Turista

Bár a barátok hitetlenkedtek abban, hogy a barbárok Sankt Gallent valaha is megtámadhatják, mégis az őrszemek éjjel-nappal jártak-keltek a nekik jól ismert vidéken, hogy az ellenség megérkezését előre jelentsék, hogy a barátok még az erődítménybe futhassanak. Maga Engilbert is a hitetlenkedők közé tartozott, s így majdnem későn szállíttatta az erődítménybe Szent Gál kolostorának legdrágább kincseit, s így Otmar cibóriuma is ott maradt az ellenségnek.
Az ellenség ugyanis nem egy tömegben portyázott, hanem csapatonként rohanta meg a városokat és falvakat, és mivel senki sem állt ellen, azokat kifosztva felgyújtotta, és így váratlanul rohanta meg a készületlen lakosságot, amerre csak akarta. Az erdőkben is százas vagy néha még kisebb csoportok rejtve előtörtek, mégis a füst és a tüzektől vöröslő ég jelezte, hol vannak az egyes csapatok.
Abban az időben volt a mieink között egy együgyű és félkegyelmű barát, név szerint Heribald, akinek mondásain és tettein gyakran nevettek a többiek. Ez, amikor a barátok első ízben futottak az erődítménybe, és egyesek fenyegetve felszólították, hogy ő is fusson velük, „igazán – felelte nekik –, hát fusson, aki akar, én bizony nem futok, mivel a kolostor gazdája nem adta ki még ez évre a sarura való bőrt”. Midőn pedig a barátok a végső veszélyben erőszakkal akarták kényszeríteni, hogy velük meneküljön, ő a végsőkig ellenszegült, és megesküdött, hogy addig nem megy velük, amíg nem adják ki neki a kezébe az arra az évre járó bőrt. És így várta félelem nélkül a magyarok betörését. A barátok végre majdnem elkésve menekültek a többi hitetlenkedővel együtt, megrémülve a rettenetes kiáltozástól, hogy „az ellenség tüstént betör”. Ő azonban rettenthetetlenül megmaradt elhatározása mellett, és nyugodtan sétálgatott.
Végre azok berontanak tegzesen, megrakodva fenyegető hajítódárdákkal és nyilakkal. Minden helyiséget gondosan átkutatnak, s bizonyos, hogy nem kegyelmeznek sem a nemnek, sem a kornak. Őt egyedül találják csak ott a középen rendületlenül állva. Csodálkoznak rajta, mit akarhat, miért nem menekült el. A tisztek eközben megparancsolják gyilkolásra kész embereiknek, hogy ne használják fegyvereiket, és tolmácsok segítségével kifaggatják őt. Amikor észreveszik, hogy félkegyelmű szörnyszülöttel van dolguk, mindnyájan nevetnek rajta, és megkímélik életét.
Szent Gál kőoltárához hozzá sem nyúlnak, mivel előbb már gyakran csalódtak az ilyesmiben, mert csontokon és hamvakon kívül semmit sem találtak bennük. Végre megkérdezik bolondjukat, hová rejtették el a helység kincstárát. Midőn ez serényen a kincseskamra rejtekajtajához vezette őket, feltörik azt, de mivel itt csak gyertyatartókat és aranyozott koronákat találnak, amelyeket a sietős menekülés közben otthagytak, pofonokkal fenyegetik meg őt, mivel rászedte őket.
Kettő közülük felmászik a haranglábra abban a hitben, hogy a csúcsán lévő kakas aranyból való, és nem lehetne az ily nevű helység istene csak úgy, ha nem nemesfémből van öntve. Miközben az egyik erősebben kihajlik, hogy a lándzsájával lefeszítse, a magasból lezuhan az udvarba és szörnyethal. A másik ezalatt Isten szentélyének a meggyalázására a keleti homlokzat tetejére mászott, és miközben hozzákészülődött, hogy a hasát ott kiürítse, hátrazuhant, és teljesen összetörte magát. Amint később Heribald elbeszélte, amikor e kettőt ajtószárnyak között égették, és a lángot okádó máglya már hevesen nyaldosta a szemöldökfát és a berakott mennyezetet, bár dorongokkal többen versengve élesztették a tüzet, mégsem tudták felgyújtani Gallus templomát, miként Magnusét sem.
A barátok közös pincéjében pedig volt két színültig tele boroshordó, amely ott maradt, mivel abban a veszélyes helyzetben senki sem merte befogni és hajtani az ökröket. Nem tudom, milyen szerencse folytán, ezeket az ellenség közül senki sem nyitotta fel, mivel a szekereiken már bőviben voltak az ilyen zsákmánynak. Mert amidőn az egyik közülük meglóbálva bárdját átvágott egy abroncsot, Heribald, aki már egészen otthonosan forgolódott közöttük, így szólt: „Hagyd el, jó ember, hát mi mit igyunk, ha ti elmentek?” Ez, tolmács útján megértve a dolgot, nevetve kérte a társait, ne bántsák az ő bolondjának a hordóit. És így ezek megmaradtak az apát megjelenéséig, amikor már a magyarok elhagyták a helységet.
(Ekkehard: Sankt Gallen-i történetek)