Napnyugat felől terhes felhők jöttek. A másik oldalon, dél felől pedig olyan színű felhő, mint amilyen a nedves szalma füstje. Tikkasztó meleg lett, olyan volt minden, mintha az ég akarna leszakadni. Aztán hatalmas szél kerekedett. Hátrább, a hegyek felé nagy csodát láttam. Olyan volt ez, mint egy hatalmas, égig érő tölcsér. Tíz-tizenöt ilyen furcsaság lebegett, és jött egyre közelebb. Néhány minuta múlva nagy recsegés-ropogás volt az egész falu, és az alig átlátható esőn keresztül is láttam, hogy az istállóm tetejét felkapja a szél, és nagy erővel odavágja a szérűbe – idéz részleteket egy gazdaembernek Az Újság 1924. június 15-i számában olvasható beszámolójából Horváth Imre. Az újságíró-helytörténész – akinek kutatásai és ismertetése alapján készült az alábbi cikk – több írásban is foglalkozott a természeti katasztrófával, a biai domboktól a nógrádi erdőkig tomboló tornádóval.
A babonások meggyőződését erősítheti, hogy az ítéletidő napja, június tizenharmadika péntekre esett 1924-ben. Már déltájt tizenöt Celsius-fok különbséget mértek a Duna–Tisza köze és a Dunántúl között. Az alapfeltétel adott volt a forgószél kialakulásához, amely hatalmas zivatarfelhők mélyén jön létre a különböző hőmérsékletű és erejű légtömegek összecsapásakor. A gyorsan felfelé áramló meleg levegőt a felhők felső részén forgásba hozzák a magaslégköri szelek. Így keletkezik a dugóhúzószerű tölcsér, amelyik akkor válik pusztítóvá, ha a földre ér.
Bia határában nyolcvan esztendeje többfelől találkoztak a zivatart hordozó fellegek. A gazdaember által is látott tölcsérek hamar egyesültek. Az orkán a szokásos 400-500 méter helyett majd egy kilométeres sávban haladt előre. Ezt mindkét oldalról – további egy-egy kilométeres szélességben – pusztító kísérő szél egészítette ki – mondja Horváth Imre. Mivel eltért a hagyományos értelemben vett tornádótól, a jelenséget Réthly Antal, a kor legismertebb meteorológusa viharforgatagként emlegette. Különleges az is, hogy a tölcsér háromórás útja során 150 méter tengerszint feletti magasságról indult, de a Pilisben 590 méterig is felemelkedett, később pedig újra leereszkedett (a Duna partjára). Biát és Pátyot szinte lerombolta, Telkin az erdőt, Pilisszentivánon 75 ház tetejét rongálta meg. Pilisvörösváron a gyümölcsösökben jegyezte fel Réthly Antal a nagyobb pusztítást. Tahin 58 ház rongálódott meg, és több ezer fa tört ki. Vác és Nógrádverőce között a viharforgatag már 1350 méteres szélességben haladt előre, és veszített erejéből. Romhányból pedig csupán néhány vasúti jelzőberendezés tönkrementét jelezték.
A három órából hat percet Bia és az akkor még különálló szomszédos falu, Torbágy szenvedett el. Az Újság másnap kiszálló munkatársa Bián négy halottról, valamint harminc sebesültről tudósítja olvasóit. Az utóbbiak zöme a vasútállomás raktárában sérült meg, amely a szélben rájuk omlott. A napilap leírása szerint „semmivé lett vagyonok, összedőlt házak tömege, a gazdaember egyévi munkájának enyészete jelzi az istenítélet útját”. „Bia község tegnap délután óta olyan, mint egy harctéri falu, amely felett ágyúk viaskodtak, és amelyben elkeseredett közelharc dúlt. A község lakossága kint áll az utcán, nem mernek bemenni a házakba, mert attól tartanak, hogy a szél által kikezdett épületek a legkisebb szellőre is újból meginognak és összeroppannak. A mára virradó éjszakát kint töltötték a szabad ég alatt…”
A falu szinte mindegyik háza szenvedett valamilyen károsodást. A szegények lakta tóparti utca némelyik házát szabályosan felrobbantotta a tölcsér belsejében uralkodó alacsonyabb légnyomás. A református templom mellett Szabó Balázs tanító a borzalmas recsegés-ropogás közben is csendre intette és egyben tartotta a rémült kisgyermekeket. Ezzel valószínűleg tanítványai életét mentette meg. A templom tornyát ugyanis perceken belül leszakította, és a szomszédos üres tanteremre hajította a szélvész. Szatai István borbély épp be akarta csukni lakása ajtaját, amikor a szélvész az ajtóval együtt a magasba emelte, és több méterrel odébb ejtette le. Tóth László útbiztosra rádőlt falu széli háza, felesége az utolsó pillanatban ugrott ki a vihar által kitépett ablakon. A torbágyi Steer Józsefné ruhát teregetett a padlásán, amikor a tető eltűnt a feje fölül, és az asszonyt a szomszéd udvarára dobta a szél. Sándor Móric gróf, az ördöglovas valamikori biai kúriája szintén jelentős károkat szenvedett. Klementis Géza, a község hetvenesztendős orvosa a vihar után nehezen tudta rávenni magát kötelessége teljesítésére, mert végtelen keserűséggel töltötte el, hogy új házának tetejét elsodorta a szél. Segített neki Gonda Ármin, a patikus, aki a tragédia után huszonöt súlyos sérült sebeit kötözte be. A kiszálló járási orvos intézkedésére tizenegy személyt fővárosi kórházakba szállítottak – többek között a biai vasútállomáson megállított bécsi gyorssal.
Kubinyi Béla állomásfőnök sem veszítette el a lélekjelenlétét, a vihar alatt a nyílt pályán állíttatta meg a Budapest–Bicske között közlekedő vonatot. A párizsi expressz Budaörsön várta be a vihar végét és a sínek megtakarítását. A mezőn dolgozók füvekbe-gyökerekbe kapaszkodtak. Némelyiküket kéményseprővé változtatta a lehulló korom, amely minden bizonnyal a vihar által lerombolt házi tűzhelyekből, füstölőkből származott. Réthly Antal számol be a Pesti Hírlap 1925. évi Nagy naptárában Fekete István pátyi gazdáról, akit hasábfával rakott, 10-11 mázsás összsúlyú szekerével együtt felemelt a vihar, a levegőben megforgatta, és négy-öt méternyire az úttesttől leejtette. A gazda közben égési fájdalmat érzett, mintha apró tűzlángok nyalták volna körül. Lova olyan volt, mintha parázzsal szórták volna meg. Mások erős kénszagra panaszkodtak. Seipel József határozottan állította: tüzes eső esett rá, miközben több percig repült a levegőben, és háromszor-négyszer a földhöz csapta a szél. Vladár Endre fizikus a pátyi téglagyár megsemmisülésében látta a jelenség magyarázatát, amelynek zsarátnokát a szél felrepítette, és „az emberek arcába vágta”.
A szakember a ledöntött kémények megvizsgálása nyomán kiszámolta a vihartölcsér peremén uralkodó szél sebességét, amelynek a középértéke – a fizikus megállapítása szerint – 95,5 m/s, azaz 343,8 km/óra volt. A tornádó vonulási sebessége pedig 24 kilométer lehetett óránként. Vladár Endre számításaiban lökésszerű szélsőértékként a másodpercenkénti 104 méteres sebesség is szerepel.
A tornádók jellemzésére és osztályozására a Theodor Fujita és Allen Pearson által kidolgozott rendszert használják, amely F0-tól F5-ig terjed. Ebben az F3 (erős) kategória 251–330 km/óra, míg az F4 (pusztító) kategória 331–420 km/óra szélsebességet jelent. Horváth Imre felhívja a figyelmet, hogy az Élet és Tudomány 1999. évi 40. számában megjelent egy megállapítás, miszerint a magyarországi tornádók erőssége legfeljebb az F2-es (nagy) értéket érte el. Ennek ellentmond, hogy a nyolcvan évvel ezelőtti katasztrófa – már csak a fentebb idézett pusztítások okán is – egyértelműen meghaladja az F3 kategóriát, és a szélsebesség alapján az F4 kategóriába tartozik.
A legfrissebb kimutatások egyébként 1900 óta harminc hazai tornádóról adnak számot, amelyek közül hat 2000 óta történt, a kőbányai pedig vélhetőleg már a harmincegyedik. A legnagyobbikról még számos részlet kerülhet nyilvánosságra a jövőben is. Főleg akkor, ha a lerombolt községeket a helyszínen napokig vizsgáló Réthly Antal részletes feljegyzései is előkerülnének. A meteorológus grafikonokat, térképeket is készített, amire Horváth Imre abból következtet, hogy a tudós egy helyütt megjegyzi, hogy azokat nem jelentetheti meg.
origo.hu
Ezt mondta Orbán Viktor Gyurcsány lemondásáról és válásáról
