Hajdútánc

Olcsó volt az emberélet az 1580-as években a végeken. Martalócok járták az utakat, törökök dúlták a lakosság vagyonát. A török elleni vállalkozásoknak „vitézlő oskolája” Eger volt. Az egri „lovász-csepkék”, ahogyan Musztafa basa nevezte őket, hol itt, hol ott bukkantak fel a meghódolt országban. S amióta Balassi is ott szolgált, mintha még sűrűbben özönlöttek volna a panaszló levelek Bécsbe. A végekről, így Egerből is „várak alá száguldanak, csatáznak, utakat állanak, lesőket hánnak, emberöket fognak, barmokat hajtanak, mikoron módját ismerik, kit levágnak bennök, kit elvisznek elevenen… az szegénységre adót vetnek.”
A basák panaszos leveleinek hosszú sora a legjobb kommentár Balassi híres Egy katonaénekéhez. Inkább németeket a végekre, mint ezeket az átkozott magyarokat, írja Musztafa Miksa császárnak.
A magyarok vitézsége nem nyughat, ezt mondja Balassi is: „Ellenség hírére vitézeknek szíve / gyakorta ott felbuzdul; / Sőt azon kívül is, csak jó kedvébül is / vitéz próbára indul; / Holott sebesedik, öl, fog, vitézkedik, / homlokán vér lecsordul.”
Venus „fogadott fia” korának valóságos „enfant terrible”-je: minden eszközzel folytatta az apjától örökölt villongásokat a szomszéd liptói nemesurakkal. Ha törvényes úton nem ért célt, jobbágyait uszította rájuk, jószágaikat hajtotta el, s ha elfogták, elítélték valamelyik szolgáját, a várbörtönből is megszöktette. A személyén esett valóságos vagy vélt sérelmeket kíméletlenül megtorolta. Göppel Dávid bányamestert, mikor az nem tudta megfizetni adósságait, kivont karddal a megáradt patakba kergette, majd egy „büdös lyukba” zárta. Verés lett a nagy hatalmú bányabíró legényének osztályrésze is, midőn a vihnyei hévízben nem átallott a „nagyságos” Balassi úr mellé telepedni. Zólyomban, a privilégiumot kijátszva, már apja házat szerzett, s Balassi Bálint is gyakran ütötte fel itt tanyáját, de hogy milyen eredménnyel, arról a derék zólyomi polgárok 1583-ban így nyilatkoztak: „már puszta nevére összeborzadunk, nem csupán látására”. A zólyomi asszonyok és leányok – mint erre Balassi maga hivatkozott a megyegyűlés előtt – bezzeg nem borzadtak össze a daliás „magyar Alkibiádész” láttára (miként Rimay János nevezte őt). 1580-ban, mikor Egerben szolgált, mivel minden szoknya tűzbe hozta, neve az egri örömtanyát fenntartó Rédey Bonaventura infámiaperében is szerepelt. Az „ira” (harag) és „luxuria” (bujaság), amely a hű tanítvány, Rimay szerint egyedüli vétke volt, a panaszok, feljelentések áradatát szülte.
Az előbbi per hordalékához tartozik Soós Gergely tanúvallomása, amelyből kiderül, hogy Balassi Bálint lányokat vett egy lóért. Részlet az Egerben 1580-ban lezajlott per anyagából: „Az első tanú tek. Soós Gergely, ki Ravasz Eufrozsina, tek. néhai Balay Kálmán özvegyének, most pedig tek. Vetési Péter feleségének házában lakik… megesküdött és vallott a következő módon: hogy ő, tanúskodó, az említett Rédey Bonaventura szájából hallotta, hogy az a házában három kurvát tartott, ugyanezeket ott táplálta és élt velük; ezenfelül ugyanez a tanú vallotta – és ezt magának Rédey Bonaventurának a szájából hallotta, amint mondotta –, hogy Nagyságos Gyarmati Balassi Bálint neki, Rédey Bonaventurának egy hátaslovat ígért, ha neki ezeket a közönséges nőket elhozza, mely közönséges nőket, mint az ő szájából hallotta ugyanezen tanúskodó, neki, Balassi Bálintnak el is hozta…
… egy tanú a szomszéd ház ablakából nézte, amint az egyik lány hajdútáncot járt (more haydukorum tripuiavisset)…”
Balassi viharos életére a koronát mégis a híres-nevezetes országúti kaland tette föl. Pünkösd hétfőjén, 1583. május 20-án Balassi lován kocog Zólyom felől Besztercebánya irányába az országúton – ellenséges tanúvallomások szerint részegen. Szemben egy csinos özvegyasszony, Sommer Jánosné közeledik, szolgája követi. Csinos, tiszta főkötő a fején, özvegyi ruháját díszes öv tartja össze, nyakában zsinóron függ erszénye. Jómódú német polgárasszony. Balassi melléje léptet lovával, és a pünkösdi szerelem istennője nevében ajánlatot tesz neki. Sajnos az iratok nem őrizték meg szavait. Csak annyit tudunk, hogy az asszony a határozottan kifejezett ajánlatra menekülni kezdett. Balassi kivont karddal nyargalt a menekülő után, aki ijedtében fel s alá szaladt a gabonatáblában, de a trubadúr végül utolérte. Előbb fel akarta kapni az aszszonyt a nyeregbe, aztán leugrott a lóról, amely a viaskodástól megvadulva elmenekült. Közben a felhevült költő letépte az asszonyról a pólyás főkötőt, lerántotta övét és a nyakába akasztott erszényt, s lependerült vele a földre. De mikor a vetkőztetésnél tartott, megjelent az asszony szolgája, és puskát fogott a hősre. Balassinak szégyenszemre engednie kellett – elszaladt lova után nézett.
Az asszony Zólyomba érve Gloss Boldizsár bíróhoz, majd Barbarith György főkapitányhoz futott. Sommer János hodrusbányai mészáros özvegyének nem sok érzéke lehetett Balassi Bálint ragyogó szerelmi retorikája iránt, és tisztes polgárasszonyi erényét védte a lovas, zsinóros mentés, piros arcú magyar úrral szemben.
A kor nem találta borzasztó cselekedetnek a Balassi országúti merényletéhez hasonló jeleneteket. Bornemisza Péter írja Török Bálintról az Ördögi kísértetekben, hogy az szerzetesi csuhába öltözve gyónás után a budai piacon teper le egy polgárasszonyt. A zólyomiak azonban külön emberrel küldték Bécsbe feljelentésüket, amelyben világgá kiáltották Balassi Bálint „szodomai és benjámini bűnét és gaztettét…” A városi jegyzőkönyv lapjain ezeket olvassuk: „…Balassa Bálint… a szegény özvegyről pólyát, fejkötőt, hajfonatot, övet, erszényt leszakított, és a mezőn lovon ülve fel s alá hajszolta, és végre a lóról leszállva őt a gabonába vetette… és a szegény asszonyt összetörte és elcsigázta…”
Még el sem csitult a Balassi merénylete miatti riadalom, mikor ugyanazon év szeptemberében – a zólyomi bíró levele szerint – a költő „a hajniki papnak a leányát, akivel a mezőn találkozott, megbecstelenítette”.
Fennmaradt egy magyar nyelvű levél, amely még a saját korában is szokatlan eseményről tudósít bennünket: Balassi Bálint és szolgái 1593 júliusának elején felgyújtották a nagyszombati apácakolostort, ahonnan öt apáca kiszökött…
Balassi levelei között jócskán akad olyan – írja Szentmártoni Szabó Géza kiváló Balassi-kutató –, amelyben a poéta erős szavakkal, nemritkán szitkokkal fűszerezve adja elő mondandóját a címzettnek: „Hogy vígan laktunk, nem tagadjuk, de mi azzal sem bírát, sem más polgárt meg nem bántottuk. Abban pedig az én italomban mi ellenek lehetett nekiek, soha nem tudom, holott sem az kurva annyok nyilván p…kkal (per cunnum) szerzett keresményét, sem az kurva bestia attyuk keresményét nem ittuk, hanem az mi magunkét költögettük.” Balassi semmivel sem káromkodott cifrábban, mint a kortársai. Liptóújvárott 1588. március 7-én kelt, Kapy Sándorhoz címzett, részben titkosírással írt levelében olvashatjuk: „Ha az Isten karácsonyig éltet, azt gondolom, hogy Bmsu if yqzqx (nagy úr leszek), ha egyébként nem is rmtxma ihmb (farkam után).
Sokat elárul Balassi szabados világnézetéről ez az utalás, és egy megjegyzés: a nőket, ha csalni akarnak, úgysem lehet megakadályozni. Ilyenekre és a hodrusbányai Sommerné esetére gondolva sóhajtozott aztán gyötrelmes perceiben, házassága előtt tisztaságra vágyódva gyönyörű bűnbánó énekében: „Bocsásd meg, Úristen ifjúságomnak vétkét! / Sok hitetlenségét, undok fertelmességét…” Amit Balassi Bálint ír, mond, tesz, az sohasem olyan, mint amit a többi magyar ír, mond vagy tesz. A végletek embere, a magyar reneszánsz legegyénibb arcú képviselője.
Élete utolsó hónapjairól alig vannak adataink. Takáts Sándor szerint Balassi 1593 telén Bécsben járt. 1594. január 21-én Körmöcbányán felvette járandóságát Liptóújvárra. Május 3-án hivatalosan is kérte a szepesi kamarát, hogy foglalja le régi ellenfele, Szkárossy György javait, mivel az tartozik neki. Balassit tehát halála előtt egy hónappal szokott ügyei foglalkoztatták. Ez nem arra vall – írja Szentmártoni Szabó Géza –, hogy „a halált keresni ment volna Esztergom falai alá, mint azt többen feltételezik”. Mi mégis azt hisszük, igaza lehet Rimay epicédiumának, hogy mikor Esztergom alá ment, az volt a szándéka, hogy vérét hazájáért kiontva, hősökhöz illő véggel mind e földi, mind a mennyei országban elnyerje a halhatatlanságot. „Semmi vér húllásom drága ne legyen érte, / Mert nekem mind jovát, s mind sovát elvegy mérte: / Az az hól vidított, hól meg szomorított, / Kedvemet búval érte.”
Rimay költeményének Balassi tragikus keserűségérzése, életuntsága a vezérmotívuma: Minerva azért ragadja őt magához az égbe, mert a föld nem becsülte meg, „élte háborújának legyen evvel már vége”. Pallasnak tetszik a gondolat, mert a „rossz hitván föld, ki rá csak mérget tölt, vele semmi jót nem tött”.
S hogy ez nem csupán utólag kiagyalt költői lelemény, hogy Balassit valóban ezek a szándékok és gondolatok töltötték el, az kiderül az ostrom alatti viselkedéséből és halálos ágyán elejtett szavaiból is. Mátyás főherceg serege 1594. május 4-én kezdte meg Esztergom ostromát. Balassi különös, harctéren szokatlan zászlót lobogtatva érkezett Esztergom alá. E zászlót fehér, „verfélyes komokából”, azaz kockás mintájú damasztból csináltatta, amelynek egyik oldalán – Rimay János szavaival – „hárfájával Dávid király vagyon térden térdepelve, öszvefogott, s felemelt két kezeivel irva”. A lobogó másik oldalát alighanem a költő címere díszítette, mégpedig a következő jelmondattal együtt: „Vita, quae fato debetur, patriae saluti solvatur.” Azaz: életünket, amellyel a sorsnak tartozunk, fordítsuk a haza üdvére! Magyarországon Dávid király énekei különös mélységgel rezegtek a nagy tömegek szívében. A mélységes nyomorúságban elsősorban a bűnbánati zsoltárok érintették meg a lelkeket, és Balassi költészete sok ihletet merített a zsoltárokból.
Vitéz volt, koszorús költő, bujálkodásra hajlamos, de csupa töredelem és istenfélelem. Lehetett volna-e Balassi Bálintnak Dávidnál megfelelőbb protektora a mennyekben? – teszi föl a kérdést életrajzírója, Eckhardt Sándor máig pótolhatatlan monográfiájában.
Huizinga a hanyatló középkor szellemében sajátos kettősséget érez: élet és vallásosság mintha két síkon mozogna. De nem képmutatást vagy vakbuzgóságot lát ebben a magatartásban, hanem a mai modern lélek számára alig érthető és felfogható hidat két erkölcsi véglet között. A középkorban ezt a dualizmust a világiaknál mindenütt megtaláljuk, a Szent Lajosok, Szent Erzsébetek, Boldog Margitok akkor is ritkaságszámba mentek. Az emberek vallásos életük mellett csodálatos egyszerűséggel, minden lelki nehézség és megrázkódtatás nélkül éltek szenvedélyeiknek, szerelmeiknek, pompájuknak, harci eszményüknek. Balassi Bálintban is megfért egymással a mulatós, veszekedős, verekedős, pazarló élet a meggyőződéses istenfélelemmel. Mikor jobbágyait sanyargatja, ellenségein bosszút áll, a becsületén esett csorbáért elégtételt vesz, a magyar úr cselekszik benne. Mikor „ifjúságának vétke”, „sok hitetlensége”, „undok fertelmessége”, rútsága, álnoksága miatt Isten bocsánatát esdi, az igaz keresztény töredelem érzése rázza testét-lelkét.
Egy Meister nevű besztercebányai polgár a városi tanácsnak írott levélben számol be az esztergomi ostromról, a vezetők tehetetlenségéről és járatlanságáról, aminek költőnk is áldozatául esett, mert hiszen sohasem használták ki az ostromra alkalmas időpontot, felszerelés nélkül rendelték el a rohamokat. Jobb alkalmat hősi halálra a nagy magyar vitéz és költő nem választhatott, mint ezt a fejetlenül vezetett esztergomi ostromot, ahol a biztos halál várta. Május 19-én, áldozócsütörtökön volt az a nagy roham, amelyben Balassi megsebesült. Balassi Zsigmond megörökítette a családi bibliában a költő halálának pontos dátumát is: „Anno 1594. die 19. Maii minden két combját lőtték által, és az barbélyok gondviseletlenségek miá holt meg 30. eius, és vitettem Újvárrá.” A jezsuita évkönyv szavai szerint amikor a borbély vasával sebéhez közelített, Vergiliusnak ezt az ismert verssorát mondta el: „Most van szükség bátorságra, Aeneas, most kell az erős szív!” Az idézett szavakat (Vergilius, Aeneis VI. 261) a Sybilla mondja Aeneasnak, mielőtt az alvilágba vezető barlangba lépnének.
Dobokay Sándor vágsellyei jezsuita, aki a haldokló mellett volt, így emlékezik: „…betegágyában Esztergom városában gyakran nála voltam, és véle sokat beszéllettem. Ott voltam akkor is, mikor ugyanazon Pinkösd havának huszonhatodik napján keresztyéni módra meggyónván, utolsó órájához szépen készült.” Május 30-án, pünkösd hétfőjén az esti órákban erősödtek fájdalmai. A gyóntató atya a jezsuita évkönyvvel megegyezően írja le utolsó szavait: „Christus mortus est pro me, et ego diffidam? Tuus miles fui, Domine, tua castra secutus sum. Krisztus (úgymond) meghalt érettem, és én hogy kételkedjem? Te katonád voltam, Uram és a te seregedben jártam.”
A haldokló lelki szemei előtt talán megjelent Magyarország, a kereszténység védőpajzsa, neki vitézlő iskola képe, az egri vitézek, a rárószárnyon járó, hamar lovak, a harctér, a híres katonavirtus, az éles szablya és a kopja, a táj, a szemmel öldöklő és az angyalképet mutató nők arca. S végül megégetésre szánt versei. Ez a magyar búcsú – írja Németh László –, majd így folytatja: „Magyar költő volt. Magyar, mert a honi szomorúságba rögződik költészete legmélyebb gyökereivel. »Magyar«: mert főúr létére is bitang volt hazájában, rágalmazták, és úgy végezte, ahogy annyi jó magyar: kitagadva.”