Templomfigyelők

A rendszerváltozás utáni szabad választások kampányainak érthető sajátossága volt eleinte, hogy az ismeretlenségből és az álhírek tömegéből kitörni igyekvő pártok és pártocskák meglehetős részletességgel ecsetelték a történelmi egyházakkal kapcsolatos gondolataikat. Ám használható program híján a dicséretes buzgalom mind abszurdabb ellentmondásokat eredményezett. A legutóbbi választások kampányeseményei pedig racionálisan már alig-alig magyarázhatók meg. Ráadásul a jelek szerint a nagyobbik kormánypárt stratégiája egy szerencsétlen véletlen következtében még a kampánynyitó előtt összeomlott.
A történelmi egyházakhoz fűződő viszony tisztázása és az egyházak szerepével kapcsolatos elgondolások értelemszerűen leginkább a baloldali pártok programjaiban és választási megnyilvánulásaiban tarthatnak számot érdeklődésre. Bár több, magát függetlennek tartó politológus és publicista épp ennek ellenkezőjét akarja elhitetni: mind az első, mind a második jobboldali kormányzás alatt számtalan írás született arról, hogy a jobboldali pártok avíttas társadalomképe és a reakciós egyházak mohósága a Horthy-korszak restaurációjának bizonyítéka. A lényeg a korszerű és haladó baloldal (munkásmozgalom) szembeállítása a reakciós, zsandárszuronyokra és a vagyonukat, hatalmukat féltő egyházakra támaszkodó jobboldallal. Különös módon azonban nem az egyenes ági örökös érdeke e nézet mind hangsúlyosabb propagálása, hiszen ha a nagy jobboldali párt fasiszta, akkor a nagy baloldali meg alighanem kommunista. E gondolatmenet szerint a kommunizmus szalonképtelen; mind a hazai, mind a nemzetközi közvéleménnyel nehéz lenne elfogadtatni, ezért burkolt formában bár, de az utódpárt küzd saját illegitim nézetei ellen is. Így kerek a világ. Fodor Gábor ez év februárjában fogalmazta meg az alábbi bölcsességet: „A Fidesz jobboldali elkötelezettségét bizonyítandó a háború előtti magyarországi állam-egyház modell mellett lép fel határozottan, míg a szocialisták a Kádár-rendszerbeli gyökereik »kompenzációjaként« tesznek gesztusokat az egyház felé.”
A bomlás éveiben joggal tette fel a kérdést Turay Alfréd, az ismert teológus-filozófus professzor, hogy az MSZMP pártként vagy kvázivallásként működik-e, hiszen tagjai számára a párt hitbeli és világnézeti kérdésekre vonatkozó állásfoglalásokat tett, amelyek elfogadása kötelező jellegű volt. A kommunista káderek sokáig nem tudtak eligazodni a változó világban. 1989. március 1-jén még az MSZMP KB társadalompolitikai bizottsága is összeült Berecz János vezetésével, hogy megvitassák a pártnak az egyházakhoz, az állami egyházpolitikához, a hívőkhöz és a vallásos nézetekhez való viszonyát. Április 5-én már a Politikai Bizottság tárgyalta a kérdést, de mint Major László szóvivő nyilatkozatából kiderült, továbbra sem sikerült eldönteni, hogy az MSZMP tagja csatlakozhat-e valamilyen vallási közösséghez. Ehhez hasonló lépéseket tett az állampárt az egyházak társadalmi szerepvállalásának elfogadása és az egyházüldözés korábban általános formáinak felszámolása terén. A hatalmi helyzet tisztázatlansága miatt azonban ennek nem is volt különösebb jelentősége; a történelmi egyházak minden kis alamizsnamorzsának örültek, és tegyük hozzá: sok évtizednyi elnyomás és üldöztetés után gyakran választottak rossz stratégiát, nemritkán késlekedtek, féltek megteremteni a lehetőségeket.


Lényegében közömbös az is, hogy sikerült-e az utolsó pillanatban átlépnie saját árnyékát a kommunista pártnak, vagy sem, hiszen a megalakuló MSZP tagsága csaknem százszázalékos átfedést mutatott elődpártjával, a folytonosság vállalásának vagy megtagadásának kérdését pedig a párt ultrabalos ortodox tagjai és szavazóbázisának jelentős része miatt azóta sem sikerült napirendre tűzni. A régi nómenklatúra tagjai hatalmi pozícióba emelkedve meglehetős zavarodottsággal tekintettek a nemrég még eltiporni akart egyházakra, a kisebbik koalíciós partner pedig egyedül nem volt képes megvalósítani a társadalom gyors átszerkesztésére vonatkozó elgondolásait. Kísérletek persze történtek. A második szabad választás kampánytémái közül természetesen az egyházakkal kapcsolatos elgondolások sem hiányoztak, ám ekkor még – vélhetőleg a kommunikációs szakemberek tanácsára – nyílt konfrontáció helyett a Hazafias Népfront brosúráiból megismert langymeleg elkenő szövegeket ismételgették a frontemberek. Vígan segédkezett ebben a hívő tagozat is, amely az MSZMP utolsó éveiben megismert, olykor nagyon is harcias platformok helyett nem az elkülönülést, hanem a párt egységét szolgálta némely szavazatok megszerzésének reményében.
Az áttörést a 2002-es választás hozta meg: míg a korábbiakban a pártállami diktatúra éveinek gazdasági eredményeire, az olcsó kenyérre és a szociális vívmányokra helyezte a hangsúlyt a suttogó propaganda, ezúttal némi bizonytalankodás – Medgyessy Péter karácsonyi jókívánságai a plébánosoknak stb. – után a korábbiak megtartása mellett sikerült visszatalálni az antiklerikalizmus propagandagépezetének jól ismert sablonjaihoz. Jöttek a templommegfigyelők, és elhangzottak a másodvonalbeli kampánypolitikusok durva egyházellenes kirohanásai. Nehéz lenne megmondani, hogy az MSZP választási sikerében mekkora szerepe volt ennek a hangnemváltásnak, de logikusnak látszott, hogy a jól bevált recepten nem változtatnak a következő kampányban sem.
Az uniós választások kampányhangvétele azonban a biztató kezdetek után újabb fordulatot vett. Mi történhetett valójában? Az év elején még olyan téma foglalkoztathatta a közvéleményt, mint a Tilos Rádió műsorvezetőjének bizonyára őszinte karácsonyi ötlete a keresztények kiirtására vonatkozóan; majd a Károli Gáspár Református Egyetem kizárt hallgatójának ügye. A dolog természetéből adódóan a sajtó által nagy terjedelemben taglalt eset inkább a kisebbik liberális kormányzó párt számára nyújtott megjelenési lehetőséget, amellyel bőségesen élt is. Az egyházügyi államtitkár saját „programjának” szellemében mindkét esetben igyekezett elkerülni a nyilvánosságot és az egyértelmű állásfoglalást. „Megnyugtató választ csak a későbbiekben lehet adni, ha már lesz némi tapasztalatunk az egyenlő bánásmódról szóló törvény alkalmazásáról” – nyilatkozta a reklám-homoszexuális diák ügyében. Az adott keretek között már fel sem tűnt, hogy az államtitkárnak a jelek szerint ezúttal sincs önálló véleménye. Ez az óvatosság egyébként alighanem szerencsésen találkozott pártja szándékával is: a homoszexualitás megítélésében nehezen kiszámítható ugyanis a választók reakciója.
Ennél bátrabban lehetett volna állást foglalni egyház-finanszírozási kérdésben, ám ezt a témát meg „lecsapta magának” a koalíciós partner. A kormányzati munkában figyelemre méltó szerepet kapott egyházügyi államtitkárság munkatársai mintha a kisebbik párt programjának megvalósításán fáradoznának zavartalanul. Nehéz lenne különbséget találni a Miniszterelnöki Hivatal (MeH) tanácsadója, Buda Péter, illetve Fodor Gábor állásfoglalása között, mint ahogyan az a bizonytalan sorsa jutott, eleinte „egyházpolitikai koncepciónak” nevezett, később kissé visszaminősített néhány oldalas fogalmazvány, a Szabad egyház, szabad államban! szövegéből is egyértelműen kitetszik. De vélhetően nem hosszú, kitartó harccal vették be a kisebb párt emberei az egyházügyi államtitkárság bástyáit; inkább a „horror vacui” elv érvényesült: a szocialisták programjának és jövőképének hiányosságai következtében az üres térbe zavartalanul szivárgott be a nagy liberális eszme.
Ezek után nem meglepő, hogy az SZDSZ az uniós kampány nyitányában, majd később több alkalommal is hazai egyház-politikai kérdéseket vetett fel. Miért is ne tette volna, hiszen mi sem természetesebb, mint hogy az uniós választás előtt a hazai egyház-finanszírozás kérdését kell taglalni, ráadásul eleve hamisan. Február közepén Demszky Gábor budapesti főpolgármester, pártja listavezetője a kisszámú érdeklődő előtt, de hatalmas sajtónyilvánosság mellett megtartott választási gyűlésen azt az uniós szempontból kissé irreleváns kérdést tette föl: támogassa-e az állam az egyházakat? A válasz egyértelmű: ne támogassa. Az ötletgazda még tovább is szőtte alkalmi bölcselkedését, amennyiben nem zárta ki annak lehetőségét, hogy a felajánlható összeget mégis akár három százalékra emelik a jövőben. Hogy miért éppen ennyire? És miért éppen az SZDSZ akarja megváltoztatni az egyház-finanszírozás rendszerét, amikor az államtitkárság elvileg nem is hozzá tartozik? Egyeztettek-e az egyházakkal és a koalíciós partnerükkel? Ki tudja, de nem is ez a fontos, hanem a torz elgondolás, amely az ország lakosságát teljes jogú polgárokra, azaz adózókra és másodrangúakra, vagyis nem adózókra osztja. Az előbbi csoportba tartozók támogathatnak egyházakat, a másodikba tartozók nem. Figyelemre méltó liberális eszme, de talán szerencsésebb lett volna rögtön továbbvinni az elgondolást, hogy a társadalom ne cseppenként részesedjen a szakmaiság édes nektárjából, hanem rögtön egyben láthassa a szép új világ alapjait. Vagyis ne szűkítsük a kérdést oktalan módon egyház-finanszírozásra, hanem javasoljuk rögtön, hogy a társadalom testén élősködő nem adózókat minden más joguktól is fosszák meg, ne részesülhessenek egészségügyi ellátásban, az egyre ingyenesebb oktatásban, sőt tiltsák el őket a közügyek gyakorlásától is.


A velejéig hamis fölvetés – amely szándékoltan nem számolt azzal, hogy az egyházakat 1950-ben megfosztották minden olyan eszközüktől, amely lehetővé tenné önfenntartásukat, az ország gazdasági helyzete és a szocializmus éveinek lelki torzulása miatt pedig teljesen irreális a felajánlott adószázalékoktól függővé tenni működésüket
– még néhány hétig hullámzott tovább a sajtóban. Megszólalt többek között az SZDSZ ügyvivője, Horn Gábor is, aki egyenesen bibliai elvekkel kívánta alátámasztani álláspontját. Nagy sokára a kérdésben leginkább érintett szakember, Gulyás Kálmán is kifejtette rendkívül eredeti álláspontját: „az egyház-finanszírozás esetleges reformja során körültekintően kell eljárni”. Nos, igen.
A fent megfogalmazott kormányzati vélemény helyett bemelegítésként inkább csak kisebb kedélyborzolással próbálkoztak a nagyobbik kormányzó párt kulcsfigurái. Ezek közül a legemlékezetesebb a sportminiszter rendkívül ízléses kijelentése volt Szűz Mária országáról.


Majd következett a nehéztüzérség: március 12-én Kósáné Kovács Magda Veszélyben a laikus Európa című, jelentős belpolitikai vihart kavart interjúja a Hit Gyülekezete Hetek című lapjában. Úgy tűnt, ezzel megkezdődött a nagyobbik kormányzó párt választási kampányának intenzív szakasza. A gazdag pályája során hatalmas mozgalmi tapasztalatokat szerzett hatvannégy esztendős politikus szerint „a Vatikán Brüsszel hivatalain, plenáris és bizottsági ülésein keresztül, Prodistul és Strasbourgostul egész Európát le akarja nyúlni, és be akarja kebelezni. Méghozzá elképesztő gyorsasággal és agresszivitással.” Minek alapján állítja, vagy honnan tudja ezt? – tette föl a kérdést naivan a riporter, Tihanyi Péter. A mozgalmi életben jobb, ha nem pepecselünk az érvekkel. Ennek szellemében fogant a válasz is: „Annak alapján, hogy már a bőrömön is ezt érzem. Katolikus civil szervezetek képviselői, lobbistái úgy járnak be hozzám naponta, mint ahogy én járok a fürdőszobámba. És legyen nyugodt, nem csak hozzám. Az alkotmányvita se arról szól valójában, hogy benne legyen-e a bevezetőben a keresztény hagyományról szóló passzus, vagy sem.”
Természetesen nincs okunk feltételezni, hogy Kósáné vadabb ellensége volna a történelmi egyházaknak, mint Szili Katalin, és némi tusakodás után végül saját pártja is kiállt a volt szakszervezeti politikusnő mellett, tehát a szokatlan kirohanás jól átgondoltan simult az MSZP kampánystratégiájába. Ennek az ügynek a hullámai is érezhetők voltak még egy ideig; a legszórakoztatóbb talán Kertész Ákos buzgó és vélhetőleg önkéntes kiállása volt a politikusnő mellett. Ebből megtudhatjuk, hogy a Vatikán a legnagyobb veszély civilizált világunkra nézve: „Ha a vatikáni taktika beválik, és az egyház világi hatalomhoz jut, tudni fogja, hogy kényszerítse rá Európára az akaratát. Pénze, mint a tenger, a médiát is kézbe tudja venni, és ismeri az agymosás kétezer éve kidolgozott összes fortélyát.” És így tovább.
Az ehhez hasonló, többnyire magasabb célokat szolgáló tréfák után azonban a párt illetékesei mindig igyekeznek megnyugtatni a történelmi egyházakat: aggodalomra nincs ok. Így történt ez március 18-án is: Kiss Péter kancelláriaminiszter magához rendelte a négy történelmi egyház képviselőjét, és biztosította az egyházi vezetőket, hogy a kormány változatlanul együttműködik az egyházakkal az ország feladatainak megoldásában, valamint nem kezdeményez változásokat az egyházak és az állam viszonyát meghatározó jogszabályokban. Megnyugtató.
Annál is inkább, mert csupán retorikai kérdésről van szó. Az MSZP külföldi kampánystratégája a hadra fogható aktivistáknak tartott április eleji eligazítóján – mint az egy inkognitóban jelen lévő újságíró jóvoltából kiderült – két területre összpontosította mondanivalóját: az állam és az egyház viszonyára, valamint az abortuszra. „Hogy Kovács Magda a pápa ellen van, az egy kib…ott marhaság” („fucking bullshit”) – melegedik bele Ron Werber, egyszersmind a Fidesz kilencvenes évek eleji egyházellenességét emlegetve. „Magdi nem a pápát sértegette, mivel a Vatikán egy állam, amelynek önálló külpolitikája van, amelyet az Európai Parlament többsége ellenez.” Werber magyarázata megerősítheti a korábbi sejtést: Kósáné nem saját bölcsességéből merített, amikor megfogalmazta Vatikán-ellenes kirohanását.
A kampánystratégia nyilvánosságra kerülése váratlan fordulatot hozott. Az internetes hírportál szabad szájú tudósítását követően túlságosan nagy támadási felületet nyújtott volna a nagyobbik kormánypárt, ha továbbra is ragaszkodik az eredeti werberi elgondoláshoz. A magabiztos nyilatkozatok ellenére a kampány lendülete érezhetően megtört, zavarodottság, kapkodás kezdődött. A későbbiekben a választás kulcsfigurái kényszerűen kerülni igyekeztek az egyházzal kapcsolatos témákat, talán még a pártigazgató „nem érdekelnek az etikai és a választási kódexek” mondatát is újragondolták. Mindez talán nem volt nagy hatással a választás végeredményére, de tényszerűen megállapíthatjuk: a kampány prognosztizálható – és a csapatjátékos-eligazítóról kiszivárgott hírek szerint eltervezett – témái lekerültek a napirendről.
A nagy fellobbanás után már csak takaréklángon égett az egyházellenes indulat, néhány kisebb glossza a baloldali hetilapban, ingerült hallgatók a „kereskedelmi rádió” betelefonálós műsorában, majd egy nem különösebben karakteres szocialista politikus „a Fidesz ne kampányoljon a templomokban!” típusú felszólítása, sokszorosan ismételgetve a sajtóban – enynyi maradt a biztató kezdetekből. A kisebbik, liberális pártnak még ennyi sem. Igaz, a stratégiájuk is más volt, és valószínűleg elbizonytalanodtak, látva a Hit Gyülekezete Németh Sándorostul való lenyúlására tett újabb szocialista kísérletet.
Mindenesetre az egyház elleni nagy támadás elmaradt. Alighanem szerencsétlen véletlen történt csupán, amelyet okulásul hamarosan tanítani fognak a PR-menedzsereknek. Hiszen minden jel szerint jól felépített, alaposan végiggondolt stratégia készült. Vajon találhattak volna-e hitelesebb embert az antiklerikális irodalom klasszikusai gondolatvilágának megszólaltatására, mint Kósáné Kovács Magda, aki még a rendszerváltás bizonytalanságai közepette is mindig tudta, hová kell állnia? Bedobhattak volna-e szerencsésebb kampánytémát a köztudatba, mint az abortusz? És lehetett volna-e mindezek élét sikeresebben tompítani, mint a hívő tagozat vagy az egyházügyi államtitkár langyos közreműködésével? Csak az a banánhéj ne lett volna!