Hurrá: három há!

Meglepő talán a kijelentés, de több h hangunk van! Például a hó, a hogy és a híres szavaink elején, illetve a mostoha, a lomha, az olvashat szavaink belsejében felbukkanó h a gégefőben képződik, és az akadály nélkül kiáramló levegővel tör elő, ez az ún. gyenge vagy puha h. Mivel ennek a h-nak a képzése nagyban hasonlít a magánhangzókéhoz, „zöngétlen magánhangzónak” is szokták nevezni. Van azután egy ún. erős h hang is, amely valódi mássalhangzó, ráadásul az idegen szavakban ch-val jelöljük. Figyeljük meg, hogy a potroh, az ihlet szavunk h-ja ugyanúgy hangzik, mint pl. München, az almanach vagy a pech ch-ja. Sőt, a magyarban bizonyos hangkapcsolatokban j is lehet a jele: a kapj, rakj, lopj igealakokban a j ch-nak, azaz erős h-nak hangzik. Végezetül van egy néma h-nk is. Pl. a régi családneveknek egyes betűkapcsolataiban nem ejtjük a h-t: Balogh, Kossuth, Rhédey, illetve önálló formában sem: Oláh, Kacsoh (ezeket a neveket bizony úgy kell ejteni: olá, kacsó).
Van tehát gyenge, erős és néma h hangunk, ráadásul sokféle jelöléssel! Alkalmazásukra kialakult nyelvi szabályok vonatkoznak, amelyek közül némelyik mostanság – főleg az írás hatására – átértékelődik. Magánhangzó előtt gyenge h-t mondunk: hab, Hannibál, honvéd (a szó elején, de a szó belsejében is); fehér, mindenható, prehisztorikus. Még olyankor is többnyire gyenge h-t ejtünk, ha a helyesírásban – a szó idegen eredete miatt – ch-t írunk: archaikus (kiejtése: arhaikus) és mechanika (kiejtése: mehanika). Természetesen – az íráskép hatására – létezik az archaikus, mechanika ch-s, erős h-s ejtésmód is. A technika, technikus szavunk ejtése – megfigyeléseim szerint – ingadozik, hol h-val, hol ch-val hallani. A köznevekben szereplő ch hangokat – funkciótlanságuk miatt – érdemes lenne h-s formában átírni: mazochista, jacht, mechanika, monarchia, technika, pech, pszichológia.
Erős h hangot ejtünk mássalhangzó előtt, illetve a szó végén: ihlet (ejtése: ichlet), pech, almanach, valamint a következő, magyar h-val jelölt szavak végén: bolyh, enyh, doh, potroh, fellah, Allah, Zilah.
Szó és szótag végén gyakran elnémul a h. A tipikus példák, amelyeket a helyesírási szabályzat is felsorol, mert írásbeli következménye is van az elnémulásnak: céh, cseh, düh, juh, méh, pléh, rüh (kiejtése: cé, cse, dü, ju, mé, plé, rü). Ha az ilyen szónak a folytatása mássalhangzóval kezdődik, akkor továbbra is néma marad: csehnek (csenek), csehvel (csevel), ha azonban magánhangzóval, akkor rögtön életre kel: csehül, csehet, juhász, rühös. Persze itt is vannak sajátságok, mert pl. a pléhedény szavunkban meglehetősen nehézkes kiejteni a h-t, egyszerűbb a h nélküli forma.
Ez is mutatja, hogy a h ejtése meglehetősen ingadozik, és sok esetben nem dönthető el egyértelműen, hogy miként is ejtsük. Az indulatszavak végi h kiejtése ugyanis eleve ingadozik: ah, eh, hah, heh, huh (ezek ugye a, e, ha, he, hu formában ugyanúgy megfelelőek). Az íráskép hatására azonban életre kelnek a szó végi néma h-k: hallani, hogy cseh (erős h-val), és ekkor a toldalékos forma sem csehvel, hanem csehhel. Vagy azt, hogy düh (erős h-val) és dühhel (nem pedig a „szabályos” dühvel). Két szavunk esetében különösen szembetűnő az ingadozás. Az egyik a méh. A méh lehet ugyanis mézgyűjtő rovar (ekkor a szóvégi h nem hangzik), női belső nemi szerv (eredetileg ekkor sem hangzik, de újabban az íráskép hatására mégis mondjuk: magzat a méhben), a betűszós vállalat neve esetében pedig törvényszerűen mondjuk: MÉH (a rendszerszerűség szerint ejtve: méch; Melléktermék- és Hulladékhasznosítási Tröszt). Az egyébként egy újabb törvényszerűségnek tűnik, hogy a betűszók h-ját – függetlenül annak helyzetétől – ejtjük: Mahart, Mazsihisz, Hiszi-Map, OVH stb. Ide sorolhatjuk a BAH-csomópontot is (Budaörsi út– Alkotás utca–Hegyalja út), amelynek esetében már csak az a kérdés, hogy néma, gyenge vagy erős h-t ejtünk-e. A néma h furcsa lenne (ba), gyenge h-t ejteni nehéz, mert a magyar ilyen nyelvtani helyzetben nem használja, vagyis rájár a szánk az erős h-ra, ez esetben azonban így hangzik: bach, s máris kész a félreértés, nyilván Johann Sebastian Bachról van elnevezve a csomópont. Pedig dehogy.
Vagyis a jelenlegi rendszert úgy foglalhatjuk öszsze, hogy nem minden írott h hangot ejtünk h-nak, hanem ejthetjük ch-nak is, vagy elfelejthetjük ejteni; nem minden ch hangot ejtünk ch-nak, hanem ejthetjük h-nak is; a néma h hangok közül egyesek pedig kezdenek „megszólalni”, erősödni, ch-vá válni; a betűszavakban pedig mindig ejtjük a h-t, amely a rendszertani hely szerint hol h-nak, hol ch-nak hangzik. A kiejtésbeli bizonytalanságból helyesírási bizonytalanságok következnek. A köznevekben a ch betűkapcsolat h-ra való egyszerűsítése jogos lenne.