Köznapló

Július 15., csütörtök
Filmet mutatott a ZDF az Al-Kaidáról. A film rossz. Becsapja a nézőt, és félelmet áraszt. Szándékos lehet mindkettő. Az ilyen filmek készítői azt akarják, hogy a félelem szétáradjon az egész földgolyón. És nemcsak ők: láthatóan ezen dolgoznak a thrillerek, az űrfilmek rettenetgyártói, de a National Geographic Channel operatőrei is. Az utóbbiak munkái a természettől óvnak, s szinte ránk ordítanak: vigyázz, csupa veszély! Ha kirándulni mész, kullancs ragad beléd, ha fürdesz a folyóban, a víz megfertőzi a bőröd, ha réten vágsz át, kígyó mar beléd. Parádés felvételekkel bizonyítják: az erdő, a vadon, a hegyek világa tele van borzalommal, s hogy ne legyen kétséged, közelről mutatják, mit művel a krokodil, mikor az antilop inni megy a folyóra, mint ragadja el a gyilkos bálna a fókakölyköt, ha meszszebbre kerül az anyjától, mutatnak cápát, mutatnak gepárdot, s minden képsorhoz vért, rengeteg vért, hogy belásd, jobb otthon maradni.
Maradj otthon, de ne kapcsold ki a tévét, mutatnak mindjárt olyat is, ami kedvedre lesz, amitől meghatódsz, elandalodsz, és megérted: jobb, ha mindenben rájuk hagyatkozol. Más kérdés, hogy amit a képernyőn látsz, hamis; mert amíg a műsort nézted, addig ők aranybányát nyitottak, letarolták az erdőt, cementgyárakat építettek, és zátonyra kormányoztak a tengeren egy tankhajót. De ez nem tartozik rád, számodra egy a fontos, hogy a világ veszélyes, aminél csak egy veszélyesebb létezik: meglesni titkait. Ne tedd! Törődj inkább a házaddal, a lakással, ebben is segítenek: vannak kitűnő barkácsboltok, rendelhetsz interneten bútort, függönyt, szőnyeget, hogyne, biztonsági zárat is, szereld föl, ne egyet, hanem kettőt, hogy elmondhasd utána: az én házam az én váram… Így lesz a tegnapi világból mára szép új börtönvilág, ahol a rab önként sétál be cellájába, s önként zárja magára az ajtót. Őrzők nem kellenek, mindenkit fogva tart a félelem.
2001 szeptembere óta új félelmet forgalmaznak a tévétársaságok: a terrorizmust. Amerika szétharsogta, ne bízzunk az arabokban, veszélybe sodorták a jól berendezett nyugati világot, ahová immár mi is tartozunk. Igaz, hogy a miénk még nincs jól berendezve, és nem nyugati, ám az lesz, ha segítjük iraki harcában a tengerészgyalogost, aki távcsöves puskán kívül nagy batyut is vitt magával, hogy beleférjen a fejlett demokrácia; ha majd kipakolta, abban viszi haza szuvenírként a bagdadi múzeumok vackait. Ottlétére áldását adta New Yorkban minden felekezet, s láthatjuk, a tévé mutatta: remek vezetők buzdítják őket a barbárok elleni harcra: dabljú Bush és a derék Rumsfeld – talpig férfiak.
Hogy mindez emlékeztet a középkorra, mikor III. Sándor pápa bevezette az inkvizíciót? Ugyan már… De, de, annak is van pontos dátuma: 1179 attól fogva lett végzetes, ha rámutattak valakire: ez eretnek. Annak éppúgy befellegzett, mint akire ma sütik rá, hogy terrorista. Ráfoghatják bárkire, az ártatlanra is, rettenetkeltéshez nincs ennél jobb módszer. Senki ne érezze biztonságban magát. Olvastuk: elhurcoltak egy svéd férfit, s bizonyíték nélkül fogva tartották két esztendeig. Hogyan végződött? Kilökték a kapun, eredj a fenébe… Ez előfordulhat velem is, veled is: bárkit elvihetnek Guantánamóra, ha úgy döntenek, elviszik. Elég hozzá annyi, hogy „feltételezhető”, terroristával beszéltél, vagy a neved szerepel egy arab fogorvos noteszében. Esetemben elég bizonyíték volna a könyvespolc, egymás mellett sorakozik rajta Az arab világ atlaszától a Könemann Verlag nagy Iszlám albumáig tucatnyi hasonló munka, de megvan videokazettán a Duna Televízió tizenkét részes sorozata is: Amikor a világ arabul beszélt.
Ha rá akarják sütni az emberre, hogy terrorista, ennyi bőven elég, és vége van. Ahogy vége volt az apjának az ötvenes években, mikor azzal vádolták, hogy amerikai kém. Ha nem akadt bizonyíték a házkutatásnál, hoztak egy fortélyos pisztolyt, berakták a sublótfiókba, megtalálták pár percen belül, s már meg is volt a vád: fegyverrejtegető.
Van különbség az akkori és a mai helyzet között? A közeledő félelmet tekintve semmi. Azért értette meg egymást oly könnyen Medgyessy Péter és az őt fogadó Bush, mert egyforma a mosolyuk: lakájmosoly, mely azoké, akik mindig azt teszik, amit az arctalanok mondanak. Azok pedig most azt mondják: árassza el a világot a félelem! Ha mindenki fél, minden a miénk.
Ez azt jelenti, hogy nincs esély ellenük? Már hogyne volna! Olyan „fegyvereink” vannak, amelyek ellen semmit sem tehetnek. Mert mit lehet tenni, ha egy egész nép énekel, amint Kodály ajánlotta? Semmit. Tehát? Énekelni kell, de a magunk dalait, mert jó ideje csak az övéket hallani. Elővenni Tüdős Klára ruhaterveit, és hordani a magunk viseletét, nem farmert, nem bodyt. Enni a magunk jó ízű ételét, elég volt a hamburgerekből. Járjuk táncainkat, olvassunk a gyereknek este a magunkéból mesét, beszéljünk újra magyarul, ne azon a híg nyelven, amelyet dörzsölt forgatókönyvírók találtak ki félanalfabétáknak a tengerentúlon. És ne féljünk kimondani: Trianon után kevés földünk maradt, és az a miénk, nem adjuk, bármennyit kínálnak érte. A félelem bajnokainak ez így, csokorba fogva olyan, mint ördögnek a tömjénfüst: távol tartja őket.
Hogy ez ilyen egyszerű? Igen, ilyen egyszerű. Aki nem hiszi, járjon utána. Ha utazni akar, ajánlom Indiát, ott Gandhi óta nagyjából ezt teszik. De van minta közelebb is: tessék pakolni, és indulni Erdélybe, példát lehet venni a magyarnak maradt magyarokról. Köztük talpra szökken a szunnyadó önérzet, és hazafelé jövet azt kérdezzük majd: azért kínlódtunk eddig, hogy Amerikában és Brüsszelben mondják meg, mint viseljük magunkat a saját hazánkban? És inteni fogunk: behajlított bal karunkra tesszük szintén hajlított jobb karunkat, a kéz ökölben, s következhet a lengetés. Kétszer elég. Ha tízmillió csupán kétszer lenget, arra odafigyelnek Amerikában is.

Július 16., péntek
Riportút Márianosztrára. Hazafelé eszembe jut, most vajon mi marad ki az írásból? Mert megesik, hogy remek részeket muszáj mellőzni, az ember szíve meghasad értük, de hiába, ami nem illik bele a riportba, a noteszben marad. Ez arról jutott eszembe, hogy találtam nemrég néhány mondatot, Moszkvában jegyeztem fel őket, a novogyevicsi temetőben: „Öregember érkezik, kezében bevásárlószatyor, megáll Csehov sírja előtt, leveszi a sapkáját, előresimítja maradék haját. Nézi a feliratot, nézi a virágokat, rám is vet egy pillantást, ahogy ott állok pár lépésre tőle, és írok egy noteszbe, majd biccent a sír felé, fejébe csapja micisapkáját, és megy tovább. Bulgakov sírja fölé gesztenyefa hajlik, egyik ágán varjú ordibál. A sírból három fácska nőtt ki, az egyikről szedek majd levelet, csak menjenek arrébb a népek…” Az öregember kimaradt az írásból, viszont a falevél itt van bekeretezve az asztalom fölött.
Már megszoktam, hogy mosolyognak, mikor előveszem a szótárfüzetet: évek óta abba jegyzetelek. Nem értik, hogy notesz nélkül nem létezik íróember, s rosszul jár, aki magnóval dolgozik. Egy hangulatot, egy érzést „szerves” módon kell rögzíteni. Menni, szemlélődni, észrevenni, átérezni, szavakat találni, végül papírra vetni – az élményből így részesül egyformán a szem, a fül, az orr, a tapintó kéz, s mikor megtelik egy notesz, olyan, mint egy kincsesláda, felnyitható újra, bármikor.

Július 17., szombat
A Duna Televízió bemondója szerint senki nem volt olyan nagy hatással a huszadik századra, mint Elvis Presley. Ilyenkor szeretnék visszaszólni, s megkérdezni: kegyed bármit felolvas, amit elé tesznek? Nehéz szakma…

Július 19., hétfő
Ismét valami természet ellen való: a szingli nő. Divatdolog, bár lehet, hogy üzletág. Ezért szoktam mosolyogni, mikor azt hallom egy nőtől, neki fontosabb önmaga, mint bárki más. A Nők Lapjában olvasom, hogy van már Énbiblia (Ego Bibel), s egy Susie Reinhardt nevű pszichológus azt akarja a nők fejébe verni, hogy ne szüljenek gyereket, egyedül többre viszik. A szingli jobban építheti szellemét, edzheti testét, karriert futhat be, és eljuthat akár Tibetbe – véli Reinhardt asszony.
Ismertem szingli nőt, nem is egyet, tudom, honnan ez a mentalitás. Az egyik elvált a férjétől, hogy bizonyítsa, nélküle is sokra jut, s egy darabig úgy látszott, a bizonyítás sikerül, ám beütött a krach, a hölgy szerelmes lett, és egyszeriben nem számított se karrier, se testedzés, se az, hogy mit érdemel. A másik mérnöknő volt, rajzottak körülötte a férfiak, okkal, mert mutatós volt, emellett saját ház, jó fizetés: úgy érezte, ahhoz is van joga, hogy kinevesse azokat, akik beleszerettek. Addig kacarászott, mígnem elmúlt negyven, és már senki nem volt, aki vágyott utána. Inni kezdett, ahogy a másik, a harmadik – a szingli nők gyakran nyúlnak a pohár után, s történetük majdnem mindig előbb és másként ér véget, mint hajdan gondolták.
Ismerek egy angol házaspárt, férj és feleség egyformán buddhista, a hiten kívül van még három gyerekük. Mikor egy napon az asszonyra rátört a vágy, hogy szeretné látni Nepált, a férj csak annyit kérdezett: mikor? Ő maga pakolta be felesége hátizsákját, aki felült a Katmanduba induló gépre, mászkált sok ezer méteres hegyek közt, kolostorokat látogatott, vett néhány emléktárgyat, aztán hazatért. A szinglikre úgy nézett, előtte és utána is, mint a háromfejű borjúkra.
Pár napja, mikor láttam azt a filmet az Al-Kaidáról, megütötte a fülemet két szám: az iszlám országok lakosságának 80 százaléka 35 éven aluli. Minthogy a mozlimok száma a világban az 1,3 milliárdhoz közelít, lehet tippelni: Európának vagy Ázsiának van-e több esélye a huszonegyedik században?