HÓDMEZŐVÁSÁRHELYEN EGYSZER… előadás után kérdezték: – Szokott ön napközben nevetni? Mert a régi mondás szerint, ha nem nevettünk, eltékozoltuk az egész napot. Nagyon igaz, mert hát más nevettetni, mint nevetni. Jó néha közönségnek lenni.
Erre elsősorban Dédi jóvoltából napközben bőven adódik lehetőség. Szertartásosan kezdődik a reggel. Nekem csak akkurátusan hármat kell kopognom a konyhaajtón, Dédi máris kiszól a mosogató mellől: – Gyere máá… Szélesre kitárom az ajtót, és bekiáltom: – Éljen I. Ferenc(z) József császár! Mire Dédi:
– Irtó nagy bajusza nyőtt neki, nem bírta irtani.
Iszom a tejeskávét, Dédi dohog: – Ennek a kuktának meg a srófja leröpült. Jobb egy magányos ház. Gyurika ösmerte? (Ez Ferenc(z) Józsefre vonatkozik.) – Majd – kell egy kis logika is –, még mindig kávézás közben: – A Misi ezeket a borokat az asztal alá öntötte. Valami savanyút tesznek bele. A pesti ember meg kényszerül meginni. Az alkoholt most a pálinkába teszik.
Kis pauza, utána folytatva: – Azt mondják Amerikában – szünet, nincs rá válasz –, mit mondanak Amerikában? (Miután semmi válasz:) – Hát honnan tudjam, hogy mit is mondanak Amerikában?! (És összevész saját magával.)
Ő a mi abszurdunk, Übümamánk, élő nótafánk. A legnagyobb élő humorista. A realitás nem érdekli, a kitalált dolgok, kitalált személyek annál jobban. Az első a Dani volt, aki pusztán él, lovakat tart, időnként csomagokat küld. A dédunokái, unokái nála nyaralnak. Ha vendég jön hozzánk: a Dani öccse, fia és Dédi kedvesebb az ismeretlenhez.
– Tisztöltetjük – üzeni Daninak. Néha arra gondolunk, álarcot visel, és titokban doktori disszertációra készül. Belőlünk. Igyekszünk hát: szürrealizmusra, szecesszióra, stílusparódiákra ösztönöz bennünket. Persze ő amit hall, „egy az egy”-ben veszi. Visszahozunk neki egy világot, amit nem éltünk, viszont a segítségével beleéljük magunkat. (Addig sem kell a mában élni.) A karalábé neki karelábé, és mostanában a cselákokról beszél. Erre mi dr. Deutschról, akinek az ablaka Baranya megyére néz. Nemzeteket, országhatárokat cserél. Lázár boltos ő a Karnyónéból. Hát most a magyarral jól kitoltak. Mért nem a törökkel toltak ki? Mért nem oda vitték a bombát? Le van szegényedve a magyar. Ki kellene segíteni. De nem akarják. Az angolnak kellene postán segíteni. Neki van sok pénze. Postára.
Nehéz élete volt, megfélemlítették: felszabadítottuk. Negyedik virágzását éli. Szeretet veszi körül. Él, elemében van. Nyugodt, kimozdíthatatlan. Imádja unokáit, dédunokáit. Különösen mindig a legkisebbet. Mint a mesékben, dug, kuporgat valamit. Nem találja, hetek után lelünk a könyvek között lekváros buktára, zölden, penészesen. Ha nem tud vagy akar valamire válaszolni: – Hát nekem mosogatnom kell. Egyre jobban fárad, nappal is többször lefekszik. Nem a kényelmes heverőre, a még nála is rövidebb ülőfotelon húzza össze magát, „bocsánat, hogy élek” – mozdulattal. Közben indokol: – Gyurikám, megfájdult a fejem a hidegtől, nem tudok gondolkodni, megfagy az embernek az esze, muszáj egy kicsit lefeküdnöm.
Mert állandóan a hasznosság érzete vezérli. Le akarja dolgozni a lakbért. Őstapintat. Kimegyünk a konyhába, bemegy a szobába. Bemegyünk a szobába, bezárkózik a fürdőszobába. Órákig ül a kád szélén, vastagon bepúderozva jön ki, bár – hetvennégy évét meghazudtolva – még mindig gyönyörű a bőre.
A reggel bedobott témával egész nap elvan. Magában jókat nevet. Ha boldog új évet kívánunk neki, nagy sokára helyesel:
– Igen, boldog, így szokták mondani. Majd rácsodálkozik:
– Mért mondják azt, hogy boldog? Most már jó sorunk lesz. Drága kis pofikám, lefekszünk má… fúdd el a lámpát.
Ezek után visszamegy a konyhába, és a reggel elkezdett tányért tovább mosogatja. Közben hallani, amint magát nyugtatgatja:
– Egy jó teát be, s hallgat a gyomor.
origo.hu
Senki sincs felkészülve az előttünk álló időjárásra
