Újítás vagy javítás? A „gyökeres reformra”, a „feudális szisztéma” egésze elleni támadásra készülődő Széchenyi 1825-ben, egy franciaországi utazása során ekként elmélkedik Naplójában, megpillantva egy csatornarendszert, amelyet az ifjúkorában Franciaországba látogató, felnőttkorában „felvilágosult despotaként” uralkodó II. József is láthatott: „Az emberi tudás ez alkotása a maga idejében erősen megragadhatta József császár képzeletét. Vagy talán rossz az, ha pulzusunk egy ilyen mű megpillantásakor (…) a szokottnál hevesebben ver? – s ha az ember e rendkívüli helytől ama szent álomban búcsúzik, hogy munkálkodni akar és valami magasztost kezdeni? Felróhatjuk-e egy ifjú császárnak, ha a régi nemtörődömség és minden előítéletünk elleni utálattal lépett ismét szülőföldjére – és érett megfontolás nélkül mindent átalakítani és megújítani akart?”
Néhány nap múlva folytatja töprengéseit:
„Az újítás és javítás szenvedélye között nagy a különbség – és rendkívül nehéz meghúzni a választóvonalat. Attól a hajlamtól, vagy mondhatnám nemes ösztöntől vezérelve, hogy mindent a tökély legmagasabb fokára emeljünk, az embert gyakran olyan öncélú újítások csábítják, melyek nem jobbat, hanem éppenséggel valami rosszabbat rejtenek magukba. Viszont attól a félelemtől, hogy a jót középszerűvel pótolva vagy teljesen tönkretéve lássuk, az ember jóformán minden igaz jobbítással és hasznos új vívmánnyal szemben megbénul – és nincs ereje kiemelkedni a szokások és előítéletek medréből. Amiképpen az arany középút található meg mindenben a legnehezebben, szintúgy bajos az újított és a javított közt a különbséget megtalálni. Mivel pedig az újító szenvedély háztartásban csakúgy, mint alkotmányban egyaránt sok kárt és szerencsétlenséget okozott – másrészt viszont az újítástól való félelem miatt számtalan jó és hasznos találmány, mely az emberiség jólétét és gazdagságát szolgálhatná, mellőzött és kihasználatlan marad: kötelességemnek érzem, hogy a módot, miként lehessen az újítást a javítástól megkülönböztetni (…) megmagyarázzam és kinyilvánítsam.” (Széchenyi István: Napló. Gondolat, Bp., 1978. 377. és 382–383. o.)
Nos tehát, mi az újítás és a javítás közötti különbség? Másként fogalmazva: mi a bajom a tervezett felsőoktatási reformmal? Noha a magyar egyetemi rendszert illető kritikájukkal némelyekben, reformterveikkel szinte semmiben, értékválasztásaikkal pedig egyáltalán nem értek egyet, nem rovom fel a szerzőknek a „régi nemtörődömség és minden előítéletünk elleni utálatát”, és nem kételkedem abban sem, hogy „valami magasztost” akarnak kezdeni. Nem a szándékokról fogok vitatkozni. Ám az „érett megfontolás” hiányát számon lehet kérni egy politikai programon.
Az „érett megfontoláson” alapuló „javítás” előtt legalább három feladatot kell teljesíteni. Elfogadhatóan meg kell tudni indokolni a változtatás szükségességét, igazolni kell, hogy a változás tényleg a hibákat javítja ki, és érintetlenül hagyja azt, ami értékes, illetve ami megfelelően működik, s végül – körültekintően számba véve a várható következményeket – bizonyítani kell, hogy az átalakítás utáni rendszer valóban jobb eredményeket produkál. Nos, az eddig közzétett koncepcióvariánsok, illetve az utóbb született két, a kormány számára készített előterjesztés véleményem szerint egyik feladatot sem oldotta meg. Nem történt meg a tervezett változtatások szükségességének elfogadható indoklása, nem történt meg annak hitelt érdemlő igazolása, hogy a tervezett reform valóban a felsőoktatás hatékonyabb működésének gátjait távolítaná el, végül nem történt meg annak meggyőző bizonyítása sem, hogy a javasolt intézkedések megvalósulásuk esetén több hasznot, mint kárt okoznának. Vegyük tehát sorra a miért, mit és mire vezet kérdéseit.
Miért? A magyar felsőoktatásról alkotott helyzetkép árulkodóan ellentmondásos. Egyfelől az előterjesztés leírja az elmúlt évtized számokban megragadható változásait. Így például azt, hogy a felsőoktatásban tanulók létszáma 1990 és 2002 között csaknem megnégyszereződött. Növekedett az oktatói létszám is 1990 és 2002 között, de csak 42 százalékkal, így az egy oktatóra jutó hallgatók száma 6,2 főről 16,5 főre növekedett. Jelentősnek nevezi a posztgraduális képzés keretében működő doktori iskolák szerepét. Eredménynek tekinti, hogy – megfelelve az egész életen át tartó tanulás követelményének – erőteljesen nőtt az esti, a levelező tagozaton és a távoktatásban tanulók száma. Megállapítja ugyanakkor azt is, hogy a felsőoktatási rendszer állami támogatása ebben az időszakban erőteljesen csökkent: a költségvetési támogatás reálértéke ma az 1991. évinek csupán a fele.
Az előterjesztés némi – igaz, kétértelműségtől nem mentes – dicsérettől sem tartózkodik. A magyar felsőoktatás erősségeként említi a „múltjából eredő jó hírnevet”, az egyes területeken „történelmileg kialakult, eredményeit tekintve külföldön is elismert egyetemi és PhD oktatási rendszert, felkészült, nemzetközi tekintélyű oktatókkal, kutatókkal”, s végül azt, hogy az intézmények „nagy része” kiterjedt nemzetközi kapcsolatokkal rendelkezik, bekapcsolódik a felsőoktatás és a kutatás nemzetközi hálózatába.
E megállapításokat akár a meglévő felsőoktatási rendszer hatékonyságának bizonyítékaként is értelmezhetnénk. Hisz az intézmények nemcsak hogy képesek voltak megfelelni a megváltozott és megnövekedett igényeknek, hanem feleannyi pénzből négyszer annyi hallgatót képeznek. Ha jól számolok, a „hatékonyság” közel nyolcszorosára nőtt; a költségvetés szempontjából nézve egy diploma „előállítási költsége” ma a nyolcada a tíz évvel ezelőttinek. Vajon melyik ágazat produkált még ilyen káprázatos eredményeket?
De aztán jön a kritika; hosszan sorolja azon jellegzetességeket, amelyek a magyar felsőoktatásnak „a korszerű trendektől” való elmaradottságát mutatják, indokolva a mélyreható változtatás szükségességét. A felsorolásban olyan elemek is megjelennek, amelyek valódiságát mindenki a bőrén érezheti, aki a felsőoktatási szférában dolgozik vagy tanul. A rendszer valóban nem tökéletes. Tényleg van szűkösség és pazarlás, ami az egyetemekre rászakadt tömegoktatás következtében állt elő. Az sem vitatható, hogy vannak felkészületlen, motiválatlan oktatók és hallgatók egyaránt. És a bírálat folytatható lenne. A felsőoktatást illető kritika azonban zömében nem ilyen természetű. Sok általánosság, sok vélekedés, bizonyítatlan és – természeténél fogva – bizonyíthatatlan állítás.
Tegyünk próbát. A rendszer hatékonysága alacsony – állítja az előterjesztés. Állítsuk szembe vele az ellenkezőjét: a rendszer hatékonysága magas. Honnan tudhatjuk meg, hogy a két ellentmondó állítás közül melyik az igaz? Mi méri a hatékonyságot? Nézzünk egy más típusú példát: a végzettek „tudásszerkezete” megfelel, vagy nem felel meg a korszerű tudástársadalom és munkaerőpiac elvárásainak. Honnan tudhatjuk meg, hogy melyik állítás az igaz? Előbb azt kellene megtudnunk, hogy valójában mit jelent „a korszerű tudástársadalom”, „a korszerű munkaerőpiac”, illetve az általa elvárt „tudásszerkezet”.
Másfelől a prekoncepció kilátszik az értékítélet mögül. A „felsőoktatás kutatási háttere spontán módon alakul”, „az intézményekben hiányzik a professzionális menedzsment” – állítják, ami akár igaz is lehet. De miért baj ez? Biztos, hogy a tudományfejlődést jobban szolgálja, ha a spontaneitást a tervezés váltja fel? Biztos, hogy egy egyetemet – saját feladatai, saját funkciói nézőpontjából szemlélve és mérve – a „professzionális menedzsment” célszerűbben irányítja, mint a „jó szándékú dilettánsokból” álló, az egyetem polgárait, az oktatók és a hallgatók közösségét képviselő testület? Az előterjesztés készítői láthatóan így gondolják. De mivel igazolják hipotézisüket? Mi bizonyítja, hogy a tervezés és a „profeszszionális menedzsment” mindenkor, mindenhol és mindenben felette áll a spontaneitásnak, az önkormányzatnak, a demokráciának? Vajon a tervtársadalmak tényleg igazolták volna fölényüket a spontán renden alapuló társadalmakkal szemben? Vajon tényleg mindegy, hogy egy „nagyvállalat” mivel foglalkozik? Tényleg elfogadható a feltételezés, hogy – mivel minden „termék” létrehozásának vannak költségei – minden tevékenység, minden intézmény, minden létszféra, minden társadalmi alrendszer azonos elvek, szabályok alapján működik? Igaz volna, hogy a kulturális evolúció egy srófra jár? Van olyan tudomány, amely ezt tanítaná? Az európai típusú civilizációban működik olyan politikai rendszer, olyan kormányzat, amely ezen elv alapján végezné el feladatát?
Helyzetleírás volna tehát a felvázolt helyzetkép? A felsőoktatás problémáinak „érett megfontoláson” alapuló számbavétele? Aligha hinném. A felsőoktatás bajain olyan orvosok akarnak segíteni, akiknél a terápia megelőzi és diktálja, nem pedig követi a diagnózist.
Mit? Az előterjesztés négy területen tervez átalakítást: az akadémiai, az intézményi, az irányítási és a finanszírozási reformra vonatkozó tervezeteket dolgozott ki. A tervezetek bemutatása e helyen nem lehetséges, és a részletes kritikáról is le kell mondanom. Kezdjük az „akadémiai reformmal”, a „képzési és kutatási tevékenység modernizálásának” programjával. Az úgynevezett bolognai folyamathoz történő csatlakozást, a lineáris, ciklusos képzésre való áttérést nem tartom elképzelhetetlennek, sőt bizonyos célkitűzésekkel rokonszenvezek. A részleteknek azonban igen nagy lehet a jelentősége, és attól tartok, hogy az előterjesztés által diktált tempóban és módon jó minőségben nem oldható meg. Erőszakolt bevezetése zavarokhoz vezethet.
Még súlyosabb problémám van azzal, ahogy a tervezet a régi értelemben vett egyetemet kezeli. És itt nem csupán presztízsokokról beszélek – noha a „jó hírnévnek” piaci értéke is van. Mégsem azt tartom elsőrendű kérdésnek, hogy mit neveznek a szerzők egyetemnek. Mérhetetlenül fontosabb, hogy mit gondolnak azokról a funkciókról, amelyeket a „régi egyetem” eddig ellátott, és azokról a feltételekről, amelyek ezeket az intézményeket alkalmassá tették e feladatok ellátására. Mintha az előterjesztés írói elfeledkeztek volna a legfontosabbról: arról, hogy az egyetemek és főiskolák közötti, a képzés jellege szerinti különbségeknek olyan okaik is voltak, amelyek túlmutatnak a politikai, a jogi és a finanszírozási kérdések körén, olyanok, amelyek az egyetemi oktatás létének értelmét adták, és egyben meghatározták alapsajátosságait. Az előterjesztésnek igaza van: a „jelenlegi intézmények nemcsak más képzési struktúra, hanem más logika szerint is működtek”. Így van. Az egyetemekre, illetve a más felsőoktatási intézményekre jellemző képzési struktúrák sajátosságai a logika különösségéből következtek, és nem megfordítva. Nos, mi lesz ezzel a logikával, azaz az egyetemet szervező elvvel, szükségletekkel, funkciókkal, ha az egyetem képzési struktúráját egy tőle idegen logika alapján megváltoztatjuk? Vajon a magyar felsőoktatás „múltjából eredő jó hírneve”, az egyes területeken „történelmileg kialakult, eredményeit tekintve külföldön is elismert egyetemi és PhD oktatási rendszer”, a „felkészült, nemzetközi tekintélyű oktatók, kutatók” léte nem annak a következménye volt-e, hogy e „logika” és az abból következő struktúra a magyar felsőoktatásban – pontosabban: az egyetemek jelentős részén – eddig érvényesült?
Az előterjesztés deklarálja, hogy „az EU hivatalos dokumentumai nem kívánják meg explicite az intézményi rendszer átalakítását”. Mégis ragaszkodik hozzá, hiszen – mint fogalmaz – az átalakítás „a jelenlegi makroszintű irányítási mechanizmusokkal és vezetési rendszerekkel nem hajtható végre hatékonyan”. Amennyiben tehát az intézményi reform elmarad, a „bolognai folyamat időbeni megvalósulása eleve kudarcra van ítélve”. Meglehet. Az egyetem értékeit védő, az oktatók, hallgatók univerzitását képviselő testületek feltehetően valóban ellenállnak. De az újítókban láthatóan fel sem vetődik komolyan a miért kérdése, hiszen a válasz készen van. „Professzionális vezetésre” van szükség az „alulról választott, jó szándékú, de nem minden esetben kellő irányítási tapasztalattal és korszerű ismeretekkel rendelkező vezetőkkel” szemben. A részvénytársaság a mintaadó példa, s onnan is az igazgatótanács (it). Mindenesetre sajátos lenne ez az it; az előterjesztés szerint ugyanis a felsőoktatási intézmények igazgatótanácsa a „fogyasztókat” fogja majd képviselni, szemben az „akadémiai szférával” és a „jelenlegi” hallgatókkal. Vegyük egy pillanatra komolyan a javaslatot és az érvelést. Tegyük fel a kérdést: a részvénytársaságoknak a stratégiai döntéseket hozó igazgatótanácsaiban a fogyasztók képviselői ülnek? A Pepsi-Colát – mint céget – a kólaivók által delegált, a fogyasztók szempontjait érvényesítő igazgatótanács igazgatja?
Nem erről van szó, hanem az egyetemi autonómiáról. Arról, hogy az egyetem vezetéséből kiiktassák, háttérbe szorítsák a tudósi, az oktatói és a hallgatói kompetenciát, hogy helyébe valami más, a stratégiai döntéseket meghozó külső emberek alkotta testület kerüljön. A régi kompetencia helyébe tehát valami más. Egy profitorientált vállalkozás logikája. De vajon minden alrendszert, minden létszférát ez a logika szervez a leghatékonyabban? És a hatékonyság maga ugyanazt jelenti minden létszférában? A piaci logika lenne a kulturális evolúció – ha tetszik: a modernizáció – egyetlen logikája, hogy úgy mondjuk, alaptörvénye?
A piactársadalom pápája, Friedrich August von Hayek nem egészen így gondolta. Azt mondta ugyan, hogy az értelem túlbecsülésén alapuló „konstruktív renddel” szemben a szabadságot biztosító „spontán rendet” a versengő piac logikája szervezi; ám azt is hozzátette: „a kulturális evolúció által meghatározott keretek között”. „Hiszen – folytatja – a civilizációt és a kultúrát mindenkinek meg kell tanulnia a tradíciók révén.” Továbbá azt is hangsúlyozza, hogy a piaci logikát nem lehet alkalmazni „intimebb csoportosulásokra”, „autonómiákra”, mert „összetörné azokat”. Így tehát: „meg kell tanulnunk egyszerre két világban élni”. Abból, hogy a gazdaságot a „versengő piac logikája” szervezi leghatékonyabban, hogy a szabadságot (tehát nemcsak a profitot) a versengő piac logikáján alapuló „spontán rend” garantálja, nem következik, hogy a piac lenne a kulturális evolúció egyetemes törvénye. Hayek szerint ugyanis sem a biológiai, sem a kulturális evolúciónak nincs „törvénye”, legalábbis abban az értelemben nincs, hogy azok irányítanák egyes stádiumait. „A kulturális evolúció sem genetikusan, sem más módon nem meghatározott, s annak eredménye a sokszínűség, és nem az egységesség.”
Az irányítási és a finanszírozási reformról nem szólok, noha számos kétségem van a következmények miatt. Csupán egyetlen, hogy úgy mondjam, antropológiai előfeltevésre utalok, már csak azért is, mert ellentmondásban lévőnek tartom a fentiekben érvényesülő emberképpel. Az egyetemi emberekről – oktatókról, kutatókról, a jelenlegi hallgatókról – az előterjesztésnek nincs jó véleménye, nem tartja őket alkalmasnak arra, hogy önmagukat irányítsák. Más emberekről viszont nagyon optimistán vélekedik. Így például a politikusokról, a „professzionális menedzsment” tagjairól és a jövendő hallgatókról. Bizonyára azért, mert ők tökéletes emberek. E „kiválasztott” politikusoknak, menedzsereknek, az új típusú hallgatóknak nem lesznek egyéni és intézményi érdekeik, nem lesznek előítéleteik, ők mentesek lesznek a tájékozatlanságtól, kellő tapasztalatokkal és ismeretekkel rendelkeznek, így döntéseik nyilván mindig szakszerűek, ésszerűek, hatékonyak lesznek. Egy kérdést azonban feltennék: mi történik akkor, ha a döntéseket ma meghozó politikusok netán mégis tévednének? Egy megszűnt intézményt, szakot, tudományos műhelyt, a tudósi, oktatói ethoszt, normákat, közösségeket vajon ki, hogyan és mekkora költséggel fogja újraépíteni? Ki és milyen eljárással fog a halászléből akváriumot csinálni?
Mire vezet? Ha már idézettel kezdtem fejtegetéseimet, e kérdésre idézettel felelek: „Csak akkor van jogunk és feltehetőleg némi kompetenciánk annak vizsgálatára, hogy mi lehet a helyes és a jó, ha már ezekkel a tényekkel teljes mértékben szembenézünk. Miközben a tények maguk soha nem határozzák meg, hogy mi a helyes, az ésszerűre, helyesre és jóra vonatkozó megalapozatlan nézetek megváltoztathatják a tényeket és a körülményeket, amelyek közepette élünk; elpusztíthatják, talán mindörökre, nemcsak a fejlett egyéneket, épületeket, művészeteket és városokat (melyekről régóta tudjuk, hogy a különféle morálok és ideológiák romboló hatalmával szemben védtelenek), hanem azokat a hagyományokat, intézményeket és kapcsolatokat is, amelyek nélkül ezek a teremtmények aligha jöhettek volna létre, és aligha teremthetők újjá.” (Friedrich August von Hayek: A végzetes önhittség. A szocializmus tévedései. Tankönyvkiadó, Bp., 1992. 25. o.)
A „reform” kigondolói magukat liberálisoknak, tehát a szabadság, a „spontán rend” híveinek tartják. Akkor miből származik az a „végzetes önhittség”, amellyel az egyetem, a tudomány ügyét kezelik?
A szerző politológus
origo.hu
Elképesztő, mit mondott a tárgyalásán a karateedző, aki felrúgott egy fiút a szolnoki kalandparkban
