Az amerikai álom

Donald Trump – ahogy rajongói hívják: „a Donald” – a napokban súlyos kritikával illette Bush elnök iraki politikáját, ami önmagában hír. „A Donald” az utóbbi időkben valóságos intézmény lett, szavait rögtön hírügynökségek és a legnevesebb napilapok kürtölik világgá úgy, mintha a Fehér Ház urát jobb körökben illendő lenne máris az őszi elnökválasztások nagy vesztesének tekinteni.
Hogy kicsoda Donald Trump? Az Óperencián túl van egy televíziós valóságshow, amelynek szállóigéje mostanában igen népszerű Amerikában, ahol a gazdaság évek óta gyengélkedik, a munkanélküliség pedig sehogy sem akar csökkenni.
„Ki vagy rúgva!” – harsogja Trump, a jobb napokat megért milliárdos a kamerákba, amikor egy-egy elszánt munkakereső elvérzik a próbaidőn. A Tanonc című valóságshow-ban ugyanis az álomállásért versengenek a beválogatott szereplők, akik nem éppen a kétkezi munkások világát képviselik: vállalatigazgatók, brókerek, üzletemberek tapossák egymást „a Donald” kegyeiért, illetve egyik vállalatának igazgatói székéért. És Trump nem kegyelmez az alkalmazottaknak. A legkisebb hibáért kihajítja őket, de meglepő módon sokak számára épp ez teszi oly vonzóvá alakját: a bukott cégvezérek az Enron, a WorldCom és a Tyco botrányainak izgalmaiból végre visszazökkenhetnek abba a világba, ahol nem a haverok, hanem a rátermettek kapják meg az üzletet, a kitartó munkát pedig mindig siker koronázza. A könyvelési csalások, a pofátlanul magas igazgatói részvényopciók, a milliódolláros vállalati születésnapi partik után felüdülés ez a fickó, aki – legalábbis így dicsekszik – vagyonát csak saját munkájának köszönheti, és nap mint nap körmére néz alkalmazottainak. Valóságos mítosz testesül meg benne.
Az amerikai álom.
Persze túlzás volna azt állítani, hogy Donald Trump a semmiből kezdte. Milliomosok gyermekeként látta meg a napvilágot, valahogy mégis sikerült elhitetnie magáról, hogy sikereinek ő maga a kovácsa. A nyolcvanas évek ingatlanbefektető sztárja volt, ám szerencsecsillaga ma már leáldozóban van. Noha az elmúlt években megjelent könyvei közül nem is egy a sikerlisták élére került, 1990 óta, amikor megrogyott vállalatbirodalma, Trump – pénzügyi helyzetét tekintve – már csak árnyéka régi önmagának. Extravaganciája, a nők iránti étvágya azonban a régi, a Tanonc pedig egyértelműen szupersztárrá tette a szívtelen befektetőt.
Donald Trump neve persze eddig sem volt ismeretlen. 2000-ben Ross Perot Reformpártjának színeiben szándékozott indulni az elnöki székért, számításait azonban keresztülhúzta nagy nyilvánosságot kapott bacilusfóbiája: olyan elnöke még nem volt az Egyesült Államoknak, aki senkivel nem fog kezet, annyira retteg a betegségektől…
Trump, aki a múlt héten az Esquire magazinnak adott interjújában rontott az elnöknek, mondván, az iraki beavatkozás katasztrofális ötlet volt, most sok kellemetlen percet szerezhet George W. Bushnak. A self-made man, a saját erejéből meggazdagodó, találékony és állami segítségre nem szoruló, önálló polgár ugyanis elsősorban a republikánusok szavazóinak mintaképe. George W. Bush amerikai elnök pozícióit pedig most nem a harmatgyenge demokrata kihívók ingathatják meg, hanem az, ha a saját tábora győződik meg alkalmatlanságáról. Donald Trump persze elsősorban ripacs, egymaga aligha változtatja meg az őszi választások eredményét. Alakja azonban rezonál az amerikai tudatalattival: regényhős, filmsztár, azaz vágykép, aki bármikor azt mondhatja, „ki vagy rúgva!” – abban az országban, ahol a legtöbb ember álma az, hogy önmaga főnöke legyen.
Mindannyian a képzelet és a jövő iránt érzett nosztalgia rabjai vagyunk – mondotta volt Jean Baudrillard francia gondolkodó. Szerinte a valóságot az ember leginkább úgy próbálja megragadni, sőt megteremteni, hogy elképzeli vagy éppen elmenekül előle. A regény, a fikció, még annak Donald Trump-i harmadosztályú változata is azonban fordítva működik: a képzeletet teremti meg azáltal, hogy a valóság ruhájába öltözteti. Baudrillard még megjegyzi, hogy az amerikai életforma annyiban regényszerű, hogy a valóság és a képzelet világát teljességgel egybemossa.
Baudrillard franica, nem szereti az amerikaiakat, de mi azért tegyük hozzá, a valóságshow-t, ahogy Amerikát is, Európában találták fel, és az európai ember az, aki egyre inkább úgy viselkedik, mintha valamiféle megvalósult utópiában élne.
Vudu varázslat ez, amelyben a résztvevők a képernyőn látottakat szeretnék valóságként érzékelni. Az Egyesült Államok ebből a szempontból nagykorúbb: nem a Big Brother-es Évi és Oki kalandjait várja, hanem azt, hogy újra eljön „a Donald” országa, az aranykor, a kilencvenes évek – immár korrupt vállalatigazgatók és botrányok nélkül – vagy éppen az első világháború utáni Jazz Age konjunktúrája, és mindenkinek lehet még egy nagy dobása a gazdaság kiszavazóshow-jában.
Aki ezeket a vágyakat megérti, és szolgálatába állítja, abból lehet az ősszel új elnök Amerikában.