(mire jó a szemtelenség…)

Én nem tudom, érdemes-e elgondolkodniuk azon úgy a baloldaliaknak, úgy a jobboldaliaknak, hogy a más világnézetűek életérzéseit és világnézetét valójában mi határozza meg. Ugyanis aligha hihető, hogy az egyik oldalon csupa torz lelkű, hazug, ostoba, gonosz, korrupt vagy megtévesztett lény áll, míg a másikon az erkölcs, az ész, a jóság, a szociális érzékenység és a szeretet uralkodik.
Tulajdonképpen már azt is nehéz eldönteni, hogy egyik ember miért lesz ilyen, a másik pedig olyan, valójában mi a különbség a szocialista és a polgári szavazó között. Ha Európát nézzük, amelynek partjain kompunk éppen az imént kötött ki, végső soron ugyanazokat a politikai és ideológiai különbségeket látjuk, azzal az eltéréssel, hogy az állampolgárok között nincsenek állandó vérgőzös ellentétek; a választásokon ugyan felizzanak az indulatok, de aztán általában hosszabb ideig viszonylagos nyugalom van, legalábbis a magánszféra bensőséges térségeiben. Ez talán azért van így, mert a különböző kormányok működése alatt az élet lényegében nem változik, kevés ember személyes sorsát érinti, hogy a szocialisták vagy a kereszténydemokraták vannak-e uralmon.
Nálunk viszont, úgy látszik, más a helyzet. Nem csupán a két nagy egymással vetélkedő parlamenti párt között látszanak kibékíthetetlennek az ellentétek, hanem az egyiket vagy a másikat favorizáló választók között is végletes, már-már mély lélektaninak tűnő indulatok feszülnek. Mintha az ország egyik fele gonosz volna, a másik pedig maga a szeplőtelen fogantatás.
Miről is van szó valójában? Ki a hibás? Ki kezdte a gyűlölködést? Mennyi remény van arra, hogy az immár ténylegesen is Európához tartozó ország sok viszálya nyugvópontra jut? Az én – nem mérvadó – véleményem szerint áldatlan és ingatag lelkiállapotunk oka elsősorban a befejezetlenség, illetve a stabil értékviszonyok hiánya.
Befejezetlenség alatt azt értem, hogy sem anyagiakban, sem erkölcsiekben nem kerültek helyükre véglegesen a dolgok, a jobboldalt, s főleg a jobboldali értelmiséget folyamatosan frusztráció éri, a szocialista modus vivendi tovább létezik, a balliberális kultúr-, gazdasági és médiafölény egyértelmű. Ez a konzervatív lélekben és elmében az elnyomatás érzését kelti fel.
A baj (a gyűlölség) oka eleve az, hogy a baloldal triumfál váltakozó intenzitással: ha hatalmon van, akkor teljes erővel, ha ellenzékben, akkor bizonyos visszafogott aljassággal, de felettébb egyértelműen. A gyűlölethullámot 1989–90-ben az SZDSZ határtalan önteltsége indította el; az általa befolyásolt sajtó ettől a pillanattól kezdve igyekezett a gyalázatban egybemosni a jobboldal különböző pártjait és megnyilvánulásait. Az ostoba, a szakszerűtlen, a szélsőséges, a tudatlan, a fasisztoid a „haladó” sajtóban és közbeszédben a jobboldal epitheton ornansa lett. Ez a dresszúra immár tizenöt éve folyik, egy pillanatra sem lankad, s bizony nehezen tűrhető. Az SZDSZ politikailag kudarcot vallott ugyan, de ez lekicsinylő és kínzó kedvét tovább fokozta, az egész jobboldali kultúrát, szokásrendet szinte kirekesztve a magyar társadalom életéből. Ehhez csatlakozott az MSZP, kiheverve a rendszerváltozás amúgy sem túl heves sokkját. Az Európához véglegesen kikötött kompon az immár szuperszalonképes Horn Gyula tette az első provokatív megjegyzést, miszerint ő a jobboldalt nem vinné Európába magával. A szemtelenségben vele eséllyel konkuráló Medgyessy Péter már az ország feléről beszél, majdnem arra utalva, hogy az összes nem baloldali szavazó (a fél ország) púp a hátán.
Nos, hát ezek miatt utáljuk egymást olyannyira mi magyarok, bár tudjuk, hogy itt is, ott is vannak jó és vannak aljas emberek. De ha az aljasság és a szemtelenség lesz a vezéreszme, az bizony már nehezen rendezhető problémát jelent.
Hogy a fent nevezett urak mitől szemtelenedtek el ennyire, én nem tudom…