Hogyan került kapcsolatba a gyermekrajzokkal?
– 1956-ban az ELTE bölcsészkarának hallgatója voltam, a szabadságharc idején megválasztottak a forradalmi diákbizottság vezetőjévé. A forradalom bukása után három év börtönre ítéltek ezért. A szabadulásomat követően nyomdász lettem, majd a Műszaki Könyvkiadó szerkesztője. A hetvenes évek közepén ismerkedtem meg az ősműveltséggel. Ekkor már sikeres grafikusnak mondhattam magamat, rendszeresen részt vettem a balatonboglári kápolnatárlat kiállításain, amelyek abban az időben egyfajta hatalom elleni lázadásnak minősültek. Minden grafikus álma, hogy a lehető legtisztább vonalakkal a legtöbbet mondja el. Ezt keresve jutottam el az őskori barlangi művészethez, azokhoz az ősformákhoz, amelyekkel sem a régészek, sem a művészettörténészek nemigen törődnek, hiszen nem elég látványosak. Nyilvánvalóvá lett előttem, hogy a kőkori emberek művészete nem primitív, még csak nem is prelogikus. Ezek az ősmotívumok ma is megtalálhatók a népművészetben: képekbe sűrítik a minket körülvevő világ tartalmát.
– Vegyük sorra ezeket a formákat!
– Számomra a legfontosabb a kör és a kereszt, illetve ezek egymásba rajzolt változata, a körkereszt. A kör és a kereszt az a két forma, amelyek a lehető legtávolabb állnak egymástól, mégis a Kárpát-medencében talált kőkori leleteken is láthatjuk őket. Ez azért érdekes, mert a kisgyermekek is ugyanezt teszik a világ minden pontján kétéves koruk körül: kört rajzolnak és bele keresztet. Carl Gustav Jung már a múlt század elején írt arról az ősképek kapcsán, hogy minden gyermekkel újraszületik a világ, és minden ember végigéli az emberiség egész fejlődését, így tehát ezek az ősformák is együtt születnek újra minden új élettel.
– Hajlamosak vagyunk úgy tekinteni az újszülöttekre, mintha üres lapok volnának, amelyekre jó esetben a fogantatásuktól kezdve íródnak fel az üzenetek.
– Egy Rodha Kellogg nevű amerikai kutató összehasonlított egymással a világ különböző tájairól származó gyermekrajzokat. Valamikor a hetvenes években ő írt először arról, hogy akár törzsi közösségbe születik egy gyermek, akár a legnagyobb metropolisba, belső késztetésre ugyanazokat a formákat rajzolja. A gyermekrajzok művészete című könyve a maga idejében hatalmas vihart kavart, ugyanis nemcsak az bizonyosodott be, hogy a gyerek nem üres lapként érkezik, hanem az is, hogy az első néhány évben a rajzain nincs rajta annak a társadalomnak a lenyomata, amelyben nevelkedik.
– Mikor jelennek meg a kulturális különbségek? Mikor kezd az európai kislány királylányt rajzolni?
– Nemcsak az európai kislány rajzol királylányt, hanem minden kislány. A királylány ugyanis az egyik legfontosabb őskép, amely a kettős anyaságot közvetíti nekünk, felnőtteknek. A királylány sok esetben földig érő sátorhaja a gyermek édesanyjának óvó-védő szeretetét jelképezi, szoknyájának sátra pedig a saját anyaság vágyát jelenti, vagyis a kislány azt rajzolja le, hogy ő milyen anya szeretne lenni. Azért olyan gazdag formákban, például virág, csillag, nap, ház, nyulacska jelenik meg benne. Ez a kettős őskép, kettős jelkép a magyar hitvilágban a Boldogasszony képében őrződött meg: Nagyboldogasszony és az ő szűz lánya, Kisboldogasszony a kereszténységben Szent Anna és Szűz Mária. A kettős kép egyébként pontosan arról beszél, amit a pszichológusok is magyarázni szoktak: nem elég az, hogy minden kislány gyermek utáni vággyal születik; ahhoz, hogy anyává is tudjon válni, szüksége van egy gondoskodó anyára, aki megerősíti benne a veleszületett anyaságvágyat. Rodha Kellogg azt is megfigyelte, hogy a kislányok kétéves koruk körül a világ minden szegletében akkor is csecsemőként ringatják és dajkálják a babájukat, ha a környezetükben nincsen pici baba, és életükben nem látták, hogy hogyan kell gondozni egy csecsemőt. Ha a babát kényelmesen meg lehet fogni, lehet fésülni, etetni, itatni, akkor a kislány ösztönösen anyát játszik vele. Azt is meg lehet figyelni, hogy ha a kislány édesanyja nem felel meg a hagyományos anyaképnek – a magyar néphagyomány szerint „szépasszony”, vagyis nem anyamelegségű nő –, akkor a kislányok rajzán a királykisasszony haja rövid és kócos. Láttam olyan rajzot is, amelyen a halott anya haja szürke. A kisfiúk rajzain is vannak jellegzetes férfiasságszimbólumok: ilyenek a hatalmas fejfedők vagy csákók, az övek, rajtuk hatalmas kardok. Ezeket akkor is rajzolják, ha nem látnak hagyományos ruhába öltözött férfit. Férfiasságszimbólum a nagy fül is. Hogy ez miért van így, nem tudom, de a napistenszobroknak is nagy fület csináltak a régi emberek. Szinte minden fiúgyerek rajzol létrát, amely nem más, mint az égig érő fa.
– Mit szimbolizál a körkereszt a gyermekrajzokon?
– A mindenséget, erről a gyermekmondókák őrizték meg a legtöbbet: „Előttem van észak, hátam mögött dél, jobbra a nap nyugszik, balra a nap kél.” Az időt is kereknek érzékelte a régi ember. Így szól az esztendőről a mondóka: „Kerek Isten fája, szép tizenkét ága.” Gondoljon csak bele: ezt a kerekséget osztja négyfelé a nyári-téli napforduló és az őszi-tavaszi napéjegyenlőség. Honnan tudja ezt a gyermek? A magyar néphit szerint a kör a nőiesség, a „boldogasszonyság” szimbóluma. A keresztet pedig a mai napig úgy nevezik a keresztszemes öltésben, hogy ige. Azt mondták a régi öregek, hogy Isten ott lép be a világba, ahol az öltés két szára metszi egymást. Figyelje meg, milyen a kisgyermekek első emberábrázolása: rajzolnak egy nagy kört, bele egy keresztet. A kereszt metszéspontja köré kerekítik az arcot a szemekkel. A kereszt vízszintes szára a kar, és az arcból két szálkát húznak, ez a láb. Íme a fej-láb ember. Mintha ők is azt a misztériumot éreznék meg, amit az asszonyok a keresztszemes öltés közben. Nem véletlenül mondta Jézus, hogy engedjétek hozzám a kisdedeket! A kínaiak is tudták ezt: Lao-ce nevét Bölcs Gyermeknek vagy Csecsemőnek szokás fordítani. De mondok egy érzékletesebb példát: a lányom tanítónő egy olyan intézetben, ahol halmozottan hátrányos helyzetű gyermekekkel foglalkoznak. Egy kislány van a gondjaira bízva, aki siket, nagyon keveset lát, és nem tudja uralni a mozdulatait. Észrevette, hogy ez a kislány nagyon szeret fényes korongocskákat ragasztgatni. Rajzolt hát neki körkeresztet. A kislány pontosan oda ragasztotta az ezüstpapírt, ahol a vonalak metszik egymást. Rajzolt neki a lányom házat is kéménnyel és füsttel. Az első korongot a lányka a padlásnak megfelelő helyre ragasztotta, amely a szellem, a felsőbb felé törekvés helye. A következő korongot a füstre, az érzelmek kifejeződésének helyére ragasztotta, aztán jel került az ajtóhoz és az ablakhoz is, ezek a helyek beszélnek arról, hogy szeretünk-e ebben a házban tartózkodni. Egyszóval ugyanazt rajzolná, amit a többi gyerek, ha tudna rajzolni. A nap sugarait is megjelölgette.
– Miért hangsúlyozzák olyan erősen a gyerekek a napsugarakat?
– A nap sugarai egyszerre jelképezik a rajzaikon a verőfényt, az Istentől kapott fényt, a nap szúrósságát és erejét, ugyanakkor a sugarak szálkásságát is. Ők még összhangban élnek a nappal, amely nemcsak fenn, az égi mezőn araszol, hanem bennünk is. Minden reggel megszületik bennünk, délben uralkodik, és este leszentül. Nem véletlenül tartották úgy a régiek, hogy az éjfél előtti alvás ér igazán sokat. Mert utána már ismét felfelé araszol bennünk a nap.
– A könyveiben azt írja, hogy a leggyakrabban a kisfiúk első firkáin szerepelnek szálkák.
– Igen, a szálkafirka és a nap férfitermészetű dolog, de nem mindenhol, csak a mi égövünkön és tőlünk délre. Északabbra a hold, a „nagy öreg” szimbolizálja a férfiasságot, és a titokzatos nap, amelyet ritkán látnak, a nőiességet. A gyermek gondolkozása egészen más, mint a felnőtté. A magával hozott ősképek segítségével önkéntelenül is együtt ábrázolja az együvé tartozó dolgokat: az egy–másfél éves gyermek, amikor szálkákat firkál, gyakran odakanyarítja a napot is, mert érzi, hogy a két forma kiegészíti egymást. A kislányok gyakrabban rajzolnak fészket, az a nőies jellegű firkaforma. A pszichológusok egyre többet beszélnek arról, hogy a gyermekek számos mélyen eltemetett képet őriznek magukban a születésük előtti időszakból. Én is azt hiszem, hogy amikor a fészkeket firkálják, valamilyen módon „viszszavarázsolják” magukat az anyaméhbe. Természetesen mindkét nemű gyermek rajzolja ezt is, azt is, de a kisfiúk sokkal több szálkát. A fészekformához a Hold rendelhető hozzá égitestként, ez azt a nedvességet is megidézi, amely az anyaméhben körülveszi a magzatot. A Föld összes nedvességének, nemcsak a tengereknek, hanem az asszonyok ciklusának is a Hold az uralkodója. A régi bábaasszonyok azt is tudták, hogy a fogyó Holdnál érnek a magzatok, és a növő Holdnál gyarapszanak, ilyenkor jóval több a szülés, mint máskor.
– Van egy harmadik alapvető firkaforma, a pont.
– Sokszor olyan nagy erővel rajzolják, hogy a ceruzával szinte átdöfik a lapot. Ennek az alapformának a közvetlen rokonságába tartozik az a firkaforma, amikor a gyerekek döbbenetes lassúsággal és gondossággal egészen kicsi karikákat rajzolnak a papírra. Ehhez az alapformához is tartozik valami az északi féltekén, ez pedig az északi Sarkcsillag. A ponttal, a kicsi körrel, az apró folttal a gyermek a moccanatlanságot fejezi ki. Fenn a mennybolton a megszámlálhatatlan sok csillag között egyetlenegy van, amely soha nem változtatja a helyét, ezért látszólag minden más csillag körülötte kering, és ez az északi Sarkcsillag.
– Matematikailag leírható, de értelemmel nehezen felfogható a kiterjedés nélküli pont. A gyermekek ezt a misztériumot érzik meg?
– Azt hiszem, hogy ezt belülről tudják. Nem véletlen, hogy minden kicsi szereti a pöttyös labdát vagy a katicabogarat, a régiek úgy tartották, hogy hétéves koráig minden gyermek Isten tenyerén él. A modern pszichológia ezt úgy fogalmazza meg, hogy hétéves koráig a gyerek mágikusan, irracionálisan gondolkodik. Én azt mondanám, hogy valamiféle időn kívüliségben él. Magyarul: fogalma sincs az időről.
– Most holnap van? – szokták kérdezgetni.
– Ha belemerülnek a játékba, eszükbe sem jut, hogy azt egyszer be is kell fejezni. Ahogyan időérzékük nincs, úgy a tér sem érdekli őket azon a konkrét helyen kívül, ahol éppen tartózkodnak. Ma a korai, erőszakolt tanítással szétszabdaljuk a gyermek osztatlan, szent idejét. Azelőtt sem a paraszt-, sem a polgárcsaládban nem volt feladata a gyermeknek hétéves koráig. Utána természetesen a lányok libát őriztek, a fiúk tehenet, én is ezt tettem nyáridőn a nagyszüleimnél. Ez persze nem azt jelentette, hogy a nagyobb gyerekek nem játszottak, csupán azt, hogy akkor már volt feladatuk, amelyet be is hajtottak rajtuk. Ma is úgy gondolom, hogy feladatot adni egy óvodásnak bűncselekmény. Nagy kedvvel belemerül valamibe, és addig csinálná, amíg meg nem unja, de ehelyett lerángatják Isten tenyeréről: kötelezően számoltatják szegényt, muszájból énekeltetik, és mindenféle butaságot kell rajzolnia, például sormintákat. Ezzel pontosan azt ölik meg a gyerekben, ami nevelné. És ebben a szülők is hibásak, mert panaszra mennek, ha a fiuk-lányuk az óvodában „csak játszik”.
– A rajzolás is az időtlenségbe emel fel?
– Hogyne, de gyógyít is, akárcsak a játék. A kislányok – mert ők szeretnek igazán rajzolni – sokszor hetekig ugyanazt rajzolják, egészen addig, amíg motoszkál bennük valamilyen kérdés vagy gond, amelyen túl kell jutniuk. Nemrég olvastam egy döbbenetes tanulmányt, amelyben egy óvónő a fia rajzait elemzi. Ez az asszony súlyosan, halálosan megbetegedett. A kisfia képein a mama mindig éppen felmászott valamire, és a gyerek odarajzolt egy nehezéket, amely mégis lent tartotta. Biztos vagyok benne, hogy érezte, az anyja lelke elszállóban van. A tanulmány leírja, hogy a kisfiú egy éjszaka retteneteset álmodott: azt, hogy az anyja felszáll egy vonatra, és ő nem tud utánaszállni. Ettől fogva mindig vonatokat és autóbuszokat rajzolt, rajtuk az anyjával, ő pedig egyedül állt az állomáson.
– Meggyógyult az anyja?
– Igen, és úgy érzi, a gyereke tartotta életben.
– Összehasonlítja néha a gyermekrajzokkal kapcsolatos nézeteit a gyermekpszichológusokéval?
– Azt hiszem, hogy nagyjából ugyanazt gondoljuk, legfeljebb én más úton jutottam el oda, ahová ők. Egyre gyakrabban előfordul, hogy hivatkoznak is rám. Sok ezer, talán tízezer gyermekrajzot megvizsgáltam, ezért elmondhatom, hogy az igazamat a statisztika is alátámasztja. Aki megérti a kicsinyek képírását, közelebb kerül a gyermekhez és az Istenhez egyaránt.
Molnár V. József művészettörténész 1930-ban született Marcaliban. 1955-től az ELTE BTK hallgatója. 1956 októberében a forradalmi diákbizottság vezetője lesz. A forradalom bukása után részt vesz a demokratikus ellenállási mozgalomban. 1957 januárjában letartóztatják, három év börtönre ítélik. Szabadulása után előbb nyomdász, majd a Műszaki Könyvkiadó szerkesztője. 1970 és 1975 között grafikáival rendszeres résztvevője a balatonboglári kápolnatárlatoknak. Óraadó tanár a szombathelyi és a szegedi tanítóképző főiskolán, valamint az Iparművészeti Főiskolán, jelenleg a miskolci Nagy Lajos Tudományegyetemen és a kaposvári Iparművészeti Szakközépiskolában tanít.
Rendszeresen készít ősműveltségről és gyermekrajzokról szóló sorozatokat a két közszolgálati csatornának és a Kossuth rádiónak.
Legfontosabb könyvei: Egész-ség (1993), Világ-virág (1996), Ég és föld ölelésében – gyermekrajzok üzenete (1998), Kalendárium (1998), Örökség (2001).
