarországra, és arról sem vagyok meggyőződve, hogy Renner Péterről nem tudtak más forrásból már korábban is. Amikor Renner Péter megérkezett Magyarországra, akkor már Bánkuty Gézáékat – ő a MÚK vezetője volt – figyelték. Renner Péter halálában nem érzem magamat felelősnek. Felelős volt ő saját maga és azok, akik őt küldték.
– Milyen szerepe volt abban, hogy a magyar emigráció nem tudott összefogni? Gondolok itt Kéthly Anna, tehát a szociáldemokraták, valamint Varga Béla, Horváth János és Nagy Ferenc, azaz a kisgazdák ellentéteire.
– A magyar emigráció annyira volt képes összefogni, mint abban az időben Magyarország lakossága. Vagyis sehogy. Érdekelt voltam abban, hogy az ország túlélje ezt az időszakot, és ne jöjjön létre olyan erő, amely Magyarországon állandó hadiállapotot idézhet elő.
– Az emberek milliói mégis a szabadságot, a függetlenséget akarták. Ön ellenük dolgozott.
– Ilyen értelemben igen, de az a sok millió ember nem ismerte azokat a tényezőket, amiket én ismertem.
– Ön is megszenvedte a kommunizmust mint kisgazda politikus. Mikor jutott el odáig, hogy nekik van igazuk?
– Addig nem jutottam el, hogy a kommunistáknak van igazuk, de azt be kellett látnom, hogy annak az oldalnak, amihez én tartoztam, nem volt igaza.
– Az emigráció vezetése bízott önben?
– Végig, az utolsó pillanatig. A Nemzeti Bizottmány és a Magyar Forradalmi Tanács vezetői 1957 júliusában megbeszélést tartottak Bécsben. Varga Béla is ott volt. Jellemző a légkörére, hogy Horváth János kisgazda képviselőt, aki Svájcból akart a tanácskozásra jönni, nem engedték be az osztrákok, és csak az én segítségemmel érkezhetett a megbeszélésre. Ilyen eszközökkel próbálták egyes emigrációs vezetők megakadályozni, hogy egy-egy irányvonal dominánsabb helyzetbe kerüljön. Mindenki az egzisztenciájáért küzdött. Lehet, hogy emiatt tiltakozni fognak a még élők, de ez az igazság.
– Állítólag önnek abban is jelentős szerepe volt, hogy Bécsben ne kerüljenek a Menekültügyi Tanács elé olyan ötvenhatosok, akik a forradalomról hitelesen tudták volna tájékoztatni a tanácsot. Akik mégis oda kerültek, azoknak a neveit kiszolgáltatta a magyar hatóságoknak.
– Ebben nem sok szerepem volt. A jelentkezőket az amerikai hírszerzők emberei válogatták ki, továbbá Király Béla és Nyeste Zoltán küldtek oda embereket. Ha valaki engem kérdezett, hogy menjen-e a tanács elé, annak kétségkívül azt mondtam, hogy jól gondolja meg. Arról megpróbáltam tájékozódni, hogy mely vallomások őszinték, melyek nem, ugyanis a vallomások sokszor túlzásokat tartalmaztak, némelyek a saját szerepüket próbálták felnagyítani. Egyébként az ENSZ magyar ügyeket vizsgáló ötös bizottságának tevékenysége nem használt Magyarország konszolidációjának.
– A konszolidáció az elhallgattatás konszolidációja volt. Ezreket börtönbe zártak, százakat vallattak, kínoztak és kivégeztek, fiatalokat küldtek bitófára. Tudott erről?
– Nyugati lapok írtak róla, de nem voltam benne biztos, hogy igaz.
– Amikor 1957 őszén menekülnie kellett Bécsből, állítólag olyan iratokat is magával vitt, amelyek terhelőek voltak a magyar forradalmárokra és az itthon maradottak hozzátartozóira.
– Tessék nekem egyetlen családot említeni, amelyiknek baja lett ebből. Legutóbb Ábrahám Dezső hívott fel egy készülő pere kapcsán, ahová engem beidéztek tanúnak. Nos, Ábrahám Dezsőnek kezébe kerültek az én hírszerzői jelentéseim. Ezek ma már nem titkosak, így ha ezek miatt bárki bíróságra vagy akasztófára került volna, akkor az sem maradna titokban. Én mindenesetre a jelentéseim tartalmát igyekeztem úgy összeállítani, hogy a lelkiismeretemmel összeegyeztethető legyen. Talán ezért nem kedveltek nagyon a hazatérésem után.
– Az Ausztriába menekült Bánkuty Géza Széna téri forradalmár, a többszörös magyar motorkerékpár-bajnok a sofőrje lett Bécsben. Ábrahám Dezső is dolgozott önnek. Tudtak arról, hogy ön ügynök?
– Semmit nem tudtak rólam. Sőt az emigráció vezető személyiségei sem tudtak szerepemről.
– Mikor égett a lába alatt a talaj?
– Nem égett. Hazarendeltek. Amikor közölték, hogy haza kell térnem, először úgy reagáltam, hogy ez ostobaság, hiszen most kerültem olyan pozícióba az emigrációban, amikor tehettem valamit a hazámért. De a parancsnak engedelmeskedni kellett.
– Ma is ugyanezt tenné?
– Az akkori történelmi helyzetet figyelembe véve most is ugyanazt tenném, mint akkor, mert helyesen cselekedtem.
– Volt politikustársai árulónak tartották. Tiszta a lelkiismerete?
– Még egyszer mondom, amit én 1955–56-ban az akkori történelmi helyzet ismeretében tettem, azt ma is helyesnek tartom.
Folytatjuk
Jövő szombaton Király Béla vezérezredes, a nemzetőrség főparancsnoka nyilatkozik.
origo.hu
Orbán Viktor: Már megint Bognár Gyuri a király!
