Ez az ősi szorongás

José Saramago talán legköltőibb látomását olvashatjuk Lisszabonról, egyúttal Pessoáról és az általa teremtett költőkről, Ricardo Reisről és Álvaro de Camposról. Fernando Pessoa ugyanis csak 1910-ig írta meg hősének – alakmásának, költőtársának – életrajzát, talán megunta, egyéb dolgai akadtak… Jött azonban Saramago, aki nem kevésbé költő e híres költőknél, és nem hagyhatta annyiban a dolgot. Izgatta őt ez a társaság, és olyan regényt írt róluk, hogy akit kicsit is érdekel a költészet, az nem fogja egyhamar elfelejteni a művet.
A regény lírai esszé Lisszabonról, a költészetről, a lélek „ősi szorongásáról”, a szerelemről, arról, hogy élet-e az álom, és álom-e az élet. Hol kezdődik az egyik, hol ér véget a másik, és bármilyen profánul hangzik: van-e élet a halál előtt? A regényidőben ugyanis Pessoa már halott, az általa teremtett költő, Ricardo Reis tizenhat év brazíliai tartózkodás után tér vissza Lisszabonba, éppen költőtársa temetésére. Aki azonban egyáltalán nem úgy viselkedik, mint egy halott. Már a temetés másnapján megjelenik Ricardo előtt, hogy kicsit elbeszélgessen vele, aztán a legváratlanabb pillanatokban tűnik föl Reis életében, hogy felbosszantsa, észhez térítse, vagy egyszerűen csak a régi barátság jogán társalogjanak. Legkínosabb felbukkanása, amikor a költő éppen Lídiát, a szobalányt várja szállodai szobájában egy könnyű kis kalandra, ehelyett hallgatnia kell Pessoa szónoklatát: „Kedves jó Reis, egy ilyen fennkölt lélek, mint maga, aki bizalmas viszonyban volt az Olimposz valamennyi istennőjével, egy szobalányt, egy cselédet fogad az ágyába, épp maga, akitől megszoktam, hogy bámulatra méltó állhatatossággal szól Lídiáiról, Nériáiról és Khloéiról, most egy cselédlány hálójába került, minő csalódás.”
Tele van ellentmondásokkal ez a Ricardo, még egy szűzi gondolat is szinte elviselhetetlen félelmet, szorongást kelt benne, aztán pillanatok alatt az ágyában terem Lídia, a szobalány, s míg a költő őt öleli, már az előkelő és kifinomult, egyik kezére béna Marcendáról ábrándozik – hát ilyenek a költők. Szerencsére a nők is ilyenek, a szerző nem hagy kétséget afelől, hogy Marcendában már szintén izzik a láng a kedves doktor iránt.
Ricardo Reist ugyanis, ha emlékszünk még, úgy alkotta meg Pessoa, hogy foglalkozására nézve doktor. Általános orvos. Most is arra készül, hogy rendelőt nyisson. Azonban hősünktől nagyon távol áll a gyakorlati cselekvés. Talán egyszer rendelőt nyitok – csupán eddig jut el hónapokon keresztül. Sétálni, nézelődni, lézengeni, ez az ő élete, melyik utcán induljon el, és azután merre forduljon, hol költse el reggelijét, ebédjét, vacsoráját, rég leírt és éppen készülő sorain elmélkedjen, várja is Pessoát, meg nem is, talán nem is illik hozzá az olyan prózai tevékenység, mint az orvoslás.
Meg is maradna ebben a lebegésben, félúton az élet és a szemlélődés között, ha egy napon nem érkezne számára idézés a főkapitányságról. Ezen a ponton éles fordulatot vesz a történet, a tárgytalan szorongás nagyon is valóságos tárgyat kap, mégpedig a hatóság személyében. Pillanatok alatt kiderül, hogy a kezdetben csak kíváncsiskodó szállodaportás valójában a rendőrség besúgója, az év pedig, amelyben járunk, Ricardo Reis halálának éve: 1939. Soares diktatúrája.
Saramago azonban sokkal jobb író annál, hogy a regényében ábrázolt hátborzongató atmoszférát, a szorongást – amely olyan tartósan ül a költő lelkén, ahogy kint megállás nélkül esik, szemerkél, szitál, zuhog az eső, és nincs remény arra, hogy egyhamar kisüssön a nap – túl ne emelné az adott időn. Soares diktatúrája általános emberi dimenziót kap. Saramago úgy tud írni Lisszabonról, hogy a súlyos felhők szinte üvegburaként borulnak ránk, tömény líra és reménytelenség fojtogat, ott vagyunk mi is az esernyőjüket hol kinyitó, hol bezáró járókelők között; és hiába nézzük magasból az egészet, megannyi esőtől fénylő, páncélját nyitó-csukó bogár, tudjuk, hogy közéjük tartozunk mi is.
(José Saramago: Ricardo Reis halálának éve. Ford.: Székely Ervin. Palatinus Kiadó, Budapest, 2004. Ára: 2500 forint)